Mindez pedig csak azért, hogy egyáltalán ne változzon semmi, mondja a szakértő, aki szerint a Nemzeti Alaptanterv nem enyhíti a tanulók és a pedagógusok túlterheltségét, marad a magoláson alapuló pedagiógiai kultúra, és az oktatási rendszerünk minden évben több tízezerrel növeli majd a lemorzsolódó, a tanuláshoz és munkavégzéshez szükséges alapkompetenciák minimumával sem rendelkező fiatalok számát. - írja Radó Péter oktatáskutató

Ha valaki a mi pénzünket és a saját energiát nem kímélve arra adja a fejét, hogy ismeretekkel csurig telezsúfolt központi tantervet készítsen, ezt kerettantervekkel tanórai szintre lebontva továbbszabályozza, s hogy biztosra mehessen, egyentankönyveket mellékeljen hozzá, az bizonyos előfeltevésekből indul ki.

• Az első: a tanulók azért tanulnak, hogy ismereteket magoljanak be.
• A második: ha mindenki ugyanazt tanulja ugyanúgy, akkor megvalósul az esélyegyenlőség nagy álma.
• A harmadik: a pedagógusok azt tanítják, ami a tantervekben van.
• A negyedik: a tanulók azt tanulják, amit tanítanak nekik.
• Az ötödik: minél többet tanítanak valamit, abból annál többet tanulnak a tanulók.

Minden további neveléstudományi fejtegetés nélkül egyszerűen rögzítsük egy nagyon egyszerű tényt:

mindebből semmi sem igaz.

Aki túlszabályozó központi állami tantervet ír, az nem kormányoz, csupán megelégszik a kormányzás látszatának fenntartásával. Ez az oka annak, hogy az euro-atlanti civilizációs térben már jó ideje egyetlen kormány sem szórakoztatja a közönséget ilyen szabályozási szörnyszülöttekkel. Az általános gyakorlat az, hogy a kormányok hosszú fejlesztés, vita és konzultáció után elfogadnak egy általános oktatási célokat tartalmazó magtantervet, azt az oktatás különböző autonóm szereplői évekig emésztik, majd végül az iskolák megalkotják saját tanterveiket, melyekben rögzítik, hogy az intézményi adottságokhoz és az általuk oktatott gyerekek igényeihez alkalmazkodó módon hogyan kívánják szolgálni a közös célokat. Ha mindezt mindenki jól csinálja, a tantervek képesek lehetnek hatást gyakorolni az oktatás minőségére. Ehhez azonban önállóan gondolkodó, a közös célokat interpretálni képes autonóm iskolákra van szükség, egy iskola ugyanis nem egy összeszerelő üzem.

Mikromenedzselt iskolák

A kérdés tehát nem az, hogy mire jó egy részletező központi sillabusz, hanem az, hogy ha semmire, mégis, miért csinálják? A kérdésre adható első válasz az, hogy a magyar kormány egyszerűen nem tehet mást. A második Orbán-kormány az oktatásban felszámolt minden autonómiát, az iskolákat beleolvasztotta a helyi iskolafenntartó kormányhivatalok hálózatába. E hivatalok tisztviselői kívülről mikromendzselik az iskolákat és a teljes szabályozási, irányítási és finanszírozási környezet – amelybe a NAT-nak illeszkednie kell – ehhez alkalmazkodik. A kormány tehát végső soron lefegyverezte magát, nincs semmilyen eszköze, amivel képes lenne érdemi javulást generálni az iskolák működésében, marad tehát az oktatáspolitikai látszatkeltés. A másik válasz még egyszerűbb.

A 2016-os nagy pedagógustüntetések kifárasztására játszó kormányzati stratégia egyik eleme egy végső soron értelmetlen változtatásokat tartalmazó kisebb csomag bejelentése volt, ebben bukkant fel a még friss 2012-es NAT felülvizsgálata azzal az ígérettel, hogy az csökkenteni fogja a tanulók és pedagógusok brutális mértékű túlterhelését. Egy kommunikációs blöff kezdett tehát önálló életet élni: a kormány tévedhetetlenségének alaptétele nem hagyott lehetőséget a NAT munkálatokból való kihátrálásra. Négyévnyi tragikomikus szerencsétlenkedés után megszületett az új NAT, amit valójában senki nem akart. Viszont ha már megvan, azonnal be is vezetik. 

