Mindenki hunyja le szépen a szemét, üljünk fel a mesebeli sámándobra és suhanjunk vissza az időben.

A sámándobot – képletesen – maga Szőcs Géza mester faragta, olyan 8 000 millió (8 milliárd) forintunkba került a projekt, a hülyének is megéri.

Ennyi pénzből meg lehetne vásárolni egy nagyobb nógrádi falut templommal és tehéncsordával együtt, de azt rohadtul nehéz lett volna kicipelni Milánóba a világkiállításra. Így maradt a sámándob, amit kicipeltek 2015-ben. Vagyis előbb cipelték ki, aztán elkezdték összebarkácsolni.

A világkiállításon aztán volt minden, ami jó és ami magyar.

Például kibérelték Varese város UNESCO-védettségű kolostorát, ott aztán adtak a magyar kultúrának.

Olyan színvonalas programok várták a véletlenül oda tévedt látogatókat (leginkább tényleg csak véletlenül lehetett odatévedni, mivel a világkiállítás honlapján elfelejtették szerepeltetni), mint például Szőcs Géza Raszputyin című darabja, vagy Nógrádi György tanárprofesszorúr szintén végtelenül tehetséges feleségének festményeiből rendezett kiállítás.

Ezt a kiállítást maga Szőcs Géza nyitotta meg, de ez érthető is, hiszen Nógrádi György meg kitüntette Szőcs Gézát az Európa Akadémia nevében.

Utóbb kiderült, hogy ilyen akadémia egyáltalán nem létezik, de nem baj, fő a szándék.

Meg a krumpli.

Az egykori fejlesztési miniszter, Fellegi Tamás cége is kivette a részét Magyarország méltó bemutatásából. 

Amennyiben 790 millió forintból nagyon izgis programokat szerveztek az ámuló közönségnek.

Olyanokat, amilyeneket itthon is láthatunk bármelyik falunapon, ahol fellép a helyi népdalkórus, csak az nem kerül ennyi pénzbe. Szintén Fellegi Tamásék készítették a világkiállítás magyar rendezvényeinek honlapját.

Ingyenes WordPress rendszerre, pár dolláros sablonnal – jó, nem pár dolláros, mert konkrétan 250 dollár -, minimális tartalommal feltöltve és olyan ócska szerver-tárhely kombóval, hogy pár ezer látogatótól már összedőlt a rendszer. De ez legalább olcsó volt, mert kijött potom 3,6 millióból.

Lezajlott a világkiállítás, aztán előállt a dilemma, mi a franc legyen a – szerintem atomronda – hodállyal.

Jöttek a hírek, hogy az olaszok ragaszkodnak hozzá, mert olyan rohadtul megtetszett nekik.

Aztán kiderült, hogy nem pontosan ez az igazság, hanem valami fennálló tartozás miatt foglalták le az épületet, nem szerelemből.

Két év és sok-sok ablakon kidobott milliárd után most ott tart a történet, hogy akkor nosza, haza kell hozni az izét, ami leginkább úgy néz ki, mintha egy szocreál buszpályaudvart megtámogattak volna néhány laposra taposott szívószállal, majd a két végére odaraktak két réztekercset, hogy el ne dőljön.

Először úgy volt, hogy Szomathelyre hurcolják a monstrumot és majd egészségügyi centrumot rendeznek be benne. Szombathely köszönte, de nem kérte.

Mindez még 2015-ben volt, amikor meg kellett volna kezdeni a bontást (miután véget ért a világkiállítás), de Szőcs Géza szeptember elsejéig a bontási engedélyt sem kérte meg az olasz hatóságoktól. Márpedig az volt az utolsó határidő és Magyarországon kívül mindenki nekilátott a saját pavilon elbontásának.

Most úgy tűnik, nem lehet tovább halogatni a dolgot.

A sámánbuszmegállót – legnagyobb szerencsétlenségünkre – nem hordták szét a hangyák két év alatt sem.

Szét kell szedni és haza kell hozni.

A mostani tervek szerint az van, hogy 336 millióból szétszedik és hazacígelik, további 328 millióból megint összerakják.

Karcagon.

Gondolom, kell a helyieknek, mint egy falat kenyér.

Miközben ezt a cikket rakosgattam össze, az jutott eszembe, hogy hihetetlenül tehetséges emberek élnek közöttünk.

Valóságos zsenik. Gondoljunk csak mindjárt Nógrádi György festőművészetileg elhivatott feleségére, Szőcs Géza színdarabíróra, de akár Kerényi Imrére, L. Simon Lászlóra, vagy Fekete Györgyre is gondolhatunk.

Ők mind-mind eszelősen művészek, de ez a művészetük kizárólag baromi sok pénz hozzáadásával tud virágba borulni.

Kár, hogy az a baromi sok pénz a mi pénzünk, máshonnan nagyon hiányzik és távolról sem önkéntes mecenatúráról van szó.

Mindenesetre ott fog állni ez az izé Karcagon. Javasolnám kiírni a homlokzatára (már, ha sikerül megtalálni, melyik lehet az):

A Magyar Hülyeség Háza. Mi majd időnként elzarándokolunk oda és beledobunk a kihelyezett perselybe néhány milliárdot.

Mert ilyen nagyvonalúak vagyunk.

Szerző: Tamás Róbert/kolozsvaros.com