Végtére is van abban valami megnyugtató, hogy az ellenzék erői éppen olyan állapotban vannak, mint ami a nyolcszáz napon túl gyógyuló tavalyi balesetükből következik. Szédelegnek, zavartan beszélnek, és ez nagyon is adekvát. Az volna a furcsa, ha rúdtáncolnának vagy sanzonokat énekelnének, még maguknak is letagadva az előzményeket. Hiszen a választás előtti befutóban ismerős elkövetők lekapcsolták a villanyt, lópokrócot dobtak az összekapaszkodás erőire, és összevissza pofozták őket, majd amikor ismét világosság lett, az útonálló fideszesek már a Holdról is látható vigyorral ünnepelték a győzelmet, lószaros lópokróccal a pártzászló helyén, így ez a szimbólum is a helyére került végre.

Az azóta is kóválygó ellenzék jobb híján egymást kezdte pofozni, mintha legalábbis a legjobb második helyezésnek volna bármi értelme az autokratikus ketrecharc műfajában. Nincs neki egy fia értelme sem. Így aztán jóérzésű liberális demokrata félve tekint bele az évértékelők sorába, ahol az MSZP fordulatot hirdet (mi azért megvárnánk ezzel az ellenzéki vertigo végét), a DK Orbán ellenzékét toborozza látványos korowai önelégültséggel, a Momentum lehazugozza a DK-t, közli, hogy „színtelen, szagtalan ellenzéki összefogással nem leváltható a NER” (megjegyeznénk halkan, a színes, szagos se garancia különösebben), valamint elmondja, hogy lehet más a politika, az LMP nie­tzsche-i parafrazeológiával kijelenti, hogy „az összefogás halott”, majd név nélkül odabök mindenkinek, aki árnyékkormányt, kontúrkormányt, spirituális vezetőt vagy sámánt üzemeltet, és egy megnyugtató hírt is közzétesz: a párt társelnökei nem indulnak az Álarcos énekes következő évadában. Pedig végig kellene ezt gondolni, ott legalább esélyük lenne. Jakab Péter, akár egy sötétben megforgatott D’Artagnan szintén mindenkinek odaszúr, és közli, „aki nem küzd az új választásért, annak ugyanaz a célja, mint a Fidesznek: kihúzni a parlamentben 2026-ig”. De biztos, ami biztos, nem kockáztatja meg a sovány pártkongresszust évértékelővel, inkább szervezetet épít, mert „a kormányváltáshoz nem még több beszéd kell, hanem még több ember”. Nem tudunk vitatkozni vele, de látunk némi hiátust a stratégiában. Orbán például notóriusan toporzékolva is követelhetne több békét az orosz agresszió helyett, de nem látnánk tisztán, hogyan is képzeli a nagyfőnök. Szerintünk sehogy, mert ha tudná, már rég elmondta volna. Na ugye. És ha már „na ugye”, a kormányfő ezzel az akadémikus felismeréssel bukta a reggelit Brüsszel vállára, amikor kiderült, az unió a határok megerősítését forszírozza. Miközben ez a tény semmilyen módon nem legitimálja egy elborult kurzus őrült illegális migránsozását, pláne hat évre visszamenőleg.

Ellenzéki legyen a talpán, aki az évértékelők után nem nyúl az útlevele után, mondanánk, ha nem tudnánk, hogy a magyarok nagy részének nincs annyi megtakarítása, amennyi egy új élethez kellene a hanyatló Nyugaton(hogy a kipcsákiai-türk viszonylatot e helyt ne bolygassuk). Másrészt azt is tudjuk, hogy kalandvágyó a magyar, márpedig ennyi megpróbáltatás nem érné egy közepesen életveszélyes amazonasi felfedezőúton sem, mint itt és most. Ha e két okból csak az egyik megáll (pláne, ha mindkettő), akkor mégiscsak érdemes kibekkelni, hogy én uram isten, hadd lám, mire megyünk mi ketten!

Engem például kifejezetten foglalkoztat az a nemzetközi hiszékenységügyi kutatás, amiben önkéntes magyarok is részt vesznek. A tömegük bizonytalan, a magyar kormány szerint 1,347 millióan vannak, és ugyancsak a magyar kormány szerint 97 százalékuk csatlakozott a penetráns kísérlethez. Ezt a szankcióellenes nemzeti konzultációból tudjuk, amelyet ennyien töltöttek ki a kormánynak kedvező módon, amiből ugye az is következik, hogy a magyar kormány szerint csak az a magyar, aki egyetért a kormánnyal (vagyis nem, hiszen a kormány megszavazta a szankciókat), szintén ezek szerint a fideszesek fele sem magyar a magyar kormány olvasatában, hiszen ennyien nem töltötték ki a nemzeti konzultációt, esetleg (feltéve, de meg nem engedve) egyetértenek a kormánnyal, és támogatják a szankciókat, azért nem töltötték ki. Mindez a Kétfarkú Kutya Párt mémjeiről jutott eszembe, miszerint „a magyarok döntöttek: 97 százalék NEM nem vásárol idén szállodaláncot, és nem fogyaszt alkoholmentes sört.

Én már azt is várom, hogy mikor fakad ki Bencsik András, hogy abba kellene már hagyni végre ezt az elemi iskolai szintű brüsszeli szankciós inflációzást. Igaz, ez a kifakadás legutóbb 2018 februárjában, a nagy hódmezővásárhelyi bukás után történt meg, amikor a Fidesz elvérzett a még élő és viruló összefogással szemben. Kedvezőtlen hír a minapi Népszavából, hogy a fideszeseknek csak 44 százaléka értesült arról, hogy Jászberényben beleszaladt a késbe a pártjuk, pedig igen jelentős információ ez, hiszen az időközi választásokat általában fölényesen húzzák be a kormánypártok. Ehhez képest a Magyar Távirati Iroda (ahol rég elfelejtettek tisztességesen hírt írni) úgy számolt be az eseményről (ezt vette át a Híradó portálja is), mintha mindennapos volna a Fidesz–KDNP veresége. Ugyanitt Rákosi-tempóban imádják a kormányfőt, amint személyesen viszi ki 2,4 millió nyugdíjas emelt járandóságát. Tizenöt százalék plusz a 45 százalékos élelmiszer-infláció idején, de erről nem ír a propaganda.

És ha már ellenzék, majd elfelejtettem megosztani, hogyan nyerjenek választást, vagy legalábbis hogyan ne veszítsenek. A lópokrócos srácokon kell elverni a port, nem egymáson. Amíg nem ez történik, és a legvérmesebb reményük a tisztes második helyezés, addig az ország nyomorult, megalázott, összetört állapotát tartják fönn. Ez már megvan, kösz. Megcsinálták az irgalmatlan szankcionáriusok. (Népszava)