h i r d e t é s

Müncheni történet koronavírus idején

Olvasási idő
5perc
Eddig olvastam

Müncheni történet koronavírus idején

2020. március 24. - 14:45

 

"München környékén pár héttel korábban kezdődött a fertőzési mizéria, mint Magyarországon."

München - Forrás: pixabay.com

"Az olaszországi síelésből hazatérőket csak egy hét késéssel küldték karanténba, így gyakorlatilag a fertőzött, de még tünetmentes (vagy szinte észrevétlenül enyhe tünetekkel rendelkező) gyerekek simán továbbadhatták a vírust. 

Valószínűleg így került hozzánk is a vírus, a fiam a suliban elkapta (neki voltak legelőször tünetei a családban) és mire kiderült volna, már megfertőződhettünk mi is. A gyerekem osztálytársainak 25%-a síelt a kritikus területen, a többi osztályról nem is beszélve, akik szintén ott vannak a tantermekben, vándorolnak egymás osztálytermeibe stb. 

A szünet utáni első héten a suli kibérelte a helyi jégpályát, így az összes osztály összes potenciális fertőző gyereke bárkinek továbbadhatta a vírust. Mi hiába maradtunk itthon, ha azok nem, akik a kritikus területen jártak. És hiába vásároltunk be értelmesen hetekre előre, ez, ebben a helyzetben már tényleg semmit sem számított, mivel egy hetet késett a német egészségügy a rendelkezésekkel, így robbanásszerűen terjedni kezdett a fertőzés az országban. Németország szerintem ennek a késlekedésnek „köszönheti” azt a helyzetet, amibe végül került.

A sajtóban közölt adatokat nyugodtan meg lehet szorozni egy tetszőleges, kétjegyű természetes számmal. 

És elkezdődtek a tünetek… Az első másfél hét szinte észrevétlen volt. Fiamnál volt némi nátha, de nem vészes. Nekünk a férjemmel enyhe hasmenés (ételérzékenyként amúgy se meglepő), fejfájás (frontos időkben ez se gyanús), egy kis torokkaparás, krahácsolás, hidegrázás… 

Itt kezdtünk gyanakodni, hogy lehet, elkaptuk? Végiggondolva az időpontokat, stimmelt minden, nem kizárt. De minden tényleg annyira enyhe volt, ennyit fél lábon is kibírunk. Aztán egyik nap a férjemet kiütötte a cifraf.sás (pár óra alatt), de ez is bőven belefért, pár nap múlva elmúlt. Mindenki egyre jobban lett, a fiam is, a lányomnál továbbra is semmi. 

Örültünk, hogy ennyivel megúsztuk, bármi is volt ez. Nekem már épp csak egy nagyon halovány kis torokkaparás maradt, hát az már igazán semmi. Egészen addig ezt gondoltam, amíg a következő éjszaka arra nem keltem, hogy irtózatosan fáj a torkom. 

És jött a durvábbik rész… Onnantól kezdve óráról órára rosszabb lett. A fejem búbjától a mellkasomig mindenem fájni, égni, szúrni kezdett: az arcom, a szemgolyóim, a torkom, a nyakam, sálszerű, szorító fájdalom, ömlött az orrom, a szememből a könny (nem sírtam), hányinger, szaggató fejfájás, bedugult az egész fejem. Aludni egyáltalán nem tudtam, de félig ülve - félig fekve, Algopyrinnel, úgy ahogy kibírható volt. Felhívtuk a dokit, hogy gyanús a dolog, lehet, hogy elkaptuk. Mondta, hogy igen, ő is azt gondolja, és ha megvan a kontakt, akkor hívjuk újra, letesztel, mi meg addig se menjünk sehová. 

Körbekérdeztük az osztálytársakat, akit tudtunk, de csak pár választ kaptunk, a sulik zárva, érdemi infó nem nagyon volt, de a lányom sulijában is volt igazolt fertőzés, így valószínűleg tényleg elkaphattuk valahonnan, még ha nincsenek is tünetei, hordozó is lehet. Így telt a csütörtök. Péntekre még rosszabb lett, jött a hőemelkedés, mellkasi panaszok, fokozódó náthás tünetek, ízületi fájdalmak testszerte, oké, maradok ágyban, felkelni már úgy sem bírok. 

