Ezekre és hasonló kérdésekre kerestünk választ Kiss Tamás szociológussal, aki Barna Gergővel együtt augusztusban ismertetett egy átfogó felmérést az erdélyi magyarságról.

Több ponton is kimutatták a felmérésben, hogy a percepciók és valóság között különbség mérhető, például a vegyes házasságokat illetően – amelyekről azt gondolja a többség, hogy gyakoribbak lesznek, holott csökken a számuk. Ez mivel magyarázható?

A percepciók és az „objektív” mutatók alapján beazonosítható folyamatok közötti különbség egyik fontos része, hogy a magyarok nem érzékelik (vagy alulértékelik) saját közösségük kompaktságát vagy relatív zártságát. Ez a fajta kompaktság vagy zártság az intézményesen fenntartott etnikai párhuzamosság kérdésével függ össze.

Én ennek az intézményes párhuzamosságnak a mélyülését és szélesedését tartom az egyik legfontosabb társadalmi folyamatnak, ami a közösséget az elmúlt évtizedekben érintette. Ez 1989 után egy nagyon fontos (gyakran implicit) politikai program volt, amelynek előképe a két világháború közötti Kisebbségi Társadalom gondolatában jelent meg, és amihez teljes magától értetődőséggel nyúltak az RMDSZ-ben tömörülő elitek. A program lényege, hogy magyar intézményes tereket kell létrehozni, olyan tereket, amelyeken belül a kisebbség-többség viszony megfordul, és magyarak lenni nem valamiféle szokatlan állapot, hanem természetes.

Szintén lényeges, hogy a (kimondott-kimondatlan) elképzelés szerint a magyar intézményeknek egy sűrű hálót kell alkotniuk, ami lehetővé teszi, hogy a kisebbséghez tartozók minél több (lehetőleg minden) igényüket az így felálló magyar intézményes világon belül elégítsék ki. Én ezt a törekvést sokkal fontosabbak és jelentőségteljesebbnek tartom, mint az autonómiára vonatkozó igényt. Az intézményépítés által ugyanis úgy tudott megvalósulni a többség és kisebbség közötti párhuzamosság, hogy azt közjogilag kodifikálták volna.

A többség irányába való zártság (vagy mondhatjuk úgy kompaktság) alulbecsülése szerintem onnan ered, hogy az etnikai párhuzamosság programját a legtöbb magyar neveltetésétől fogva mintegy magától értetődően támogatja. A párhuzamosságot, ami a jelentős etnikai endogámiából, a magyar oktatásban való részvételből, a magyar intézmények fele való fordulásból adódik a legtöbb magyar természetesnek és kívánatosnak veszi. Ez az alapállapot, ezzel szemben az exogámia, a magyar intézményektől való lefordulás az anomália, ami a közösség reprodukciós képességét veszélyezteti és az asszimiláció irányába hat. A percepció pedig ezekre a nemkívánatos dolgokra érzékenyebb, mint arra, amit normálisnak tekintünk.

A dologhoz az is hozzátartozik, hogy vannak olyan magyar helyi közösségek, ahol ténylegesen ez a helyzet. Az a nagybányai vagy temesvári magyar, aki azt látja maga körül, hogy szűkülnek a magyar intézményes terek és növekednek például a vegyes házasságok, vagy a magyarok egyre inkább a többség társadalmi körei fele orientálódnak, természetesen nem téved. Inkább az ilyen irányú tapasztalatok általánosítása csalóka, illetve a különböző régiókban élő magyarok egymásról alkotott elképzelése nevezhető felszínesnek. Miközben a Nagybányán élő általánosítja a saját tapasztalatait, a Székelyföldön élő hajlamos a saját helyzetét egyedülállóként (szigetként felfogni) és úgy tekinteni a Székelyföldön kívüli részekre, hogy ott már minden „szórvány”.

Számomra a leginkább meghökkentő adat az volt, hogy az erdélyi magyarok 2 millióra tették a romániai magyar közösség létszámát, ráadásul a románok is közelebb jártak az igazsághoz. Ez minek tudható be?

Igen, ez számunkra is egy megdöbbentő adat volt. Sokat szoktuk például a magyarországiakat szapulni, hogy mennyire felszínes, egyoldalú és sztereotípiákra épülő a kisebbségi magyar közösségekről alkotott képük. Érdemes lenne összehasonlítani, hogy mennyivel kevésbé helytálló, mint az erdélyiek önképe.

