A támogatások lebonyolítására létrehozott Prosperitati Alapítvány működése 2016 óta jelentősen megbolygatta a vajdasági agrártársadalmat, hiszen a változások nemcsak a pályázói kört érintik, hanem – nemzetiségtől függetlenül – kihatnak a gazdasági élet minden szereplőjére.

A zavar egyik oka az, hogy a Prosperitati az idei évtől a magyar agrárintegrátori tevékenység újraszabályozására készült koncepció alapján kívánja lebonyolítani a pályáztatást – ennek jegyében a támogató előírja, mely integrátorokkal szerződhetnek a vajdasági magyar gazdák.

A Prosperitati két év alatt négy pályázati kört bonyolított le, és összesen mintegy 20 milliárd forintnak megfelelő összeget osztott ki a Vajdaságban. Az eddig megítélt támogatások kedvezményezettjei és a támogatások összege nyilvánosságra került – szerettünk volna betekinteni a pályázati dokumentumokba is, de az Alapítvány megtagadta ezt. Arra hivatkoztak, hogy a Prosperitati

tevékenységében nem használ fel szerbiai költségvetési eszközöket, így adatszolgáltatási kötelezettsége sincs a hatályos törvény értelmében.

A támogatásért magyar részről felelős Külügyminisztérium pedig valami homályos indoklással tagadta meg a konkrét pályázatokba való betekintést, a legvalószínűbb értelmezés szerint csak összesített adatokkal rendelkeznek. Sakk-matt: a Prosperitatira nem vonatkoznak a szerb információszabadsági előírások, mert nem szerb költségvetési forrást használ, a donor magyar állam illetékes szerve pedig nem rendelkezik a Szerbiában bonyolított pályázat konkrét, egyedi adataival. A végeredmény, hogy az eddig elköltött 20 milliárdnyi magyar költségvetési forrás adatait „kívülről” senki nem tudja elemezni.

Így olyan források beszámolói alapján próbáljuk felvázolni a rendszer gyakorlati működését és hatásait, akiknek van rálátása, vagy konkrét pályázati tapasztalata.

Szavazatmaximálás

Egy VMSZ-hez közel álló forrásunk szerint a 2014-ben elkészült Gazdaság- és Térségfejlesztő Program célja még valóban a vajdasági gazdaság önzetlen megsegítése volt. Ám ami a Prosperitati közreműködésével most megvalósul, az már sokkal inkább a Fideszhez abszolút lojális VMSZ-es vezetők politikai túléléséről szól.

A magyar kormány a VMSZ-t eszközként és közvetítőként használja a szerb kormánnyal való kapcsolatában, hiszen Pásztor pártja mindkét irányba lojális partnernek számít. A VMSZ jelentősége a Fidesz számára a parlamenti választás szempontjából nem több mint a párt valamelyik nagyobb-közepes városi szervezetének – jelen állás szerint legfeljebb 50 ezer listás szavazat várható Szerbiából -, viszont jelentősen felértékeli a szerb kormánnyal való kapcsolatban nélkülözhetetlen híd-szerepe.

Forrásunk szerint a támogatási politikát nagyban meghatározta a szándék, hogy minél többen nyerjenek kisebb összegeket egy-egy ekére, tárcsára – a cél a szavazatmaximálás volt. Meg persze a klientúra kiszolgálása, amelyen keresztül szintén szavazatokat lehet szerezni. Az egyes pályázati körökhöz – időben legalábbis – mindig valamilyen fontos politikai esemény kapcsolódott: szerbiai választások, a kvóta-referendum, vagy most az áprilisi választás Magyarországon.

A VMSZ-fórumokon többször is elhangzott, hogy a magyar kormány azért adta a pénzt, hogy rá szavazzanak. Jellemző eset volt, amikor a vajdasági kettős állampolgárokat a 2016-os kvóta-referendumon való részvételre buzdító kampánysorozat keretében az egyik VMSZ-es képviselő Törökbecsén úgy fogalmazott:

Néha vannak pillanatok – és ez az október 2-a egy ilyen pillanat –, amikor az embernek egy kicsit vissza is illenék adni.

