Vesztő széria
A nemzetközi porondon Orbán és csapata mostanában kudarcot kudarcra halmoz, bőven alátámasztva a régi mondást, hogy a fák nem nőnek az égig. Meg a másikat, miszerint a kártyavárak előbb-utóbb összeomlanak.
Az uniós bíróság főtanácsnoka belengette, hogy elutasítják a jogállami mechanizmus alkalmazása elleni magyar (és lengyel) keresetet.
Márpedig a főtanácsnok "előzeteseit" rendre követi magának a bíróságnak azonos tartalmú ítélete.
Ez a döntés súlyosan érinti Orbánt, egyúttal kihúzza a szőnyeget a merkeli szabotázspolitikát hűen végrehajtó Ursula von der Leyen lába alól is, aki szembeszegülve az Európa Parlament sokszoros határozatával, még a Bizottság elleni pert is kockáztatva, eddig azzal húzta az időt, hogy bevárja a bíróság döntését. Most már kénytelenek lesznek lépni.
A szédületes előmeneteli karriert befutó, földhivatali ügyintézőből kezdő bírósági fogalmazóvá átvedlő, majd valamelyes brüsszeli tartózkodás után kettős miniszterré avanzsáló Varga Juditnak szembesülnie kell a ténnyel, hogy szakmai pályafutása messze nem támasztja alá e napóleoni marsallbotot.
(Nem meglepő! Napóleon idején ehhez eredmények szükségeltettek.
A diktátorok általában viszont a Vezér iránti feltétlen hódolatot, és a parancs -végrehajtási együttható maximumát tekintik értékmérőnek, ezzel a kontraszelekció elvét a gyakorlatba átültetve.)
Nincs itt tér és idő (meg szükség sem) a hölgy egész jogalkotási munkásságának értékelésére (már amennyiben az általa előterjesztett törvényjavaslatokra a jogalkotás kifejezés egyáltalán alkalmazható), ragadjunk le a ténynél, hogy – egyetlen, nem túl jelentős, adótechnikai kérdés kivételével – a magyar kormányzat összes létező perét zsinórban veszti el a luxemburgi és a strasbourgi bíróságon.
Legutóbb a Lex Ceu néven elhíresült szörnyszülött ügyében küldték haza.
E fiaskó (a jogállamisági mechanizmus) mellett, melynek hatásai egyelőre kiszámíthatatlanok, a pofont leszámítva, melyet Orbán kapott, számos kötelezettségszegési eljárás is lezárult, illetve folyamatban van, most például a homofób törvény és a sajtószabadság ügyében, illetve legfrissebben azért, mert Magyarország nem tesz lépéseket a rasszizmus megfékezéséért.
Orbánnak további megaláztatásként kellett megélnie, hogy kénytelen volt alázatosan könyörögve visszasunyogni az Unió közös vakcinabeszerzésébe, melyből májusban nagy pofával kilépett.
Kéthavi siránkozás árán korrigálhatták a májusi, Gulyás szerint még ma is bölcsnek tartott tavaszi döntést.
Még nagyobb, bár várható arculcsapásként az Unióból egyedül, Európából másodmagával nem hívták meg a Biden által szervezett "demokráciacsúcsra".
Orbán a homokozóban tomboló durcás ötévesként reagált: megvétózta, hogy az Unió egységes szervezetként vegyen részt.
Holott nem teljesen érthető a dühe: ő maga büszkélkedik azzal, hogy az ő politikailag inkorrekt magatartása nem fér össze a nyugati demokráciával! Akkor mit keresett volna ott?
(Mellesleg, hideg zuhanyként Karácsonyt éppen Orbán elhajtásával egyidejűleg fogadták az amerikai képviselőházban, márpedig egy kis ország, sőt bármely ország fővárosának főpolgármesterét ott ritkán látják.
Márki-Zay pedig, nyugati körútját követően most kapott meghívást leendő pártjával az Európai Néppártba, oda, ahonnan Orbánt nemrég kiebrudalták.)
