Aki az elmúlt másfél száz év magyar történelmének egymástól világnézetileg homlokegyenest eltérő politikai irányzatainak, s azok hatalomra jutott képviselőinek gondolkodását és tetteit árnyaltabban meg akarja érteni, annak

ezt a kötetet kötelező lesz kézbe vennie.

Nem csak azért, mert ez a mű – amint arra Standeisky Éva történész a kötet bemutatóján rámutatott – az 1847 és 2014 közötti időszakban jelentős társadalmi szerepet játszó politikai mozgalmak és közéleti személyiségek eltérő kultúrafelfogását olyan páratlan és nagyszabású szintézis keretében mutatja be, amelyre – mint fogalmazott – az „érdekes" jelző kevés - írja a nol.hu. Hanem megkerülhetetlen fontosságú azért is, mert a szerző nem elégedett meg az általa választott korszak kronologikus rendben való bemutatásával, sem azzal, hogy egyszerű felsorolást tartson másfél száz év ismert és kevéssé ismert kultúrpolitikusairól és pályájukról. Agárdi ennél sokkal tovább ment.

Erre a négy csoportra osztotta (jó értelemben vett „önkényességgel") a különböző irányzatok kultúrafölfogását: 1. konzervatív, keresztény-nemzeti (képviselői többek közt Beöthy Zsolt, Szekfű Gyula, Klebelsberg Kuno, Kornis Gyula, Hóman Bálint, Prohászka Lajos) ; 2. polgári liberális, modern, urbánus (Jászi Oszkár, Ady Endre, Márai Sándor, Bibó István és mások); 3. radikális népi-nemzeti, populista (többek közt Szabó Dezső, Németh László, Féja Géza, Veres Péter, Illyés Gyula); 4. baloldali, szocialista (a kötet idesorolta Szabó Ervintől József Attilán és Fejtő Ferencen át Révai Józsefet, Lukács Györgyöt, Vitányi Ivánt és Aczél Györgyöt).

A négy kategóriát e szempontok szerint jellemezte: helyzetük a magyar kultúrában és politikában; ideológiai alapjaik, értékelveik és távlati orientációjuk; célcsoportjaik és társadalmi bázisuk; a „nemzeti kultúra" értelmezése és a globalizációhoz való viszony; s végül az államról és a kultúrpolitikáról vallott nézeteik.

A kötet egyik végső konklúziója az, hogy eltérő kultúrafelfogásaik és politikai nézeteik ellenére „értékrokonságot" mutat három nagy formátumú kultúrpolitikus: korának modern liberálisa, a nemesi származású Eötvös József; az osztrák gyökerű konzervatív reformer, Klebelsberg Kuno, s végül a plebejus zsidó családból jött kommunista Aczél György.

Hármuk „találkozását" Agárdi szerint az indokolja, hogy minőségi ízléssel, szilárd ideológiai elvekkel, távlatos politikai tervekkel és átfogó kulturális koncepcióval rendelkeztek, ennek folytán mind a hárman „centrista" vonalat vittek.

A fönti névsor láttán egyet lehet érteni a kötetet Standeisky Évával együtt bemutató Bozóki András professzorral, volt kulturális miniszterrel abban, hogy Agárdi könyve óriási vitát, sőt, botrányt feltételez.

Elvégre a felszínes olvasó számára is szemet szúr, hogy miképpen kerülhet „egy táborba" a magyar líra óriása, József Attila a Rákosi-diktatúra ideológusával, Révai Józseffel. Nem beszélve a negatív megítélésű Aczél Györgyről, akit a szerző az egyértelműen pozitív Eötvös Józseffel rokonít.

Nem lehet vitatkozni Bozóki azon állításával sem, hogy a csoportbeosztás problémás a kategorizálás szempontjai miatt is. Hiszen nem mindegy, hogy az említett irányzatok képviselői rendelkeztek-e politikai hatalommal, vagy sem; ha rendelkeztek, akkor a munkásságuk a fontosabb, a politikai tetteik, vagy mindkettő? (Aktuális példa erre a szélsőjobboldali politikát kiszolgáló Hóman Bálint személye.) S végül nem mindegy az sem, hogy az említett politikusok vajon diktatúrában vagy demokráciában játszot­tak-e dicső vagy dicstelen szerepet.

E kérdések is azt jelzik: habár Agárdi könyve a maga valóságában már megjelent, s kézbe fogható, de még nincsen „kész": teljessé azok a termékeny viták teszik majd, amelyeket e tabudöntögető, remek munka kiérdemelt.

Agárdi Péter: Nemzeti értékviták  és kultúrafelfogások 1847–2014. Napvilág Kiadó, 2015. 274 oldal, 3700 forint

nol.hu