A tünetek mindennap változtak egy kicsit, valami rosszabb lett, valami jobb, vagy épp jöttek újabbak, vagy máshol is megjelent a fájdalom stb. Még mindig elviselhető volt gyógyszerrel, és egyébként sem gondoltam semmi rosszra, kibírható volt házilagos körülmények között. A dokit újra felhívtuk, még nem jön ki, de majd ha lázas leszek, akkor letesztel. Aztán jött a hétvége. Reggel felkeltem, gondoltam, kimegyek inni egy teát, de egy perc múlva már nem kaptam levegőt. Leroggyantam, majd visszabotorkáltam az ágyba, hurrá, fekve újra tudok. Na, itt már kezdtem aggódni, hogy ez tényleg COVID-19 lesz, minden tünet megvan, tankönyvi eset. A férjem hívta a spec. telefonszámot, mert ha esetleg mégse az a vírus, akkor kéne gyógyszer, mit csináljunk. Automata, 10 perc gépi szöveg, majd minden ügyintéző foglalt, x idő és y próbálkozás után feladtuk. Oké, várjunk holnapig, még azért kibírom valahogy. Másnap ugyanez, de akkor már fekve se kaptam rendesen levegőt. Megállapodtunk, hogy ez itt a maximum, és ha még szarabb lesz, inkább bevisz a férjem a megadott klinikára, mert a kijelölt útvonalon gyakorlatilag lehetetlen orvoshoz jutni. Egyre jobban fájt a hátam, szúrt a mellkasom stb. 

Mivel korábban volt már tüdőgyulladásom, nem volt nehéz felismerni, hogy most ez a fejezet kezdődik. Valahogy kibekkeltem a hétvégét, végig ágyban (esélyem se volt máshogy), hétfőn újra hívtuk a háziorvost. Akkor már határozottan közölte velünk, hogy nem fog letesztelni, esze ágában sincs eljönni, és én se merészeljek kilépni az ajtón, a családtag se járjon el még vásárolni sem, hetekig ki se dugjuk az orrunkat. És nem érdekli, hogy vírusos vagy bakteriális, nem akarja elkapni, szedjek ibuprofent vagy paracetamolt, hívjak mentőt, ha nem bírom. Huh. Ennél a pontnál éreztem, hogy a rendszer összeomlóban, szóval, marad a jó öreg Algopyrin, ami egyébként tényleg használt valamennyire. 

Voltak pillanatok… Amikor azon gondolkodtam, hogy vajon meddig bírom még otthon, meddig elég annyi levegő, amit még kapok. És hogy lehet-e rosszabb, mert ha igen, mégiscsak szólni kéne anyámnak… eddig nem mertem, gondolván, hogy ráér utólag, nehogy aggódjon, neki az nagyon nem tenne jót. De ha még szarabbul vagy leginkább sokkal jobban lennék, akkor már inkább tudjon róla. Nem sápítoztam itthon, halálfélelmem sem volt, de éreztem, hogy ez most itt tényleg a maximum, amit még kibírok, és ha tovább rosszabbodnának a tüneteim, biztosan kelleni fog orvosi segítség. Ez a hétvége volt a mélypont. Remélem, javulok… 

Bár van rosszabbodó tünet (pl. hátfájás), de most már jó pár percig is megállok a lábamon, és kezdek egyre jobban levegőt kapni. Mivel hullámokban rosszabbodik ez a cucc, és sokkal jobb időszak után is lehet bármikor sokkal rosszabb is, így csak remélhetem, hogy már túlvagyok a nehezén, és tényleg a gyógyulás jön. Azóta már a lányom is elkezdett kicsit köhögni, de szintén minimális tünetekkel. Szóval, valószínűleg mind a négyen elkaptuk. 

Itt tart a történetünk, és még mindezzel együtt is a szerencsésebbik 80%-ba tartozunk. Teszt nincs, tanulság van. 

Vigyázzatok magatokra, egymásra!"

 

Név és cím a szerkesztőségben


 

h i r d e t é s