Azt, amit Tarlós mondott, „van ilyen”, azért érdemes kiemelni az eredményváró események mondatai közül, mert a kormányoldalon a kampány utolsó pillanataiig azt gondolták, azt is állították: nincs ilyen.

A kormánymédiát is fogyasztani kénytelen elemző számára tulajdonképpen az egész kampány során rejtély volt, miért akarja a propaganda meggyőzni a saját közönségét arról, hogy a tökkelütött ellenzéknek semmi esélye. Hiszen ezzel a kormánypárti közönséget nem ösztönözték részvételre. A bohócos óriásplakátnak akkor már több értelme volt, mint az Origótól Híradóig tolt alkalmatlanozásnak, mert a poszterek minden fővárosi polgár látóterébe bekerülhettek. Ahhoz azonban nem szükségeltetett politológusdiploma, hogy bárki rájöhessen: Berki Krisztián elindításának célja éppen az volt, hogy egy ilyen plakáton Karácsony Gergely mellé lehessen montírozni, alátámasztva az „ellenzéki cirkuszról” tett kormányoldali állítást. Az akció kudarcát jelzi, hogy Berki kevesebb szavazatot kapott, mint ahány ajánlás összegyűjtése szükséges az induláshoz.

Puzsér Róbert más eset, mivel saját programmal, igazi kampánystábbal, sőt valódi ellenzékváltó agendával rendelkezett. Egy évvel ezelőtti politikusi fellépése a maitól eltérő helyzetben történt, egy széjjelvert, immáron tényleg az utolsónak tűnő hörgéseit hallató ellenzékkel szemben próbált építkezni, még ha teljes tévedés volt is a centrumpolitika ideája a végtelenségig polarizált hazai közéletben, miként az az elgondolás is, hogy Puzsér a maga habitusával alkalmas lehet a centrista építkezésre. Ám Puzsér kihívása az első katalizátora volt annak, hogy a végül győztes Karácsony Gergely választási projektjét elkezdjék összerakni az őt támogató pártok és szakértők.

A Fidesz-kampány értelmezhetetlenségét nemcsak az alkalmatlanozás és bohócozás – amúgy secondhand – motívuma jellemezte, hanem az is, hogy egyáltalán nem volt fókusza. Orbán a választás napján arról beszélt, hogy ezúttal helyi kampányokat folytatott a kormánypárt, amit utólag módunk van az év eufemizmusa versenybe benevezni. Nehéz elképzelni, hogy a kampány irányítását ténylegesen a kampányfőnökké menesztett Kósa Lajosra bízták – bár ez sok mindent megmagyarázna –, de Rogán Antal propaganda-szakértelme sem nagyon látszott azon, mit akart mondani a Fidesz. Csendben elindult egy kormányzati eredménykampány a választás hajrájában, de ez nem kapcsolódott össze sem központi üzenetekkel, sem újabb nemzeti konzultációval. Tarlós százhetven pontos eredménylistát lobogtatott egy olyan országban, ahol pontosan a saját pártja irtott ki majdnem mindent, aminek a hagyományos programalapú politizáláshoz, annak választási relevanciájához köze lehetne. A Szegeden személyes vereséget szenvedő Kubatov Gábor a migránsveszéllyel ijesztgette az ilyesfajta ijesztgetéshez jó ideje hozzászokott szegedieket. A Fidesz fővárosi kerületekben is próbálkozott konténervárosos riogatással, holott tudhatták volna, ez Budapesten hat a legkevésbé. A maroknyi inkumbens ellenzéki polgármesterrel szemben a helyi fideszes kihívók az egészségügy és a korrupció témájával próbálkoztak, olyan ügyekkel, amelyekről még a fideszes szavazók is tudják, hogy jobb róluk hallgatni.