Nem volt ez másként tavaly áprilisában sem, amikor a harmadik, legtömegesebb pályázati kör nyerteseinek szerződésaláírási ceremóniáját úgy időzítették, hogy az a szerb köztársasági elnökválasztás második fordulóját megelőző kampánycsend előtti napra essen. Második fordulóra ugyan nem került sor, mert a magyar kormány által is erősen támogatott Aleksandar Vučić már az első fordulóban nyert, de Szijjártó Péter azért megjelent, és fel is szólalt a rendezvényen.

Bár a kampányesemény okafogyottá vált, az időzítés egyértelművé teszi, hogy a cél ebben az esetben is a lélektani nyomásgyakorlás volt: érezzék a nyertes pályázók, tartoznak annyival, hogy a „megfelelő helyre voksolnak”.

A Prosperitatiról a gazdák szemszögéből pro és kontra

Ha valóban az valósult volna meg, amit ígértek, hogy itt tartják az embereket és munkahelyeket teremtenek, akkor tárt karokkal fogadtuk volna a programot, de nem ez történt

– mondja Sándor József, a Felsőhegy Termelőszövetkezet vezetője, aki szinte az egyetlen olyan beszélgetőpartnerem, aki vállalta a nevét. A többiek mind félnek attól, hogy a véleményük kimondása miatt hátrányos helyzetbe kerülhetnek a munkahelyükön, vagy épp egy esetleges pályázás alkalmával.

A gazdák szerint sok előnye, de egyben sok hátránya is van a programnak. Az tagadhatatlan, hogy komoly gesztus a magyar kormány részéről a vajdasági gazdaságfejlesztésre fordított támogatás – vitatható viszont, hogy de facto egyetlen pártra bízták az infrastruktúra kialakítását és a pénz szétosztását. Hiszen a támogatást – a szavak szintjén legalábbis – nem egy politikai szervezet, hanem a közösség kapta.

Ha valóban az elvándorlást akarták volna megállítani, akkor tíz évvel korábban kellett volna érkeznie a támogatásnak. Mára az emberek nagy része már elment, és sajnos ugyanolyan tempóval mennek mind a mai napig.

- mondja egy névtelenséget kérő forrásunk. Szerinte már a célcsoport kiválasztása is teljes céltévesztés, hiszen a támogatások 90 százaléka olyanoknak jutott, akik egyébként sem akartak innen elmenni, mivel stabil lábon álló vállalkozásuk van.

Aki tehetősebb, és volt pénze pályázatírót fogadni, befizetni az önrészt a gépvásárlásokhoz – merthogy licitáltatták az embereket, minél több önrészt tudott valaki biztosítani, annál nagyobb volt az esélye, hogy megnyeri a támogatást –, az bevásárolt új gépekből, akár több családtagja nevében és több pályázati körben is. Viszont nem jutott el a támogatás az elvándorlással leginkább érintett alacsonyabb társadalmi rétegekig.

A kevésbé módosak maradását támogatta volna a munkahelyteremtés, ám az új munkahelyek száma elenyésző, ráadásul ezek – a pályázati feltételek alapján – legfeljebb minimálbéres állások, melyek aligha tartják itt az embereket.

Emiatt az elvándorlást sem tudta megállítani, sőt lassítani sem a program, mert azok, akiknek a legnehezebb, nem éreztek a támogatásból semmit. Persze nemcsak a nagygazdák és a nagyvállalkozók, hébe-hóba a kevésbé tehetősek is pályáztak; vagy nyertek, vagy nem, de ha nyertek is, akkor most az önrész biztosítása miatt nyakig úsznak az adósságban.