A dologban az a legszomorúbb, hogy egy reális közösségi önképhez nagyon sok minden adott. És nem is csak azon a szinten, hogy hány magyar él Erdélyben. Hogy például a történelmi tudatról beszéljünk: az elmúlt évtizedekben születtek olyan társadalomtörténeti kutatások, amelyekre alapozva Erdélyben megteremthető lenne egy normális, egészséges emlékezetpolitika, akár a két világháború közötti korszakra, akár a múlt rendszerre, akár a közelmúltra gondolunk. Még olyan kényes kérdéseket is a helyén lehetne kezelni ezekre a munkára támaszkodva, mint például a Holokauszt előtti zsidó-magyar viszony. Én például ezeknek a kutatásoknak nettó haszonélvezője vagyok, mert nélkülük elég nehezen tudnék a jelenbeli folyamatokról úgy beszélni, mint ezek ismeretében.

Csakhogy azt látom, hogy ez a szövegkorpusz (amibe amúgy magunk társadalomtudományos vizsgálatait is beszámítom) egyszerűen nem tud áttörni, még akár egy viszonylag szűk értelmiségi nyilvánosság irányában sem. Egy tágabb médiatérben pedig egyre kevésbé tudja felvenni a versenyt az olyan mitikus toposzokká merevedő önértelmezési közhelyekkel, mint amilyen a 2 millió erdélyi magyar toposza is. Annak idején az én egyetemi tanáraim sokat harcoltak ez ellen a toposz ellen, és nagy elégtétel volt számukra, hogy a szakmai és sajtónyilvánosságból (kb. 2000 után) száműzték is ezt a tévképzetet. És láss csodát, a hétköznapi önértelmezések szintjén mégis velünk maradt.

Az erdélyi magyarok 47,8 százaléka két, 37,7 százaléka három gyereket tartana ideálisnak, miközben 1,54 a termékenységi ráta. Ez a vágy összefügg a demográfiai stresszel? Vagy inkább morális, vallási okai lehetnek, esetleg egyéb?

Itt a demográfiai stressz és a közösségi morál nem feltétlenül egymást kizáró keretek. Maguknak a pro-natalista demográfiai diskurzusoknak és az ezzel kapcsolatos közösségi felelősségvállalásnak van egy olyan kulturális beágyazottsága magyar nyelvterületen, ami a románok esetében – ha nem is teljesen ismeretlen, de – sokkal gyengébb.

Az egyke a magyar kultúrában már a két világháború között, sőt az 1890-es évektől a közösségi pusztulással kapcsolódott össze. Ezek a diskurzusok a múlt rendszerben is jelen voltak és természetesen ’89 után is.

A román értelmiség számára ezzel szemben a pro-natalizmus inkább jelenti a kompromittált Ceaușescu-féle örökséget, az alacsony termékenységgel, illetve az egy gyermekes családmodellel pedig nem a közösségi pusztulás, hanem a mobilitás, a modernizáció, vagy a személyes szabadság asszociálódik. Innen az attitűdök szintjén meglévő markáns különbség. Mindez nem jelenti a reproduktív magatartás ilyen fokú különbségét, azonban van valami nyoma a születésszámokban is. A magyar értelmiségi, középosztálybeli családokban, vagy mondjuk – egy legutóbbi felmérés szerint a kolozsvári magyar családokban általában – tényleg több gyermek születik, ami (szemben a román középosztályt uraló egy gyerekes modellel) a családmodellek pluralitásának tudható be.

Miközben a magyar kormány a keleti nyitást hangsúlyozza, jó viszonyt ápol Oroszországgal, de a Nyugattal szemben legalábbis szkeptikus, az erdélyi magyarok – akik a leadott szavazatok szerint többnyire támogatják a jelen magyar kurzust – többsége Németországba, Ausztriába és más európai államokba emigrálna mégis. Ez mivel magyarázható? Egyáltalán érdemes ilyen párhuzamot vonni?

Nyilván, ugyanis a migrációs trendek elsősorban nem attól függenek, hogy Orbán aktuálisan kivel ápol jó viszonyt, vagy kivel szemben szkeptikus. Ebben a tekintetben nagy jelentőségük van a történelmi-strukturális tényezőknek, amelyek a migrációs mozgásokat és az egyéb függőségi (vagy egyenlőtlen csere-)viszonyokat meghatározzák.

