Az ellenzék igyekszik összeszedni minden tudását és erejét, ám az utcai tüntetések folytatása és a szakszervezetek háttérmunkája nélkül esélye se lehet megrendíteni Orbán Viktor hatalmát. A kormány stratégái mindezt jól tudják, ezért most azon mesterkednek, hogy leválasszák a sértett munkavállalókat az utcán demonstrálóktól és a politikai ellenzékről. Ha ez sikerül nekik, a rabszolgatörvényt épp úgy lenyomják a magyarok torkán, mint megannyi korábbi kormányzati intézkedést, melyek csakis a hatalom érdekeit szolgálták.

A mostani tüntetéshullámnak annyi hozadéka mindenképpen van, hogy az ellenzéki pártok már nem finnyáskodnak, amikor a közös fellépésről van szó. Zseniális ötlet volt a politikus hölgyeket előtérbe tolni, közös kiállásukkal sokkal jobban tudták ugyanis az egységet demonstrálni, mintha mondjuk Gyurcsány Ferenc, Tóth Bertalan, Ungár Péter és Jakab Péter szólaltak volna fel egymás után egy tüntetésen. A Fidesz megosztó taktikája azzal mondott csődöt ezúttal, hogy az ellenzéknek a kormánypárt szolgáltatta az egységhez szükséges muníciót. Ez pedig az a rabszolgatörvény volt, amely ellen politikai hovatartozástól függetlenül tiltakoznia kellett mindazoknak, akik továbbra is ellenzéki politikusnak akarták vallani magukat.

Orbán Viktor szereti tesztelni a polgárokat és az ellenzéket egyaránt, ezúttal azonban mintha elmérte volna az arányokat. A különbíróságok létrejöttének társadalmi súlyát ugyan nem képes artikulálni az ellenzék, de még a CEU elüldözése sem lehet mindeneken átívelő közös ellenzéki ügy, ám a multik kiszolgálására megszavazott durva túlórakeret, és a hozzácsapott hároméves kifizetési határidő minden magyar munkavállaló számára húsbavágó kérdés. A kormányfő úgy okoskodhatott, hogyha ezt a törvényt is minden gond nélkül áttolja a parlamenti ellenzéken, a szakszervezetek pedig üres szólamokon kívül semmilyen ellenállást nem mutatnak, akkor lényegében mindenki behódolt már előtte ebben az országban.

Mindeközben a közszolgálatinak csúfolt televízió tovább száguld a teljes szakmai ellehetetlenülés felé.

A helyzet azonban most úgy néz ki, hogy sokaknak ez a törvény volt az utolsó csepp a pohárban, ugyanis a korábban áterőszakolt jogszabályok többsége sem találkozott a választópolgárok tetszésével. Orbán Erzsébet-utalványokkal és semmitmondó nemzeti konzultációkkal, migránsozással, és rengeteg csúsztatással igyekezett ellensúlyozni az erősen vitatható törvénykezéssel járó népszerűségvesztést. Ez a taktika még akár működhet is egy olyan durva médiafölénnyel rendelkező pártnál, mint a Fidesz, ám egyre több a kérdőjel az ilyen cinikus és agresszív stratégia láttán.

A Fidesz az ellenzéki képviselőket provokátorokként, a tüntetések részvevőit pedig erőszakos huligánokként, esetleg Soros György fizetett ügynökeiként igyekeznek bemutatni, ami az elszánt kormánypárti szavazóknak talán hihető magyarázat arra, miért bolydult meg a magyar politikai élet az ünnepek előtt néhány nappal. A kormányzati kommunikáció azonban olyan túlzásoktól sem retten vissza, minthogy a kereszténység elleni támadásként tálalják az ellenzék tiltakozását egy erősen kizsákmányoló törvény ellen. Egy jóérzésű, igaz kereszténynek ettől émelyegni kezd a gyomra, és kikéri magának, hogy egy ilyen helyzetben politikusok visszaéljenek a kereszténység szellemiségével.

Mindeközben a közszolgálatinak csúfolt televízió tovább száguld a teljes szakmai ellehetetlenülés felé. Azzal, hogy egyre elfogultabban tudósítanak az ellenzék követeléseiről, hogy lényegében már kormánytagon és a rezsimet civilnek vagy szakértőnek álcázva támogató megmondó embereken kívül senkit sem hajlandók beengedni a műsoraikba, teljesen egyértelművé tették, hogy propagandagyárként kívánnak tevékenykedni az adófizetők pénzéből. A mostani megmozdulások egyik fontos hozadéka, hogy még mélyebb kontúrokkal rajzolja ki a kormány tenyeréből falatozó sajtóorgánumok és a lassan anyagilag teljesen ellehetetlenülő ellenzéki és független sajtó közti személetbeli és szakmai különbségeket.

Az igazság pillanata azonban nem érkezett még el egyik oldalon sem. Az ellenzék csakis úgy juthat előbbre, ha fenn tudja tartani a kormányra nehezedő nyomást az utcákon, és ezt meg tudja támogatni egy általános, vagy legalább részleges sztrájkkal. Amennyiben ugyanis a munkabeszüntetés révén veszteségeket okoznak a rabszolgatörvényt kezdeményező cégek, már ők is meg fogják gondolni, hogy kitartásra, teljes elutasításra biztassák-e a kormányt. Mert, ahogy egy dakota közmondás tartja: "Ha kicsavarják a karod, jobb, ha feladod a küzdelmet, mert törött kézzel nehéz lesz később lenyilaznod azt, aki csavargatta a karod.”    

Forrás: Szegedi Kattintós