Számos olyan nyertes gazda van például, akinél most a régi eke, vetőgép mellett ott áll a vadonatúj, de nincs 100 eurója, hogy vetőmagot vásároljon. Ráadásul a régi gépet sem tudja eladni, mert telített a piac. A földeladás is tipikusan azoknak kedvezett, akiknek volt elegendő mobilizálható forrása a földvásárláshoz is szüksége önrészre. Ráadásul ez a lehetőség annyira felverte az árakat, hogy ha lett is volna a kisebb gazdák számára eladó földterület, akkor se lett volna elég készpénzük az önrészre.

A kisgazdáknak alaposan kell átgondolniuk egy-egy invesztíciót, hogy ne vigyék a gazdaságot finanszírozási krízisbe, de most nagy a csábítás, hiszen a prosperitatis pénzek mellett itt vannak az uniós előcsatlakozási IPARD-pályázatok is.

Az csak egy-két év múlva derül ki, hogy hány gazdát vitt irreális vállalásokba az egyszerinek tűnő esély: az általunk megkérdezettek többsége úgy fogja fel, hogy most kell kihasználni a lehetőséget, ha beledöglik, akkor is.

Ami a visszaéléseket illeti, ekkora mennyiségű pénznél százszámra lehetnek, hallani is számos módszert: nem egyszer előfordult, hogy a nagygazda a saját nevében pályáztatta a kicsit, kifizette helyette az önrészt, aztán persze vitte az elnyert gépet. De ez nem tipikusan a rendszerszintű korrupció, inkább a pályázók trükközései, amiket pályáztató maga is próbált kiküszöbölni. A vélhetően a visszaosztással kalkulált, ezért túlárazott mezőgazdasági gépek esetében például igyekeztek visszaszorítani a kereskedők árait.

Forrásaink szerint nem is ezek a legnagyobb problémák, hanem, hogy eleve végiggondolatlanul építették ki a rendszert: nincsenek benne például olyan követelmények, amelyek ténylegesen szavatolnák az itthon maradást. A többség úgy látja, így az egész pályázati rendszer lényegében azt szolgálja, hogy akinek jól működő vállalkozása/gazdasága van, annak még jobban működjön, közvetve pedig minél több szavazó érezze magát lekötelezettnek.

Ha a helyben maradás lett volna a támogatás prioritása, akkor sokkal nagyobb hangsúlyt kellett volna fektetni például a többgyermekes családokra vagy az olyan mezőgazdasági végzettségű fiatalokra, akiknek hiányzik a saját vállalkozás beindításához szükséges kezdő tőkéje.

Megváltoztak a prioritások

Jóllehet a stratégia még az itthonmaradást és a munkahelyteremtést hangsúlyozta mint közvetett célt, a gyakorlati megvalósításból, vagyis a pályázati célokból már hiányoznak azok a sikerindikátorok, amelyek ezt szavatolnák. Egy, a Prosperitati pályázati rendszerére rálátó forrásunk szerint ez azért van így, mert időközben megváltoztak az intézmény célkitűzései.

Egyrészt, mivel a Vajdaság gazdasági teljesítményét 80 százalékban a mezőgazdaság adja – vagyis eleve döntően az alacsony népességmegtartó képességű agrárvállalkozásokat lehetett támogatni. Másrészt a magas hozzáadott értékű termelést folytató szektorokra vonatkozóan nem készült el a megfelelő jogszabályi keret, ezért a mezőgazdaság, azon belül is a technológiai fejlesztés, és nem annyira a munkahelyteremtés vált prioritássá.

Az elvándorlás összetett problémájának kezeléséhez eleve sokkal nagyobb léptékű fejlesztésekre (lett) volna szükség. Komoly munkaerőigénye, azaz népességmegtartó ereje a feldolgozóiparnak van, ennek felfuttatása már érdemi munkakínálatot jelentene. Ehhez viszont nagyságrendileg több forrásra lenne szükség, mint amennyi jelenleg rendelkezésre áll.

