Az egyik érintett intézmény a Károlyi Sándor Kórház Nyár utcai idősgondozó részlege, ahonnan körülbelül 30 ember kivételével mindenkit hazaküldtek vagy áthelyeztek máshova. Olvasónk idős hozzátartozója az intézményben maradt(hatott), mert sem az átszállítása, sem az otthoni gondozása nem megoldható. Életkora és rossz egészségügyi állapota miatt azonban fokozottan veszélyes rá a koronavírus: olvasónk tehát aggódik, mi lesz, ha covidos betegek kerülnek az intézménybe. Leginkább azonban a bizonytalanság és a tájékoztatás hiánya bántja, a kórház ugyanis alig mondott valamit.

Az első hírek szerint Kásler Miklós EMMI-miniszter utasítására április 15-ig a kórházi ágyak 60 százalékát fel kell(ett) szabadítaniuk az intézményeknek, hogy felkészülhessenek a koronavírusos betegek ellátására, majd a kormányzati tájékoztató oldalon az jelent meg, hogy április 19-ig az ágyak 50 százalékát kell szabaddá tenni. Ez a koronavirus.gov.hu szerint “összesen 32.900 ágyat jelent, a következő ütemben tervezett 60%-os ágykapacitás összesen 39.500 ágyat jelent, amelyeket koronavírusos betegek ápolására kell biztosítani szükség esetén.”

Az intézkedés hatására sok állandó ápolást (ebbe beletartozik az etetés, pelenkázás, fürdetés is), szakszerű ellátást, rehabilitációt és folyamatos felügyeletet igénylő, többségében idős beteget küldtek haza. A sajtóban rengeteg szomorú történet jelent meg a hazaküldött magatehetetlen emberekről, és kétségbeesett rokonaikról, akiknek most el kell látniuk őket – hozzáértés és eszközök nélkül. A Magyar Helsinki Bizottság szerint a kórházak kényszerkiürítése során alapvető emberi jogok sérültek, ezért a jogvédő szervezet az ombudsmanhoz fordult azt kérve, hogy az alapvető jogok biztosa vizsgálja ki, megfelelően érvényesül-e a betegeknek az élethez és emberi méltósághoz, testi és lelki egészséghez fűződő joga.

Az újpesti idősgondozót is kiürítették

A kormányzati utasítás nem kivételezett a főváros IV. kerületében található “Nyár utcával”, vagyis a Károlyi Sándor Kórház Nyár utcai idősgondozó részlegével sem. Az Újpesti Hírmondó április 13-án számolt be arról, hogy Kásler Miklós április 8-án kelt levele nyomán elkezdték járványkórházzá alakítani ezt az intézményt is: a hozzátartozókat kiértesítették, hogy a betegeket hazaküldik. Akiket pedig nem tudnak otthon ápolni, vagy állandó orvosi felügyeletre szorulnak, azokat áthelyezik a kórház Baross utcai részlegére. A lap szerint a kórház az engedélyei alapján 377 ággyal rendelkezik, tehát legalább 226 férőhelyet kell(ett) felszabadítania a koronavírusos betegek ellátására készülve.

Fontos tudni, hogy a Nyár utcai intézmény nem egy “ingyenes” állami kórház, hanem a betegeknek havonta 90 ezer forintot kell fizetniük az ellátásért.

Déri Tibor (Momentum), Újpest tavaly októberben megválasztott polgármestere először a Facebookon reagált: közölte, hogy elhibázott lépésnek tartja a Nyár utcai részleg kiürítését, “hiszen ebben az intézményben többnyire idős, krónikus betegséggel, gyakran önmagukat ellátni már képtelen állapotban fekszenek embertársaink.”

Az önkormányzat lapja, az Újpest Média megszólaltatott a kórház bejáratánál több hozzátartozót is, és a lapnak többen is kifejezték aggodalmukat amiatt, hogy fogalmuk sincs, hogyan fognak tudni gondoskodni magatehetetlen, krónikus betegséggel küzdő rokonaikról. “Volt, aki úgy nyilatkozott: nem tudja, hogy fog elszámolni saját lelkiismeretével, ha idős hozzátartozója esetleg a tőle elkapott vírusba hal majd bele.” – írja a lap.

A polgármester szerint is fennáll ez a veszély: Déri Tibor már rögtön április 8-án levelet írt Kásler Miklósnak, és arra kérte a minisztert, hogy vizsgálja felül a Nyár utcai intézményt érintő döntését.

A kórházban olyan idős embereket látnak el, akik sokszor már önmagukat is képtelenek ellátni, állandó orvosi segítséget igényelnek. Azokat, akiket családtagjaiknál el lehet helyezni, óriási fertőzésveszélynek teszik ki, mely a mostani viszonyokat figyelembe véve mindenképpen megkérdőjelezhető lépés. Továbbá a kórházban maradó betegek átköltöztetése egy másik intézménybe – véleményem szerint – szintén veszélyes lépés, a demens betegeket az is megviseli sokszor, ha másik osztályra kerülnek át.

– írta Déri Káslernek.

De minden hiába, az idősgondozót (is) kiürítették a kormány utasítására.