Mindezt látva úgy tűnt, a Fidesz eljutott arra a pontra, amikor mindent kizárólag a Kubatov-lista működtetésére tesz fel. Ez bizonyos félelemre is okot adott: mennyit fejleszthettek a Kubatov-listán, ha még a korábbinál is magabiztosabbak, ha úgy látják, egy ilyen fókusz nélküli kampány is elegendő előkészítést jelent az ország újabb letarolásához? Ami azt illeti, a kistelepülési adatok alátámasztották ezt az ellenzéki aggodalmat, hozzátéve, hogy amit a Fidesz kapcsán választási mozgósításnak nevezünk, az valójában a helyi elnyomások és a társadalmi mobilitás lehetőségétől megfosztó társadalompolitika kombinálása a szavazatvásárlással és a félelempropagandával.

A választást követő fideszes megnyilvánulások egyik különös vonása, hogy mintha megfeledkeztek volna róla, mit csináltak a parlamenti választási rendszerrel. A városi központú választókerületekhez lenyűgöző választásmatematikai precizitással illesztették hozzá a környező kistelepüléseket, kellő számban és összetételben. Abban a városias közegben, ahol a lokális elnyomás általában kevésbé működik, mint a kistelepüléseken, ellenben a tájékozódásnak több csatornája elérhető, más a választói közeg. A választókerületi határok tologatásától és a győzteskompenzációtól ér a 49 százalék kétharmadot. Az ellenzéki szavazók nem eltűntek, hanem a parlamenti választási rendszerben hatástalanították a voksukat.

Ehhez képest október 13-án este a kormányoldal rácsodálkozott a létezésükre. Amikor Gulyás Gergely arról panaszkodik, hogy örökös polgármesterségre jogosult jelöltjeik is vesztettek, azzal egyrészt reprodukálja azt a sok választót taszító attitűdöt, hogy a kormánypárt tényleg azt gondolja, kiérdemelte az örökös hatalmat. Másrészt, tanúbizonyságát adja annak, hogy mostanra elfelejtette: a választási rendszer eltorzításával csak az országos választásokon sikerült háttérbe szorítani a városias közegek politikai akaratát. Ha viszont a közigazgatási határokon belül zajlik a választás, az eredmény már a parlamentitől eltérő lehet.

A kampány hajrájában aztán kiderült, hogy az adatbázis alapú mozgósításon kívül még miben utazik a kormányoldal: az élenjáró putyini példát követve a kompromat szele csapta meg az ellenzéket. Titokban felvett politikai eszmecsere, korrupciós dicsekvésről és kábítószer-használatról tanúskodó videó, politikailag indifferens, csakhogy személyes lejáratásra alkalmas szexvideó látott napvilágot napok leforgása alatt, valamint egy zaklatásvád is előkerült az ellenzéki jelöltek kapcsán. Utóbbinak hátborzongató törekvése volt, hogyan próbálhatja a kormányoldal a maga politikai hasznára fordítani a #MeToo mozgalom által felkeltett társadalmi érzékenységet, miközben a hatalom maga tökéletesen érzéketlen a zaklatás és a kapcsolati erőszak áldozatai iránt.

A szeptember végén tartott Fidesz-kongresszus küldöttei nem győztek kacagni, amikor a szónokok, köztük a miniszterelnök-pártelnök szóba hozta az ellenzéki botrányokat. Bizonyítást nyert számukra, hogy az ellenfél egy nagy rakás szerencsétlenség, legyen bár a „horrorkoalíció” cégérén a felirat Sneider&Bauer, miként Kósa Lajos szellemi társa, Semjén Zsolt fogalmazott.