Használhatatlan ismeretek

Aki az új NAT-tól bármilyen pozitív változást remél, az súlyosan csalódni fog. Egy központi tanterv önmagában általában sem, ez a NAT pedig különösen nem alkalmas arra, hogy enyhítse a szörnyű állapotban lévő magyar közoktatás legsúlyosabb problémáit. Marad a jellemzően használhatatlan ismeretek magolására orientált elavult pedagógiai kultúra, velünk marad a csak néhány harmadik világbeli országra jellemző szörnyű szelekció és szegregáció, marad a növekvő pedagógushiány és a krónikus alulfinanszírozottság és oktatásunk továbbra is minden évben több tízezerrel növeli majd a lemorzsolódó, a tanuláshoz és munkavégzéshez szükséges alapkompetenciák minimumával sem rendelkező fiatalok számát. Ami pedig az eredeti ígéretet, a tanulókat és a pedagógusokat megnyomorító túlterheltség enyhítését illet, ebből sem lesz semmi.

Az új NAT szimbolikus mértékben csökkentette ugyan az óraszámokat, (jellemzően nem a kötelező, hanem a szabadon felhasználható órakeretek terhére) egyúttal viszont növelte a tananyagot.

Kicsit kevesebb lesz tehát a tanórák száma, kicsit több lesz az otthoni magolás, s még kevesebb lesz a legfontosabb készségek fejlesztését, a különböző hátterű tanulók sikeres együttnevelését és a lemaradók támogatását szolgáló idő.  

Nemzeti és Alaptanterv?

A NAT-tal alapvetően tehát két probléma van: nem alaptanterv és nem nemzeti. Az előbbi a szokásos kormányzati szómágia játéka; ahogy a lebutított szakközépiskolákat átnevezték szakgimnáziumnak, ahogy a pedagógusok adminisztratív ellenőrzését elnevezték tanfelügyeletnek, ugyanúgy alaptantervnek nevezik a központilag kiadott részletes tanítási útmutatókat. Az, hogy az újszülött nem nemzeti, első pillantásra meglepő lehet. Látni kell azonban, hogy egy tanterv nem attól nemzeti, hogy hemzseg benne a magyarok szívét megdobogtató ismeret, mint például az Alföld földrajza, a csak a Börzsönyben őshonos virágfajták leírása, sikertelen, de dicsőséges szabadságharcaink története és nagy költőfejedelmeink életműve.

Egy tanterv attól nemzeti, hogy egységes minimumkövetelményeket rögzít minden egyes tanuló számára.

Ilyesmiről szó sincs sem a 2012-es, s még kevésbé a 2020-as NAT-ban. Mindkettő a társadalom 15-20 százalékának tévesen „általánosnak” nevezett műveltségi kánonját alakítja minden tanuló számára kötelező tananyaggá, ami automatikusan kirekesztő. A pedagógusok, akik pontosan ismerik tanítványaik hátterét, automatikusan csökkentik a magas tantervi elvárásokat a hátrányos helyzetű tanulókkal szemben, s különösen hajlamosak arra, hogy kettős mércét alkalmazzanak a nagyon szegény vagy roma családban élő gyerekekkel szemben. Ráadásul, mivel az új NAT ismeretkövetelményei lényegében csak „jól terhelhető” tanulókat oktató gimnáziumokban teljesíthetők, a szakközépiskolák és szakgimnáziumok tipikusan alacsonyabb státuszú tanuló nyilvánvalóan nem lesznek a nemzet részei.