“Nagymamám nem ezt érdemli”

Olvasónk, Abigél (természetesen nem ez az igazi neve) is érintett az ügyben, de különleges módon. Nagymamája ugyanis a betegek többségével ellentétben a Nyár utcai intézményben maradhatott, mert egészségi állapota miatt sem az átszállítása, sem az otthoni ápolása nem megoldható. Azzal Abigél is tisztában van, hogy ha a nagymama elkapja a koronavírust, akkor nagy valószínűséggel belehal, így csak abban bíznak, hogy a covid-részleget megfelelően szeparálják el az idősektől.

Abigél elmesélte az Átlátszónak, hogy milyen káoszos volt a kiürítés kommunikációja, és mennyire nehéz nekik lelkileg a tudat, hogy otthon nem tudják ellátni a szeretett nagymamát, és tőlük is éppúgy elkaphatná a számára halálos vírust, de ez a veszély a kórházban is fennáll. Az átalakítás miatti felfordulás pedig megviseli a demenciával küzdő nénit, aki a kórházban megjelenő egyenruhásokat német katonáknak látta ijedtében.

Abigél beszámolója a történetekről időrendi sorrendben:

“04.08. este: Jön az infó, hogy kiürítik a Károlyit. Déri Tibor próbál infóval szolgálni, de semmi kecsegtetőt nem tud mondani ő sem. Ellenben meglep, hogy egy politikus válaszol nekem, emberi hangot megütve.

04.09.: Mami maradhat, az egész 2. szint maradhat. Valahogy majd izolálják őket a másik két szinttől, ahol a covideseket fogadják majd. Próbáljuk elfogadni.

04.14.: Kásler Miklós toszakodik, hogy még mindig nem elég az üres hely, újabb elküldések lesznek. És már a 2. szintre is fogadni fogják a fertőzötteket, ha úgy adódik. Már csak kb. 40-en vannak az épületben. Ezért sem értjük ezt a 60%-ot, mert ez egy kb. 330 fős intézmény. Ahhoz képest a 40 fő sehogysem jön ki, hogy sok legyen. Mami sír a telefonban, óriási a felfordulás, ő pedig demens, így nem érti és fél. Úgy döntünk anyával, elhozzuk. Ne legyen egy szinten a fertőzöttekkel. Igaz, 1,5 éve talpon sem volt, rácsos ágy, pelenkázás, demencia. Jött a hova kérdés? Helyhiány miatt csak egy külön albérlet jött szóba neki és anyának együtt. De ilyen gyorsan hogyan? Majd hirtelen jött egy rokon, aki vállalta volna, hogy mehessenek hozzá egy családi házba ideiglenesen. Leokézta, megkönnyebbültünk. Majd nem sokkal később visszahívott a rokon és spirituális okokra hivatkozva visszamondta az egészet. Talán jobb is.

Ezután 2 orvos ismerőssel egyeztetve arra jutottunk, hogy akkor bízzunk a kórházban, és abban, hogy nem kerül feltöltésre az egész épület, és mégis maradjon. Az orvosok szerint ugyanis a mozgatása veszélyesebb, mint a vírus potenciális elkapása. Rohadt nehezen békéltünk meg ezzel, de oké, akkor legyen így.

04.16.: Jön a hír, hogy a maradék 40 embert is elküldik, M.Cecília, K.Gergely és a kórházigazgató között megy a pingpong, mert senki sem veszi át őket, ezt a neten is olvassuk. Úgy tűnik, másnap átkerül máshova. Fellélegzünk.

04.17. reggel: Hívnak minket reggel, hogy még aznap, de legkésőbb hétfőn szállítják át. Hívnak majd újra, ha megtörtént. Várunk egész nap a hívásra.

04.17. este: Mégsem vitték át sehova. Hiába volt lebeszélve, szállítás előtt stopot fújt valaki. Most 32-en maradtak. Az a 32 ember, aki a legrosszabb állapotú. Ismerősök és saját tapasztalat alapján a kiürítési sorrendiség ez lehetett:

1. Akik lábra tudtak állni, azokat hazaküldték.
2. Akik segítséggel legalább néha fent tudtak lenni, őket átvitték máshova.
3. Akik a legsúlyosabb állapotúak, maradtak.

Ez a 32 ember egy gipszkarton-fallal van elválasztva a későbbi covid-osztálytól. Úgy néz ki, ők már végleg maradnak, mert 04.19. a határidő, és jön a hétvége. Ez max. azért jó, mert a gipszkarton teljesen zár, elvileg. És 32 ember között nehezebben terjed a vírus, ilyen intézkedések mellett, mint a Barossban, ahol mostanra kb. 140 ellenőrizetlen idős van zsúfolva, és bárki lehet hordozó. Vagy mondjuk úgy, hogy mindenben kapaszkodót keresek, és full kamu önáltatás az egész.

04.20.: Semmi újabb infó, folynak a megbeszélések a hogyan továbbról. Ha változás van, szólnak. Elcsigázott, kimerült hang mondja ezt a telefonban.