E magabiztos kormánypárti választási készülődésbe csapódott bele a Borkai-ügy, egy igen okosan adagolt botrány. Az ismeretlen blogger, aki akár maga szerezte, akár felhasználásra megkapta, akár megvette egy belsőstől az információkat, olyasmit tett, amire korábban nem volt példa: a kampányidőszakban, ráadásul annak hajrájában okozott sérülést a Fidesznek. Összehasonlításképp, egy teljesen más jellegű ügy, a netadó – amikor a kormány egy tervezett intézkedésére civilek reagáltak – is súlyos támogatottságvesztést okozott a Fidesznek 2014-ben, csakhogy két héttel az önkormányzati választás után. A Borkai-ügy azonban a választás előtt és a választáskor éreztette hatását. A proteszthangulat ezúttal nem tízezernyi világító telefon felemelésében, hanem szavazatok leadásában realizálódott, több okból is.

Először is, a mindent megmutató szexvideók kioltották az ellenzékkel szembeni hasonló produktumok hatását. Másodszor, a videó egy olyan korrupciós hálózat létéről szóló tudást juttatott át az ingerküszöbön, amelyről hiába írtak korábban újságírók, vagy hiába írták volna még a későbbiekben, a közvéleményt nem hozták volna vele lázba. Harmadszor, a keresztény családkép szószólói védhetetlen helyzetbe kerültek, az Orbán-rendszer álszentsége nyíltszíni témává vált. Negyedszer, mindez a kampány olyan szakaszában történt, amikorra a jelölési folyamat lezárult, tehát a kormánypárt nem vehette le a pályáról Borkait, mivel akkor elveszíti Győrt. Akkor ugyebár nem működtethető tovább az a helyi korrupciós hálózat, amely a NER lényege, és amelynek Borkai csak a lokális franchise-át üzemelteti. Ezzel viszont azt kockáztatta a kormánypárt, hogy a győri polgármester körül kirobbant ügy miatt komoly veszteségeket szenvedhet országszerte. Ennek a helyzetnek nem volt megoldása a Fidesz-világban.

A választás utáni helyzetre is igaz ez, Borkaitól most sem tudnak megszabadulni. A pártból való kiléptetésének üzenete pusztán annyi: a Fidesznek nem kell, de szerinte Győrnek azért megteszi. Éppen ez a sunnyogás volt az egyik oka annak, hogy a választók megbüntették Borkai miatt a Fideszt.

A Borkai-ügy utólag arra teremt ürügyet a Fidesznek, hogy a „nincs itt semmi látnivaló” narratívát építse: a választást a kormánypárt megnyerte, csak éppen a „nem példaértékűen” viselkedő (Novák Katalin formulája) polgármester miatt a választók büntető hangulatba kerültek. Az ellenzéknek jó hír, ha a Fidesz bezárja magát ebbe a magyarázatrendszerbe, s még jobb, ha belső használatra sem gyárt ettől eltérő elemzéseket, bár hiba lenne a kormányoldalt alábecsülni.

Mindazonáltal a választás nem csak Borkairól szólt. 2018 áprilisában az ellenzéket sokkoló harmadik kétharmad éppen azért volt annyira megrázó, mert akkor is látszott, hogy az ország fele nem a Fideszre szavaz. Demoralizáló volt, hogy a Fidesz 2014-hez képest növelte a támogatottságát, de az ellenzéki közönséget legalább ugyanannyira nyomasztotta az, hogy a saját pártjai nem nőttek fel a feladathoz, nem tudtak olyan tehetségeket kinevelni, olyan erőközpontot létrehozni, vagy ezek híján legalább olyan szövetségi rendszert kialakítani, amely ellensúlyozni képes a Fidesz választási szabályait és gépezetét, hogy legalább a kétharmad megakadályozható legyen. A Fideszben is úgy ítélték talán, az ellenzék örökké pancser marad, s adott esetben kormányoldalról bele is tudnak nyúlni az ellenzéki ökoszisztémába.