Újabb kellemetlenséget okozva, bár nagy pofával bejelentették a létrejöttét, majd tíz perccel később korrigáltak, egyelőre nem alakul meg a fasiszta internacionálé uniós frakciója, a Le Pen vezette francia Nemzeti Front (most szelídebb neve van), a Salvini-féle olasz Liga, az Osztrák Szabadságpárt, az AfD, a kormányzó lengyel PiS és a Fidesz részvételével.
Pedig Orbán szinte naponta tárgyal e brigantikkal, legutóbb a spanyol VOX vezetőjét győzködte, úgy látszik, egyelőre eredmény nélkül.
Talán a frakció vezetésében nem tudnak megállapodni, hiszen, már csak alkatánál fogva, sem a börtönbüntetést vádalkuval megúszó Le Pen, sem a tizenöt évi börtönnel fenyegető büntetőeljárás alatt álló Salvini, sem az elítélt Strachét nélkülöző FPÖ, talán az AfD sem óhajt lemondani a vezető szerepről. A közülük kétségtelenül legsikeresebb Orbán pedig végképp nem.
(Kacziński beteg, meg a PiS alatt amúgy is recseg-ropog a szék, ő nyilván nem forszírozza.)
Egy biztos: előbb-utóbb összejön, ami összetartozik. E szép kis társaság.
E blamázs sorozat természetesen a legvadabb megszólalásokra készteti a kurzus politikusait és megmondóembereit.
Szijjártó szerint az amerikai demokrácia sehol nincs a magyarhoz képest. Az új német kormány pedig "ellenséges a kelet-európai társadalmakkal szemben!"
A még hivatalba se lépett német kormányt Orbán is simföli: "nem a németek, hanem az én hozzáállásom megfelelő a járványban az életvédelemhez!"
Nem mulaszthatjuk el megjegyezni, hogy ez az idióta megjegyzés sem képes rejteni a valót: Magyarország tavasz után most másodszor is vezeti a világranglistát a lakosságarányosan elhunytak számát tekintve, mely pont négyszerese egyébként a németnek. Mi lenne, ha Orbán hozzáállása nem lenne ennyire megfelelő?
Bayer nemes egyszerűséggel lehülyézte Bident. Schmidt Mária pedig elküldte az anyjába Oxford csillagát, a ma élő tán legjelentősebb történészt, Timothy Garton Ash-t, aki Schmidt szerint "már régen nem komoly tudós, hanem fizetett Soros-lobbista, aki Sorosnak a Nyílt Társadalom fedőnevű birodalmi projektjét szolgálja". Mindezt pusztán azért, mert Ash rendszeresen bírálja a magyar kormányt, legutóbb a Guardian hasábjain.
Azt hiszem ,különösebb kommentár nem szükségeltetik eme, Kövér szellemi és pszichés szintjén álló kirohanáshoz.
Nem is tükröz mást, mint e két bugris tahó halálos félelmét, hogy mi lesz, ha! De ez legyen az ő dolguk! Viszont nagyon jól mutat az ország pedigréjén.
Másfelől – és ezt nem hagyhatom ki – milyen jogon fröcsög egy Schmidt Mária pont a Pilinszky-évforduló plakátja alatt, egy rendezvényen?
Annyi köze van a költőhöz és életművéhez, mint hajdúnak a harangöntéshez. Ez nem más, mint kifejezett emlékezetgyalázás!
Érdekes, hogy a szeretet ünnepére töltényhüvelyekkel díszített adventi koszorút gyártó Kovács, Deutsch és Varga Judit egyelőre hallgat. Gondolom, az utóbbinál még munkában a repülősó!
Egy biztos! Ha valaki látta a hetvenes években bemutatott, Brancaleone ármádiája című olasz vígjátékot, benne az itáliai falucskát lerohanó, gyilkoló, rabló, egymásnak is nekieső, magyarul beszélő haramiák akciójával, annak immár semmi kétsége nem lehet: a rendező nem az unikális magyar nyelv miatt választotta e megoldást!
Inkább a nyugat-európai zsigerekben ma is élő emlékezetre, a "kalandozó" magyarok rémtetteire asszociált.
Melyhez ma, kései utódként Orbán és a bandája sűrűn szolgál munícióval.
Mindannyiunk szégyenére.