A kurátori válogatás egy magángyűjteményből állította össze a tárlat anyagát, melyben a magyar fotográfia legkülönfélébb zsánereinek kimagasló reprezentánsait láthatjuk az 1930-as évektől 1996-ig bezárólag. Nem történeti áttekintés. A hangsúly a szemelvényeken van. A kiállított művek jelenléte érezhetően többszörösen szűrt, ittlétüket egy kvalitésérzékeny szemnek köszönhetik, aki a fesztivált fémjelző világklasszis Lindbergh által terített magaslati levegőben is tudja, mi az a wall power. Az Art Salon Contemporary szobái is ezt az élményt szolgálják és teszik átélhetővé. A falakon lévű művek reagens pozícionáltságuknál fogva a képi teljesítmények közeli megélésére, a fotográfiák gourmand élvezetére invitálnak. Semmi sem hangosabb vagy látványosabb a kelleténél, a kiállítás nem viselkedik, szem nem zavartatik, még a keretek és a paszpartuk is neutralizáltak, hogy a legélesebben nyílhassanak fel a képkivágaton belüli világok.

Így lehetünk szemtanúi olyan remekbe sikerült fotómunkáknak, amelyek stilisztikai szuverenitásukon túl bizony érvényes helyet tudhatnak magukénak a műfaj globális ranglétráján is. A rendszerváltás utáni modern magyar gyűjtéstörténet legszélesebb vonoluta, a geometrikus absztrakció külön szobát kapott, ahol feszes vizuális ritmikában, szinte már a zongorabillentyűk szigora szerint követik egymást, főként architektonikus formakincsekkel és térélményekkel dolgozó fotográfiák. Ebből a ropogós és frappáns mértanból is kiemelkedik Ágoston István, a Magyar Ifjúság fotográfusának korai munkája, egy technikailag is bravúrdarabnak számító fordított montázs, mely dacára a propagandafolyóirathoz kötött rendszerbe ágyazottságának mégis kritikai hangot üt meg, sőt, egyenesen relativizálja, mert felcserélhetővé, megfordíthatóvá, behelyettesíthetővé, sokszorosíthatóvá teszi a mindenkori vezér, a mindekori diktátor alakját. Felfogásában és technikai részletmegoldásaiban bizony bő tizenöt évvel előzi meg az ezen effekt pápájának tartott Andy Warholt, aki ugyezen képi logika mentén operáló úgynevezett reversal-series ciklusát 1974-ben kezdi, melynek ritmikában és tematikában leginkább hasonló darabja az 1979-es 20 Pink Mao.

Hasonló elsőséget élvez Heincz Endre 1965-ös Tető-sorozatának egyik darabja, mely a fotográfia projektív geometrikus irányzatának egy radikális látószögben érzékletesített korai példája és megkapó puritánságú tárgyválasztásában épp tizenkét évvel korábbi, mint a hard-edge minimalizmus egyik atyamesterének tartott Elseworth Kelly szintén helyszínbejáráson készített  1977-es “Felnyíló Pinceajtó”-ja. Kiváló példa ez arra, hogy inkább a probléma választ művészt és a nagy mesterelmék gyakorta igen hasonlóan gondolkodnak, melyből így hasonló képalkotás is fakad.

© Ellsworth Kelly(1923-2015): Opening To A Cellar, Hudson, 1977, gelatin silver print, 11” x 14”. Courtesy of the portfolio Ellsworth Kelly Photographs.
© Heincz Endre: Tető-9, 1965, ezüst zselatinos fotópapír, 183 mm x 242 mm, magángyűjtemény

Ezt igazolja Nervetti Károly szokatlan perspektivikus dinamikában készített 1977-es fotója is, mely profán tárgyválasztása ellenére meggyőző erővel tárja elénk, hogy bizony a betonvas is lehet fantasztikus decorum és a komponálás magasztos tárgya. Ellenpéldaként itt van egy analógia 2024-ből: az egyedi képkivágat gesztusával a köznapit szokatlan csendéletté szublimálni tudó és világsztárnak számító Wolfgang Tillmans is a betonvas képi minőségeivel kísérletezik - még az is lehet, hogy kevessé jelentős sikerrel - Build From Here című videóinstallációjában.

© Wolfgang Tillmans(1968-): video still from Build From Here(Video Room), 2024. Courtesy of David Zwirner, New York, Maureen Paley, London & Galerie Buchholz, Köln
© Nervetti Károly: Cím nélkül(Betonvasak), 1977, ezüst zselatinos fotópapír, 245 mm x 185 mm, magángyűjtemény

És a sort hasonló érdemi teljesítményekkel lehet folytatni, amikben a magyar fotográfia nem tud alulmaradni: a pop-art közéleti celebritásokat tovább idolizáló törekvéseinek sorába illeszkedik Szathmáry-Király Ádám 1969-es fekete-fehér montázsa, ahol modellje unikális szépségét kifinomult illesztéssel időtlen istenséggé duplikálja. Olyan művek által fémjelzett dobogóra lépve fel ezzel, mint Andy Warhol 1962-es Double Marilyn-je vagy Weegee(aka. Arthur Fellig) szintén a ’60-as évek során készített Marilyn-torzításai.

© Andy Warhol(1928-1987): Two Marilyns(Double Marilyn), 1962, silkscreen ink & graphite on canvas, 66 cm x 35.6 cm. Courtesy of Christie’s.
© Weegee(aka. Arthur Fellig, 1899-1968): Marilyn Monroe Distortion, circa 1960, gelatin silver print, image: 35.7 cm x 28 cm. Courtesy of THe Diann G. & Thomas A. Mann
Collection / The Cleveland Museum Of Art / Christie’s
© Szathmáry-Király Ádám: Janus, 1969, ezüst zselatinos fotópapír, 245 mm x 168 mm, magángyűjtemény

Cikkünk csupán kedvcsináló a mintegy negyven tételt felsorakoztató válogatáshoz, melynek tételei nemzetközi elokvenciával hirdetik a magyar fotográfia rejtett kvalitásainak megannyi árnyalatát.
Az Art Salon Contmeporary a Budapest Photo Festival 2025 partnereként a fesztivál ideje alatt várja kedves látogatóit előzetes bejelentkezés alapján.