Ha a kommunista bűnök elszámoltatásáért végzett harcnak is volna egy olyan vezető egyénisége, mint amilyen Simon Wiesenthal volt a náci bűnösök felkutatása kapcsán, múltjával valószínűleg könnyebben szembe tudna nézni Közép-Európa is.

Wiesenthal volt a világ legvehemensebb nácivadásza, aki élete során összesen 160 ezer adatot gyűjtött össze állítólagos és valódi bűnösökről, s ezt az archívumot a mai napig őrzik a róla elnevezett központban, s a munkálatok még most is zajlanak, bár már nagyon kevés esély van arra, hogy bárki is előkerüljön a volt elkövetők közül, hiszen ha valaki már gyilkosként, vagy háborús bűnösként volt képes tevékenykedni 1944-1945-ben akkor ma már nagyon közel van a 100 éves korhoz.

Wiesenthal gyakorlatának támadói közül is a legtöbben ezt hányták a szemére: mi értelme van tolószékes, se lát, se hall aggastyánokat bíróság elé citálni, amikor jelentős részük már azt sem tudja előrehaladott kora okán, hogy hol van és milyen nemű.

Wiesenthal azonban kiállt amellett, hogy ő azok „azok hangja, akik már nem szólhatnak”.

Természetesen személyes indíttatásból kezdte a kutatást, hiszen amellett, hogy ő maga is zsidó és több táborból is csodával határos módon menekült meg (180 cm-es testmagassága ellenére 45 kilogrammot nyomott 1945-ben). Közelebbi családtagjainak egy része szintén a csodának köszönhetően megmenekült, ám az egész rokonság tekintetében összesen 100-nál is többen vesztek oda.

Simon túlélőként azonnal elhatározta, hogy egyesületet alapít és megkezdi a munkát.

Többek között olyan elkövetőket sikerült kézre kerítenie, mint Adolf Eichmann, vagy Karl Silberbauer (ő tartóztatta le Anne Frankot), de a sor tényleg hatalmas.

Persze sok volt a melléfogás is, amikor ártatlanul hurcoltak meg idős embereket, így például azt a Lénárd Sándort, akiről azt gondolták, hogy az Argentínában bujkáló Dr. Mengele, pedig csak egy magyar író.

Wiesenthal módszere annyira hatékony volt, hogy az amerikai titkosszolgálatnak is dolgozott egy darabig, s megoldásai ott is sikert sikerre halmoztak. Arról azonban kevesebb az információ, hogy kik és milyen módon végezték/végzik a munka gyakorlati részét.

(Címlap Fotó: nytimes.com)