Az a tény, hogy a NAT, mint tartalmi szabályozó eszköz – egész kormányzási környezetével együtt - dilettáns fércmunka, elégséges indok arra a felháborodásra, amit a szakmát gyakorló és ahhoz értő emberekből kiváltott. (Akik az új NAT védelmére kelnek általában nem oktatási szakemberek, hanem politikai aktivisták.) Az oktatásszakmai dilettantizmust kormányunk megfejelte azzal, hogy a NAT segítségével az oktatást saját ideológiai ámokfutásának eszközeként kívánja használni. Egy értékek és világképek tekintetében rettenetesen sokszínű társadalomban az oktatás ideológiai semlegessége alapkövetelmény; ez teszi lehetővé, hogy a közoktatás mindannyiunk, az egész állampolgári közösség számára biztosított – tehát nemzeti – közszolgáltatásként működtessen. A tanulók politikai célú befolyásolására használni az állami tantervet, s ezen keresztül az iskolát, liberális demokráciákban nem képzelhető el. Ráadásul egy olyan országban, ahol az erőszakos és kirekesztő nacionalizmusnak annyira erős hagyománya és támogatottsága van, mint Magyarországon, az iskolát a „nemzeti nevelés” szolgálatába állítani szinte nevetséges. Úgy tűnik, a kormány megítélése szerint még nincs elég ember Magyarországon, aki elhiszi, hogy nemzeti hovatartozása a legfontosabb személyes tulajdonsága.

A rengeteg szakértői elemzésen alapuló kritika mellett

Az új NAT-tal kapcsolatos felháborodást sokszor rosszul artikulált indulat és igen gyakran a kormány szélsőséges ideológiai nyomulásával szembeni nem kevésbé ideologikus ellenállás szülte.

Az alapvető probléma azonban nem Vass Albert felbukkanása a tantervben, hanem az a magyar közoktatásban uralkodó atavisztikus tananyagfetisizmus, ami miatt a központi tanterv tele van nevekkel. Ez mindaddig így is marad, amíg a közoktatás tartalmi szabályozása nem szakmai, hanem politikai irányítás alatt működik, legfeljebb minden kormányváltásnál a NAT-ban kicserélődnek majd a nevek. Ha pedig hagytuk, hogy egy szélsőséges államkonzervatív politikai irányzat kisajátítsa és mindenre kiterjessze a központi kontrollt, nincs különösebb okunk meglepődni, ha saját – nem feltétlenül esztétikai - ízlésvilága alapján válogat a szóba jöhető írók közül.

Mi várható?

A következő hat hónapban a következő dolgok történnek majd. Legnagyobb titokban elkészülnek majd az új kerettantervek, melyek egy darabig elfekszenek majd mindenféle hivatali szobákban, hogy minisztériumi tisztviselők és politikai tanácsadóik még kihúzhassanak vagy beleírhassanak valamit. A kerettanterveket valamikor megkapja az OFI, hogy átírathassa a tankönyveket. Lesznek könyvek, amikben sok mindent át kell írni, s lesznek olyanok, melyek borítóján csak át kell majd írni, hogy hányadik osztály számára készültek. Ezután a néhány hét alatt „fejlesztett” tankönyvek a nyomdába kerülnek majd, ahonnan az állami könyvterjesztő kiszállítja azokat az iskolákba. Már persze azokat, melyek augusztus végéig elkészülnek. Időközben az igazgatók mérgezett egérként nyüzsögnek majd, hogy csökkentett óraszámú tantárgyak pedagógusai helyére bővített óraszámú tantárgyakhoz keressenek pedagógust. (Néha csak arra az egy-két évre, amíg például a 9-10. évfolyamon és a 11-12 évfolyamon is folyik majd biológiaoktatás.) Lesz majd persze rengeteg papírmunka is, például újra kell majd írni egy nagy rakás dokumentumot.

Szeptemberben pedig a pedagógusok elkezdhetnek azon dolgozni, hogy miképpen lehet a maradék magyarórákba belepaszírozni az elsőben és másodikban megszűnt környezetismeret anyagot, vagy azon, hogy melyik a gimisekkel elolvastatható legrövidebb Herczeg Ferenc novella, ha új klasszikus írónk érettségi tétellé válna.

Az új NAT jól összezavarja a dolgokat, s legalább egy év eltelik majd, amíg az igazgatók és pedagógusok – ahogy szokták, az állam irányító apparátusai helyett - úgy ahogy elrendeznek mindent. Mindez pedig csak azért, hogy egyáltalán ne változzon semmi.

Radó Péter, oktatáskutató / portfolio.hu