A mentális rendellenességek körébe tartoznak: depresszió, bipoláris zavar, skizofrénia és más pszichózisok, demencia, fejlődési rendellenességek, beleértve az autizmust.
A lista iszonyú hosszú, tele stresszekkel, feszültségekkel, szorongásokkal, személyiségzavarokkal... Elég beleolvasni és biztos találunk 2-3-at, ami ránk illik. Rosszmájú megjegyzésem az, hogy ez így van kitalálva, hiszen a szakembereknek is élni kell valamiből.
A másik megjegyzésem, viszont komoly. Ha van lelkem, értelmem, tudatom, akkor mit szeretnék? Ha ez mind nekem dolgozna, az én érdekemben funkcionálna, vagy ellenem fordulnának? Úgy gondolom, hogy a betegségek zöme abból áll, hogy nem kezelem jól ezeket és ellenem fordultak.
Nem vagyok pszichológus, de sejkként így látom. Ha pedig értelmem, lelkem, tudatom az ellenségem, akkor ki vagyok én? Kiszorultam önmagamból? Ha ez így van, akkor nagyon rossz gazdája vagyok önmagamnak. Hiszen idegenné váltam magamtól, a világtól, mindentől. Hogy lehet ez?

Nem csodálkozom. Amióta megszülettünk nem vesz körbe más, mint elidegenítés önmagunktól. A lélekről és nem az egóról beszélek, az más. Az ego és a lélek az Iszlámban két külön kategória. Arról a lélekről van szó, amit Allah az élettel együtt belénk lehelt a saját attribútumaival (Allah 99 neve).
Ezeknek a tulajdonságoknak a kiölésével keletkezik az a 450 mentális rendellenesség. Ezt jelenti számomra mindez.
Ha ezeket a velem született kódokat átprogramozom én magam, vagy más, akkor lelkemből fokozatosan elvesztek egy darabot. Ha függőségbe kerülök, lesem, mi a divat és azt hordom, sodródom a közeggel, amiben élek, nem merek az lenni, aki az eredeti kódom szerint vagyok, akkor rabszolga lettem! Igen, szolgája valaminek, ami nem vagyok. De vannak durvább dolgok!
Dolgozz keményen, hallom. Apád, anyád izzadsággal keresték meg a kenyérre valót! Miért? Mi értelme van a kemény munkának? Miért ez a szlogen? Már ez is sugall egy rabszolga szellemet. Miért nem lehet élvezettel, örömmel dolgozni? Akkor nem lenne nagyobb a teljesítmény, jobb a hatásfok?
Miért megyünk mindig egy olyan irányba, ami fáradságos és csak kellemetlen emlékek kötődnek hozzá? Miért kell büszkének lenni izzadsággal, törődéssel összehozott teljesítményeinkre? Miért nem az a normális, hogy látod mit alkottam, amiben a lelkem is örömét lelte?
Szóval, megértem azt a 450 mentális betegséget, hiszen adót, csekket fizetünk, állandó félelemben élünk, elveszthetjük munkahelyünket, kirakhatnak a lakásból, sosem azt tesszük, amihez kedvünk, jártasságunk van, meg kell alázkodnunk mások előtt. Csak azt nem értem, hogy ezt a sok problémát, hogy kezelheti egy pszichológus?
Amit erre ő adni tud, az egy erős idegnyugtató, hogy aludjad át az életedet. Az ő tárházában nincs Isten! Akinek hite van, sokkal nehezebben esik csapdába. Nem mondom, hogy soha, csak azt, hogy nehezebben. Teljesen mindegy, milyen hitről van szó. Ha a lélekvándorlásban hisz, akkor: phuuu, ezt elbasztam, de sebaj! Van még három életem! Ha animista, számára minden dolognak jelenségnek szelleme van és ártó szellemek áldozatának tekinti magát. Levág egy fehér tyúkot, eltáncol valamit és lelke helyreáll. Mi, akik a Monoteizmus akármelyik ágát valljuk, van Túlvilágtudatunk Istentől eredő belső bizonyosságunk és felülemelkedünk a bajokon. De azok a szegények, akiknek nincs spirituális világuk és mindent a racionális létben akarnak látni, felfogni, megoldani, nagyon rosszul járnak.

Egyszerűen azért, mert amit ők racionálisnak vélnek, az nem az. Teljesen illogikus emberi kitaláció, amit az elmúlt párezer évben nem sikerült helyre tenni a világban, sőt egyre rosszabb.
Nem egymagunk vagyunk, közösségekben élünk és biztosra vehetjük, hogy a 450 mentális rendellenesség közül sok kiosztható ismerőseink között. Egymással csak bajainkról beszélve felerősödik az, amivel lelkünket megterheljük, tehát önmagunk nem gyógyításunkban, hanem saját megbetegítésünkben vagyunk tettesek. Végül kialakul az a helyzet, hogy olyan ember társaságát már nem is keresi senki, aki nem panaszkodik, akinek nincs baja, Illetve az a baja, hogy imádkozik. Mert ez sokszor tünetként csapódik le. Így egy kérdés maradt hátra: ki a normális?

A magam részéről nem a panaszkodók és egymás baját erősítők társaságát keresem. Úgy gondolom, hogy lelkemnek, értelmemnek, tudatomnak engem kell szolgálni és mást is hozzásegíteni ahhoz, hogy ezt az állapot létrehozza magában. Én nem tudom elképzelni, hogy Allahon kívül ebben más külső erő segíteni tudna. Aki Őt keresi, annak csak azt tudom mondani, hogy Allah nem tudja megoldani senki lakásproblémáját, de azt a tudatot adja, hogy van otthonod. Nem tud munkahelyet, pénzt adni, de azt az érzetet adja, hogy áll mögötted egy gondviselés és ezzel a fellépéssel nagyobb esélyed van sorsodat intézni. Allah nem adja vissza halottaidat, de az érzést adja, hogy találkozol velük. Sok mindent ad, amit földön ember nem tud adni.

„Kik hisznek, s kik szívei megnyugvást lelnek Allahra emlékezve, mert bizony, csak Allahra emlékezve lelnek nyugalmat a szívek!” (Korán 13:28)

A Jel, vagy Csoda nem kívülről jön. Belül van, benn az értelemben, szívben és lélekben, a belső spirituális állapottól függően. Ha Allahhoz fordulunk, a világosság eljön. Ha nem, hát Allah nem erőlteti a Hozzá fordulást.