A Fidesz hozzáállásában az a különös, hogy a helyi ellenzéki szövetségek pártok és civilek részvételével, a nyilvánosság előtt épültek. A felmérések egymást követően bizonyították, hogy az átszavazási kedv egyre növekszik az ellenzéki oldalon, részben stratégiai belátásból, részben jobb ötlet híján, utolsó szalmaszálként belekapaszkodva a közös jelöltállítás lehetőségébe. Az elmúlt évek választási eredményei alapján az is kalkulálható volt, mely településeken lehet több-kevesebb esélye a választási koalícióban fellépő ellenzéknek, hiszen sok helyütt a Fidesz támogatottsága „csak” negyven százalék körüli volt az utóbbi voksolások alkalmával. Ezzel párhuzamosan az is megmutatkozott, mennyi helyen nyúlt túl a Fidesz hatalmi expanziója a kormánypárt ottani helytartóinak személyes tehetségén.

A politikai alkalmazkodóképesség bizonyítéka, hogy az ellenzéki szervezetek ezúttal képesek voltak az együttműködésre, ez a túlélés, mi több, a fejlődés nélkülözhetetlen összetevője. Olyasmit vitt véghez az ellenzék, ami sok választópolgár szerint kézenfekvő, és az lett volna már 2018 tavaszán is. Honorálták, hogy végre eljutottak idáig.

Az ellenzéki pártok hosszú kóválygás után először a Sargentini-jelentés európai parlamenti elfogadása után kezdtek magukhoz térni, de igazából csak a rabszolgatörvénnyel szembeni tiltakozás során éledtek fel. Magukat is, híveiket is meglepték a nem konvencionális eszközök bevetésével, egyes képviselőik személyes bátorságot mutattak, miközben ott lebegett az utcai és tévészékházbeli tiltakozás felett, miért úgy lett vége, ahogyan. Az akciók során a pártok kontúrjai halványulni kezdtek, határaik átjárhatóvá váltak, ami az együttműködés szempontjából előnynek bizonyult, még ha sok kérdést vet is fel a szervezetek saját identitása szempontjából.

A 2019-es összefogásokhoz hozzájárult az is, hogy a NER tizedik évébe lépve sok helyütt szinte lasszóval kellett fogni a hiteles helyi jelölteket. Ily módon számos településen meg lehetett úszni a jelöltállítási vitát, mert örültek, hogy egyáltalán van, aki elvállalja. Mindezen felül a parlamenti választás óta az MSZP, a Jobbik és az LMP is összecsuklott – megjegyezve, hogy míg az LMP lényegében eltűnt, addig az MSZP és a Jobbik egyaránt rendelkezik életképes szervezetekkel –, miközben a „nagy” ellenzéki pártok, a DK és a Momentum támogatottsága tizenöt, illetve tíz százalék körüli. Dominanciaharcoknak ebben a közegben nem sok értelme van, az ellenzéki szervezetek önérdekévé vált az összekapaszkodás, a közös fennmaradás.

A főpolgármesteri cím visszahódítása, tizennégy budapesti kerület és tíz megyei jogú város vezetésének megszerzése az ellenzék visszatérése a játszmába, habár nem dönti el a kérdést, hogy Orbán autoriter rendszere leváltható-e választáson. Viszont most van esély arra, hogy a helyi politikai átrendeződés olyasfajta pszichológiai áttöréshez vezessen, amit Kis János a 2018-as országgyűlési választásra várt. Esélyt látott rá, hogy a Fidesz csak szűk parlamenti többségre tegyen szert, s úgy gondolta, ezzel átalakulna a politikai küzdelem logikája. Ha ez igaz, az önkormányzati választáson Orbán demonstratív erőfölénye sérült, aminek következményeként a vele szembenálló szavazók nagyobb kedvvel mehetnek el egy következő voksolásra is.

A NER ragadozó természete az önkormányzati választás után nem szűnik meg, és éppen a Borkai-ügy kezelése – az, hogy a polgármestert nem meneszthetik – jelzi, mennyire kockázatos lenne a Fidesz számára a hatalom elengedése. Orbán mindig ennek megfelelően fog viselkedni.