Európában amúgy két nagy migrációs rendszer él egymás mellett. Az egyik központját a nyugat-európai mag-országok, a másikét Moszkva és Szentpétervár képezi. A poszt-szovjet térségben Oroszország szívó hatása tényleg Nyugat-Európához mérhető. Ezeknek a történeti függőségi viszonyoknak tudható be például, hogy Moldvából jóval többen dolgoznak Oroszországban, mint Nyugaton, illetve, hogy Románia egészen az utóbbi évekig képtelen volt migránsokat bevonzani.

Erdély és Románia viszont soha nem volt a Moszkva-Szentpétervár központú migrációs rendszer része, még az államszocializmus alatt sem. A mozgás akkor is Kelet-Nyugat irányú volt.

Akérdésed másik részére vonatkozóan közvetlen adataink nincsenek. Mértük viszont többször azt, hogy románok, erdélyi magyarok és magyarországi magyarok hogyan ítélik meg a különböző országok fejlettségi szintjét. Nos, Oroszországot mindhárom csoport jóval a saját országa fölé (ugyanakkor a fontosabb nyugati mag-országok alá) helyezte. Így ironikusan akár azt mondhatnánk, hogy a kelet-európai társadalmak nem is annyira a Kelet-Nyugat lejtő alján, mint inkább a Kelet-Nyugat gödörben érzik magukat.

Putyinnal e mellett még az autoriter jelző szokás asszociálni. Ebben a vonatkozásban az erdélyi magyaroknál (meg más kelet-európai társadalmakban) azt látom problémának, hogy a demokrácia nem vált önértékké, önmagában kívánatos dologgá. Ezelőtt 10 évvel ettől függetlenül egy jó hívószó volt, de pusztán azért, mert az akkor domináns diskurzus összekapcsolta a jóléttel, a gazdasági fejlődéssel. Valójában ez a kapcsolat kérdőjeleződött meg és mivel a demokrácia önmagában keveseket érdekel, ezért értékelődtek fel a különböző autoriter megoldások.

A románok jóval kisebb aránya (20 százalék) érzi azt, hogy konfliktusos viszony állna fenn a magyarokkal, akik 41 százalékban gondolják ezt. Mivel magyarázható ez?

Ezt is az etnikai párhuzamossággal, pontosabban annak jellegével. A lényege a dolognak, hogy ez egy nagyon aszimmetrikus, egyenlőtlen párhuzamosság. A magyaroknak van egy többé-kevésbé körülbástyázott intézményes világuk, amin belül úgy viselkedhetnek, mintha ők lennének a többség. Azonban ez csupán részlegesen védi meg őket a többséggel való aszimmetrikus találkozásoktól. A saját intézményes világukból időről időre ki kell lépniük és minél mélyebb és minél elfogadottabb a párhuzamosság, ez annál nagyobb súrlódással (és gyötrelemmel) jár.

Eközben – már ameddig Románia román nemzetállamként Románia – a többségieknek nem kell kilépniük a saját világukból, elvileg bárhol (akár egy magyar többségű településen is) élhetnek úgy, hogy a kulturális vagy nyelvi másságból adódó tranzakciós költségeket teljes egészében a kisebbségi csoportra hárítják. Mondjuk egy kolozsvári román számára a magyar közösség ebből kifolyólag nagymértékben láthatatlan. Innen nézve: hol itt a konfliktus?

Több eredményből is látszik, hogy az erdélyi románok toleránsabbak a magyarokkal szemben, mint a romániai románok. Ez milyen üzenetet hordoz az RMDSZ vagy más érdekképviseleti szervek számára, hogyan volna érdemes változtatni a román közösségnek célzott kommunikáción?

Nem minden korábbi mérésben volt amúgy így. Volt, hogy azon jogosítványok esetében, amik a magyar elitekkel szembeni konkurencia-viszonyt erősítették, az erdélyi románok intoleránsabbak voltak. Ilyen volt a hivatali nyelvhasználat, vagy volt olyan mérésünk, hogy az erdélyi románok nagyobb arányban vonták volna meg a magyaroktól a polgármesteri címért való indulás jogát.

De ebben a mérésben ez nem így volt, és ha tartósan ez a trend érvényesül, akkor erre lehet építeni kommunikációs szempontból. Kikapcsolhatja például az erdélyi román közösségek fenyegetettségére vonatkozó (nyilvánvalóan irreális) érveket.

Szerző: Kustán Magyari Attila / maszol.ro