Nagymamám otthoni ápolását nem tudtuk folytatni egy idő után, így került a Nyár utcai intézmény krónikus osztályára. Havi 90.000 Ft az ellátás, de legalább elméletben 0-24 órás orvosi felügyelet biztosított. Tavaly mondjuk majdnem elvesztettük, de csodával határos módon kaptunk még egy kis közös időt.

Nagymamám nem ezt érdemli. Hogy 1,5 éve feküdjön egy rácsos ágyban, másoknak kiszolgáltatva, naponta 3-szor, max. 4-szer átpelenkázva. Másokra szorulva. De a demencia ilyen. Nem válogat, nem az igazság elvén működik. A demencia pusztít, így az elszenvedője szépen lassan elveszíti önmagát és a kapcsolatot a valósággal. Ennek vagyunk szemtanúi évek óta, ezért adtuk fel az itthoni ápolását is. Iszonyat érzés volt belátni: nem megy tovább.

Ez az intézmény igen rossz hírnek “örvend”. Én viszont már másképp látom. “Hála” a rendszernek, letisztult a személyzet. Itt tényleg csak azok maradtak, akik elhivatottak. Egy konfliktustól eltekintve mindig mindenki rendes, segítőkész volt, ugyanakkor túlterhelt is. Az összes ápolón át a főnővér, a beteghordók, az ebédet kiosztók, de még a takarítást végzők is: Emberek. Akik az idősekért vannak ott.

Ilyen múlttal kezdtünk szembesülni a Covid-19 járvánnyal januárban. Tudtuk, hogy ideér, és hogy az nagy baj lesz. Elkapja vajon? Ha egyszer ez oda bejut, biztosan. És tudjuk a következményét.

Március elejétől pontosan emiatt látogatási tilalom lépett életbe. Teljesen megértettük, örültünk neki. Nagyjából 1-2 hétig még vihettünk be a portáig csomagot. Egyszer azonban kijött elém a portás, és a kezembe nyomott egy tájekoztatót. Olvassam el. Ami nagyon rosszul érintett, az az a rész volt, hogy haldokló emberhez hogy lehet bejutni, és az, hogy az elhunyt személy dolgai miképp kerülnek vissza a hozzátartozókhoz. Ezt fájt olvasni, még úgy is, hogy belátom a racionalitását az egésznek. Innentől már csomagot sem vihettünk, nehogy bekerüljön a vírus. Érthető.

Erre nem sokkal később jött a hír: kiürítik, hozzuk haza. Csak azok maradhatnak, akiknek az állapota nem teszi lehetővé az otthoni ápolást. Mondtuk, hogy sansztalan újra itthon ápolni. Nem mondom, hogy nem estünk kétségbe.

Hazahozni? Hogy látjuk el? És ha mi fertőzzük meg? Honnan lesz olyan speciális ágyunk? És ha ő már hordozóként kerül haza, 3 nap múlva hova viszik vissza? És egyáltalán: most akkor tulajdonképp mégsem az időseket védjük? Vagy a politikai vezetők szerint van a “feláldozható” kategória? Én próbálok mindent megérteni, de ez szíven vágott.

Telefonon tudtuk vele végig tartani a kapcsolatot. Egyik nap azt mondta, “itt vannak a német katonák”. Nyilván összemosódott a gyermekkora a jelennel. Megnyugtattuk.

Egy másik napon kétségbeesve sírt a telefonban, hogy fél, mi történik itt? A háttérből is felfordulás hallatszott. Egy demens, idős embernek állandóság kell. Nem ez.

Sosem mondtuk el neki, hogy semmit sem tudunk. Sem a járványt. Hogy ott marad-e. Vagy átviszik valahova. Vagy hogy haza fogják-e küldeni. Ő azt sem tudja, hogy mi az a koronavírus. Lehet, hogy mondták neki, de “szerencsére” felejt.

Rettenetesen idegőrlő az egész. Marad. Hozzák. Viszik. Marad. Mégsem. Mégis. Egyik nap az ajtót magam után becsapva rohantam ki a lakásból, lerogytam a földre, rágyújtottam, amit ritkán teszek amúgy, és zokogtam. Nem ezt érdemli. Szívem szerint elvinném haza, én, az unokája, és ott lennék vele. De nem tehetem. Nem engedi az állapota. A körülményeink pláne nem. És a saját életem sem. Próbálok önző lenni, és a saját családomat védeni. Mert muszáj. Én már a gyermekemért élek, a férjemmel karöltve, előtte az élet, ami a mi felelősségünk. Nem folyhatok bele, mert ő sem akarná ezt, és belátom: Mami már leélte az életét.

Minden napos belső vívódás, hogy el tudjam engedni őt. Ő értünk élt mindig. És most itt írok, tehetetlenül, úgy, hogy a sírás fojtogat.

Jelen állás szerint ő ott marad. Ha pedig berobban a járvány, egy gipszkartonfal fogja elválasztani őket a fertőzöttektől. Örüljünk, hogy ő ott maradhat? Talán pár hónap múlva megkapjuk erre a választ. Addig próbálunk hinni és bízni a rendszerben. Vélhetően öreg hibát követünk el.”

atlatszo.hu