Arról sem szabad megfeledkezni, hogy amikor a Fidesz a megyei eredményekre mutogat, akkor ez ellenzéki szempontból valóban megrázó: a Fidesz minden megyében (a megyei jogú városok szavazatait nem számítva) ötven százalék feletti eredményt ért el, hét helyen hatvan százalék felett végzett. A Fideszfölény ott is érvényesült, ahol az ellenzék közös megyei listát állított. Ha a Fidesz tévedett, amikor „megfeledkezett” arról, hogy az önkormányzati választáson nem számolják egybe a kistelepülések és nagyvárosok voksait, akkor az ellenzék sem feledkezhet meg arról, hogy a parlamenti választáson viszont igen. S úgy látszik, az elmúlt évek közhelyszerű ellenzéki fogadkozásai, miszerint „felszántják a vidéket”, igazából arra vezettek, hogy vidéken beszántották őket. Felmérhetetlen következményekkel jár, ha az ellenzék végképp eltűnik vidékről, és ha város–vidék konfliktussá éleződik az országon belüli politikai szembenállás.

Ami a városi eredményeket illeti, az ellenzéknek is érdemes észben tartania a Borkai-ügyet. Részben azért, hogy ne adjon módot a Fidesznek hasonló ellencsapásra. Részben pedig abból a szempontból, hogy emlékezni kell a 2019 októberében érvényes szituatív hatásra. Ami tehát nem örök időkre szól, s az alkalmi szavazók bizalma fogyhat el a leghamarabb.

Kétségtelen továbbá, hogy a magyar politika meghatározó választóvonala az Orbán-rendszerhez és az Orbánhoz való viszony. Ennyiből az a tapasztalat, hogy az antiorbánizmusra épülő szózatokat végre politikai realitássá tudta formálni az ellenzék, nagyon jelentős változás a korábbiakhoz képest. A helyi kormányzás feladatainak elvégzéséhez azonban ez kevésnek bizonyulhat a sokszínű ellenzéki együttműködés tagjai számára.

Az antiorbánista együgyűség szellemi kiüresedéshez vezethet, meg ahhoz, hogy túl sok politikai és erkölcsi engedményt lehet kicsikarni egymásból ellenzéki oldalon az Orbán-ellenességre mutogatva. Fontos, hogy ne egy önmagával szemben minden téren elnéző ellenzéki establishmentet, ne a macherek kiszélesített játszóterét, az új ellenzéki klientúrát termelje ki az összefogás, hanem egy vibráló, sokrétű, a vitáit szervezetten, demokratikusan lefolytató, rokonszenves politikai közeget.

Ennek lehet egyik platformja a demokratikus önkormányzatok együttműködése, amit Karácsony Gergely szabad városok szövetsége munkacímmel említett megválasztása után. Lehetne ez egyidejűleg egyeztető fórum, kommunikációs felület és a kétharmados diktátumokkal szembeni blokkoló erő. A helyi demokratikus jó gyakorlatok országos elterjesztését, kormányzati mintává transzformálását is ösztönözhetik a szabad városok vezetői. Megrendeléseket adhatnának az ellenzéki pártoknak arra, milyen politikai célok kivitelezésében nyújtsanak tőlük telhető országos támogatást, mielőtt még a pártok adnának le merőben materiális jellegű igényeket az önkormányzatoknak.

Fontos, hogy az ellenzék önbizalmat merítsen a váratlan sikerből, amiért sokan önfeláldozóan dolgoztak.
De ugyanennyire lényeges, hogy ne fogja el hamis eufória. A NER létezik. Az viszont bizonyos, hogy az
elmúlt tíz évben annál nagyobb esélyt az ellenzék nem kapott, mint 2019. október 13-án. Ezzel élni: itt
kezdődik a politikai felelősség.

Szerző: Lakner Zoltán / PUBLICISZTIKA - LXIII. évfolyam, 43. szám, 2019. október 25.