A mostani keret, a Prosperitati által szétosztott 65 milliárd arra elegendő, hogy egyéni vállalkozókat, termelőket erősítsen meg a technológiai fejlesztéseken keresztül – az „ipari forradalomhoz” ez nagyon kevés.

Integrátort nekik: klientúra-építés magyar mintára

Magyarországon tavaly ősszel akarták az országgyűlés elé vinni az agrárintegrátori tevékenységet újraszabályozó törvénytervezet, melyről tavasszal az Átlátszó is beszámolt. A cikkben ugyanazok az aggodalmak olvashatók, amelyeket most a vajdasági magyar és nem magyar gazdáktól hallani. A jogszabálytervezet Magyarországon akkora vitát váltott ki, hogy végül az áprilisi választások utánra halasztották annak napirendre tűzését.

A Vajdaságban viszont pontosan e koncepció alapján készül kiírni a 2018-as pályázatait a Prosperitati – ennek keretében körülbelül tízmilliárd forint vissza nem térítendő támogatást osztanak ki. Tavaly kilenc integrátorral írt alá szerződést az alapítvány, ezeknek összesen 6,5 milliárd forint értékű támogatás jutott, az eddig kipályáztatott összes forrás egyharmada. Az új kiírásokból az is nyilvánvaló lett, hogy az idei első pályázati körben már csak azokat a kisvállalkozókat, gazdákat fogják támogatni, akik ötéves szerződéssel vállalják, hogy a kilenc integrátor valamelyikének beszállítói lesznek.

A szerbiai mezőgazdaság térkép teljesen átalakult az elmúlt évtizedekben. Létrejöttek azok a nagy mezőgazdasági vállalkozások, akik önállóan, integrátorok nélkül is feltalálják magukat a piacon. És vannak a kicsik, akik viszont alig tudnak nyereségesen működni: sokan eladni kényszerülnek a földjeiket, amivel megint csak a nagyok járnak jól.

Egyelőre beláthatatlanok azok a következmények, amelyeket ez a fajta, a Prosperitati pályázati feltételeivel a rendszerbe vitt új elem, vagyis a felülről irányított társulási rendszer okoz. Azt biztosra veszik forrásaink, hogy számos vállalkozást kiszorít a piacról ez a szisztéma: cégek fognak bezárni, és sokan elveszítik a munkájukat. Úgy tűnik, szinte mindenki fél a következményektől.

Az integrátori rendszer első hallásra jó ötletnek tűnik, megcéloztak néhány magyar kézben lévő nagyobb vállalkozást, hogy ezek segítségével modernizálják és zárkóztassák fel a vajdasági mezőgazdaságot. Csakhogy a gazdáknak megvannak a saját, jól bevált „integrátoraik” a saját falujukban, akik sok esetben nem magyar nemzetiségűek.

Az ugyanis, hogy ki kit integrál a mezőgazdasági termelés szempontjából, eddig mindig szigorú piaci érdekek alapján dőlt el – nemzetiségi szempontok soha nem játszottak szerepet ebben a kérdésben. Most sok éves egyensúlyt fog megbontani ez a pénzinjekció.

Csányi ante portas

Az elmúlt időszakban a vajdasági mezőgazdaság teljes átvevőhálózatát felmérték a Prosperitati munkatársai, és minden gazdálkodónak felkínálták a lehetőséget, hogy csatlakozzon a KITE rendszeréhez. Számos agrárszakembert sikerült is maga köré gyűjtenie az új magyar befektetőnek. Viszont aki nem élt a lehetőséggel, annak első csapásként máris számolnia kell például azzal, hogy a Szerbiában január 1-től törvény írja elő a minőségi gabonaátvételt, melyet azonban a kisebb kereskedők, átvevők közül nem sokan tudnak biztosítani.

