Miért is mennek el az orvosaink?
Egyszer egy főorvosnőtől hallottam a következő történetet vasárnapi ügyeletben. Ismertem azt a rezidens doktort, akiről szól ez a történet.
Egy végtelenül jó ember, velünk ápolókkal is kedves volt és közvetlen, a betegekkel szintúgy kedves volt és megtett értük minden tőle telhetőt.
Egy belgyógyászati osztályon, a referáláson zajlott le a következő beszélgetés (reggelente az orvosok itt mondják el, mi történt az ügyeletben, megbeszélik az aznapi feladatokat és a betegek kezelési terveit): A fiatal rezidens beszámolója közben valamilyen úton-módon kibukott belőle, hogy mennyire el van keseredve, hogy iszonyatosan sok a beteg és a tisztességes ellátásukkal járó munka, mellé kevés a fizetés és egyeltalán nem nézik őt semmibe.
Az osztályvezető főorvos (zárójelben megjegyezném ő volt az, akihez az osztályán dolgozó ápolók is alig mertek hozzászólni, annyira arrogáns) erre közölte vele: Hogy ha így érzi, menjen el külföldre dolgozni!
Egy szintén rezidens doktornő erre közölte, hogy de ők nem azért lettek orvosok, hogy külföldi embereket gyógyítsanak, hanem hogy a hazájukban tehessék ezt. ( A fiú azóta külföldön dolgozik
Ez a történet mindent elmond.
Itt nem csak a fizetésről van szó, hanem a dolgozó megalázásáról, aránytalanul nagy terheléséről, a hálapénzrendszerről, ami szintén megalázó, az örökös konfliktusokról, ami a rettenetes körülmények miatt folyamatosan fennáll, mind a kollégák, mind a betegek és a hozzátartozók részéről. Ezt a feszültséget nem az orvosok, nem a nővérek gerjesztik, de ők isszák meg a levét. Nem pedig azok, akik stadiont, kisvasutat meg saját lábakat építenek maguknak és a haverjaiknak, a MI pénzünkből!
(Címlap: Forrás: hataratkelo.blog.hu)