Miért rabszolgatörvény?

Tudni kell, hogy Magyarországon az Árpád-házi királyok idején az emberek egy része szolgaságban élt. A 13. század végéig a piacokon még adták-vették a (rab)szolgákat, akiknek az idejével a gazdájuk szabadon rendelkezett. Napjainkban a munkavállalók elsősorban az idejük egy részével való rendelkezés jogát adják el a munkáltatójukkal kötött szerződés révén, másodsorban arra vállalnak kötelezettséget, hogy meghatározott munkát végeznek adott időtartam alatt. A történelmileg kialakult és társadalmi szerződésekkel védett időkeretek és időbeosztás kitágítása, illetve a munkán kívüli időfelhasználást, a szabad időt korlátozó jogszabályi rendelkezések a rabszolgaság felé tolják el a munkavállalók élethelyzetét. Tartalmilag tehát helytálló rabszolgatörvénynek nevezni a túlórák számának és a felhasználás időkeretének felemeléséről szóló jogszabályokat. Ezen nem változtat a szolgasors „önkéntes” vállalása sem.

Mit kíván a magyar nemzet?

Minden társadalmi tiltakozás mögött az emberek meghatározott csoportjainak valamilyen kívánalma, követelése áll, legtöbbször az uralkodó elittel, a kormányzó pártokkal szemben. A héten elkezdődött demonstrációk az elmúlt napok, hetek eseményeire vezethetők vissza. A politika hatalom birtokosainak az alábbi három kérdésben kellene azonnali korrekciós döntéseket hozni a tiltakozási hullám eszkalációjának megállítása, a nyomásgyakorlás keményebb eszközeinek bevetése, általános sztrájk megelőzése érdekében.

1) Az Országgyűlés 2018. december 12-i ülésnapján nem szabályszerű feltételek között leadott szavazatok megsemmisítése, az előterjesztések visszavonása. A parlamenti törvényhozás előkészítésének, a demokratikus vita feltételeinek a helyreállítása az ellenzéki pártokkal közösen.

2) A CEU zavartalan budapesti működését biztosító magyar-amerikai egyezmény aláírása, a tudományos kutatás szabadságát és az egyetemi autonómia korlátozását jelentő, már folyó és tervbe vett intézkedések leállítása.

3) Csatlakozás az európai ügyészséghez.

A felsorolt három ponton kívül a kétharmados parlamenti többséggel rendelkező pártoknak társadalmi egyeztetést kell kezdeményezni az egészségügyi ellátásokról, a hátrányos helyzetű fiatalok iskoláztatásáról, az MNB alapítványairól, a közelmúltban létrehozott média alapítványról, a Munka törvénykönyv módosításáról, a szegénység felszámolásáról és a társadalmi egyenlőséget torzító jelenségekről.

Mi a célja, formája és eszköze az utcai tiltakozásoknak?

Korábbi tapasztalatok alapján többen hajlamosak szétszórt, összpontosítás nélküli (dekoncentrált) eseménynek látni a most zajló utcai demonstrációkat. Ez hibás szemlélet. A régi nagygyűlések dramaturgiájától valóban eltér a mai utcai tiltakozások előkészítése, lefolyása és a résztvevők aktivitása. A megszokott formával szemben, amikor adott helyen, előre kijelölt útvonalakon, előre kalkulált részvevőkkel műsorszerűen peregtek az események, most azt látjuk, hogy spontán jelleggel, akciószerűen tiltakoznak kevésbé strukturált tömegek. Politikai és biztonsági szempontból ezek a körülmények a korábbinál nagyobb kihívást jelentenek a hatalom, a tájékoztatási eszközök és az elemzők számára. Megfigyelhető, hogy a népi tiltakozások formája, eszköztára ugyanúgy globalizálódik, mint a rendfenntartó erők fellépése, taktikai mozgása. Mobilok a kézben egyfelől, arcfelismerő szoftverek másfelől, az internet világában minden megváltozott a tömegek mobilizálása és ellenőrzése terén. Az új helyzetben a tiltakozó csoportok nem feltétlenül fedik fel a céljaikat, nem állítanak képviselőket, a helyszínek, időpontok és jelszavaik megválasztásában kiszámíthatatlanságra törekednek. Ettől még nem minősíthető egy demonstráció céltalan, a szó negatív értelmében dekoncentrált, buli jellegű, szórakozásból zajló eseménynek. Különösképpen egy olyan helyzetben, amikor a parlamenti ellenzék törekvései és az utcai tiltakozások összeérnek. Nyilvánvaló, hogy a stratégiai célok mentén előbb-utóbb határozott formát nyernek a tiltakozó emberek politikai követelései és láthatóvá válnak az ellenállók együttműködési formái.

Milyen károk és károkozások tűrhetők el tiltakozások idején?

Az állampolgárok tömeges tiltakozása, demonstrációja, ellenállása ritkán valósulhat meg valamilyen károkozás nélkül. A demokratikus intézmények hatékony működésének éppen abban rejlik az egyik előnye, hogy a társadalmi konfliktusok szimbolikus jellegű, verbális ütközések, viták formájában zajlanak le, elkerülve a fizikai összecsapásokat. Az utcai tiltakozások félúton vannak a parlamentben és tanácstermekben folyó viták és az életveszéllyel járó agresszív jellegű fellépések között. Az utóbbi eseteteket lázadásnak, felkelésnek vagy forradalomnak hívja a köznyelv. Nyilvánvaló, hogy az állampolgári engedetlenség, az utcai demonstráció vagy a munkahelyi sztrájk károkat okozhat, károkozással járhat, de nem foglalhat magába életellenes megnyilvánulásokat. Teljesen erőszakmentes tiltakozások, kármentes munkabeszüntetések általában eredménytelenek az érdekvédelem világában és gyakran csak a cselekvésképtelenséget leplezik. Az elmúlt években az illedelmes, az irónia és gúny határárán megálló megmozdulások ritkán érték el a hatalom ingerküszöbét. Ennek tudható be az utcai demonstrációk átalakulása. Az új fejleményekkel kapcsolatban legfeljebb a fotelforradalmárok óhaja lehet, hogy „ne történjen semmi baj”, mivel a kibontakozó ellenállásnak arányos választ kell adni a tömegek haragját kiváltó kormányzati intézkedésekre. Az arányt és a mértéket a hatalom ellenében a nép határozza meg.