Nagyon úgy tűnik tehát, hogy az a törvény, amelyet Magyarországon mind ez ideig nem sikerült a parlament elé vinni, mert még a kormányon belül is megosztja a képviselőket, most néhány milliárdért cserébe megvalósulhat a Vajdaságban. Forrásaink szerint nem kizárt, hogy a törvénytervezet benyújtói már a működő vajdasági modellel próbálják majd az új Országgyűlés képviselőit meggyőzni a javaslat hasznos voltáról.

Forrásink szerint az új rendszer miatt joggal aggódnak a közvetítők, kereskedők, a program ugyanis valóban az integrátorhoz tereli a beszállító gazdákat. A szerb mezőgazdaság nemzetközi versenyképessége szempontjából viszont ez pozitív fejlemény, mivel a kis felvásárlók nem tudják megkövetelni azokat a minőségi feltételeket, amelyek nélkül a szerbiai gabonának esélye sincs a nemzetközi piacon.

Mint minden változtatásnak, ennek is lesznek vesztesei és nyertesei, ám maga a rendszer most vehet olyan irányt, ami hosszútávon is versenyképes mezőgazdasághoz vezet.

Az integrátori rendszer kilenc nyertes nagyvállalkozója jelentős számú munkahely megteremtését vállalta, illetve hogy rajtuk keresztül mintegy kétezerötszáz termelőnek biztosítanak felvevőpiacot. A beszállítókra vonatkozó pályázatokat ugyan még nem írta ki a Prosperitati Alapítvány, de mezőgazda körökben az a hír járja, arra is kötelezni fogják a nyerteseket, hogy csatlakozzanak egy „precíziós gazdálkodási rendszerhez”. Ennek keretében többek között megszabják, milyen vetőmagot, műtrágyát, gyomirtót használhatnak a gazdák az elkövetkező öt évben.

Vajdaságban jelenleg nincs olyan cég, amely a precíziós gazdálkodáshoz tudna ellátást biztosítani – 2017-ben azonban bejött Szerbiába a KITE Kft., aztán decemberben már meg is vett egy 2 hektáros építési területet Topolyán egy logisztikai központ és nagykereskedés megépítése céljából.

Akárhogy is alakul a pályázatok sorsa, az biztosnak látszik, hogy a KITE megkerülhetetlen szereplője lesz a vajdasági mezőgazdaság modernizációjának. Csányi Sándor másik érdekeltsége, az OTP ettől függetlenül is kulcsszereplő a prospertitatis projektek finanszírozásában: a harmadik – nagy léptékű mezőgazdasági fejlesztésekre kiírt – pályázat nyertesei nemcsak Juhász Bálinttal, a Prosperitati ügyvezetőjével, de Predrag Mihajlovićtyal, az OTP Bank Szerbia vezérigazgatójával is szerződtek.

Úgy tűnik tehát, hogy a deklarált célok közül a legfontosabbat, a szülőföldön maradást szolgálja a legkevésbé a Prosperitatira bízott 65 milliárd forint. A felszín mögött ugyanakkor egy igazi win-win szituáció sejlik föl, már ami a Fideszt és a VMSZ-t illeti: az előbbi néhány tízezer listás szavazathoz jut, továbbá egy olyan eszközhöz, amellyel befolyást tud gyakorolni a szerbiai politikára; a VMSZ pedig az ajándékba kapott pénzosztó szereppel tudta stabilizálni megingott pozícióját.

Nyertek még azok a kereskedők, akiknél extra forgalomnövekedést hozott a sokmilliárdnyi támogatott eszközbeszerzés; és vélhetőleg nagyot fog nyerni Csányi Sándor, hiszen a támogatási konstrukciók közvetve helyzetbe hozzák az OTP szerbiai leányvállalatát, de ami fontosabb, piacvezető pozíciót jelenthetnek a néhány éve kínkeservesen megszerzett KITE Zrt-nek.

atlatszo.hu