h i r d e t é s

Orbán vezér ámokfutása

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Orbán vezér ámokfutása

2019. május 08. - 12:31

 

"Az utóbbi száz év harmadik nagy magyar katasztrófája előtt lamentálunk."

Orbán Viktor miniszterelnök és Mario Zenari nuncius a miniszterelnök hivatalában, az egykori Karmelita kolostorban 2019. január 22-én - Fotó: MTI/Miniszterelnöki Sajtóiroda/Szecsődi Balázs

Kabai Domokos Lajos írása a BEKIÁLTÁS blogon

Elég a finomkodásból! Orbán Viktor világossá tette, hogy immár Vezérként – ha úgy tetszik, Führerként, nemzetvezetőként, Duceként – tekint önmagára. Elég ehhez felidézni minapi kijelentését, ami a Kleine Zeitung című osztrák lapnak adott interjúban jelent meg: „Az európai eliteknek az a problémája, hogy nem hisznek a személy, a vezető személyiség erejében. Veszélyesnek tartják azokat a vezető személyiségeket, akik képesek lelkesíteni az embereket”. Mi más ez, ha nem egyfajta ars poetica, amelyben valójában saját küldetését fogalmazza meg?

De ha ez nem lenne elég a már nem is közvetett önfényezésből, Bernard-Henri Lévy francia filozófus a napokban tette közzé, miket is mondott neki a magyar miniszterelnök a közelmúltban. Köztük volt az az eszmefuttatás, miszerint Orbánmagát tartja a legkeresztényebbnek, tehát a legeurópaibbnak az európaiak között, mert úgymond ő Európa DNS-e és annak az őrzője, aki küldetésének tartja, hogy a pápát is beleértve, felvilágosítsa a katolikusokat arról, mi is lenne a dolguk a mai világában. De minimum elmagyarázná nekik az álláspontját, ami ugyebár – legalábbis ezt sugalmazza a faji célzástól sem mentes, zavaros gondolatmenet –, valóságos revelációként kellene, hogy hasson rájuk.

„Szerénység! Ne tömjénezze magát! Szerénység! Ha én valamit szeretek magamban, az a szerénység”

– mondaná erre Bástya elvtárs, ha kilépne Bacsó Péter A tanú című filmjéből. De ha már Bástya elvtársra nem számíthatunk, vajon miért nem horkannak föl a magukat kereszténynek, sőt katolikus kereszténynek tartó hívek, no meg a papok, a püspökök a már-már a blaszfémia, az istenkáromlás határát súroló, a szent eszméket tisztátalan politikai játszmák részévé tevő nemzetvezetői magatartás miatt? A kérdésre válaszoljon ki-ki lelkiismerete szerint! Ám amikor önvizsgálatot tart, ajánlom, vegye azt is górcső alá: miért használja a kormányfő és környezete a karmelita kolostor megnevezést a Budai Várba költöztetett miniszterelnöki hivatal világi, sőt pártcélokat szolgáló épületére. Ez ugyanis minimum visszaélés az egykori helynek az egyházi kötődéséhez tapadó képzetekkel.

A kérdés persze költői, hiszen ez is a sugalmazások egyike a nemzeti nem együttműködés rendszerének az országra hálóként fonódó szövevényében. Arra való utalás, hogy a Vezér mintha egyfajta teokratikus állam élén állva összpontosítaná kezében a világi és egyházi hatalmat. Ez, lássuk be, nem is áll távol a valóságtól. Hiszen magától Orbán Viktortól függ, nem pedig a törvényeken alapuló, egységes normákon múlik, melyik vallási gyülekezet tarthat igényt a busás jövedelemmel járó, bevett egyház címre. A milliárdos, akár ad hoc jellegű támogatásokkal, azok visszatartásával, vagy egyenesen megvonásával szinte dróton rángatja a püspököket, akárha marionett figurák lennének. És döntő többségük láthatóan engedelmesen vesz részt a színjátékban. Gondoljunk majd erre is, amikor mindennek következtében az ország végképp zsákutcába, majd romlásba jut!   

És még valamit ehhez! A kolostor – klastrom, monostor, zárda, rendház – a szerzetesek vagy az apácák bizonyos szabályok, regulák szerinti együttélésére szolgáló épület, vagy épületcsoport, amely – amint a szavak elzárni, magányosnak lenni eredete is utal erre – a külvilágtól való elzárkózás helye annak érdekében, hogy lakói elsősorban az istennel való kapcsolatnak szentelhessék életüket. Ez ugyebár merőben ellentmond a kormányzás világi feladatának, sőt a politizálás – Orbán által olykor hetvenkedve hangoztatott – kétszínű, machiavellista manipulációkra épülő, a magyar kormány által az uszítás világszerte ismert szakértőit alkalmazó, vagyis sok tekintetben vállaltan mocskos gyakorlatának.

A kolostorok a középkori Európában, de még azt követően is sokáig, az intellektuális teljesítmény, a tudomány ápolásának színterei voltak. Ehhez képest Orbán Viktornak a szellemi teljesítmények és a politika viszonyáról alkotott véleményét leleplezően tárja elénk a szintén most nyilvánosságra került eszmefuttatása Emmanuel Macron francia államfőről, miszerint

„Jó személyes kapcsolatom van vele. Csak azt gondolom, hogy túlságosan intellektuális ahhoz, hogy ezt a mesterséget űzze.”

Több mint sajnálatos, hogy az egyházak vezetői helyett olyan világi személyeknek, mint amilyen én is vagyok, kell figyelmeztetniük arra, hogy a mai magyarországi gyakorlatban a kereszténységet egyfajta pogány mítosszá alacsonyította le a kormányzó párti propaganda. Az egyházakat pedig az ezt szolgáló intézményekké tette az egyeduralomra törő politikai erő, amely hamis eszközöket, és szemérmetlenül sok közpénzt használt és használ fel ehhez, hogy megvásárolja támogatásukat. Afölött pedig kifejezetten döbbenten állok, hogy két és félmilliónyi szavazó miként bízhatja sorsát vakon egy olyan emberre, akinek az intellektus, a tudás és a kormányzás viszonyáról az a véleménye, ami a fenti idézetben immár leplezetlenül megnyilvánul, és ami az utóbbi egy évtizedben Orbán Viktornak a jövő nemzedékek nagy többségét partvonalon kívülre szorító oktatáspolitikájában ugyanúgy, mint pártjának és kormányának káderkiválasztásában tetten érhető.   

Mindez önmagában is elég riasztó képet fest Magyarország, sőt az azon kívüli világ állapotáról. De mert korábban én magam, és előttem már annyian szörnyülködtek e mondatok, e jelenségek fölött, csak azért nem ültem volna a számítógép elé, hogy egy-két újabb borsószemet hányjak a falra. Indulattal teli poharamba azonban belekerült az a bizonyos utolsó csepp is. Amikor a Facebook-oldalamon az „Orbán már vezérként tekint önmagára” bevezetővel közzétettem a Kleine Zeitung című osztrák lapnak adott interjúból az e cikk első bekezdésében hivatkozott idézetet, ismerőseim vitatkozni kezdtek arról, hogy van-e Európában fasiszta vezető, s hogy egyáltalán mi is a fasizmus. Egyikük megjegyezte: A fasizmusnak a mai napig nincs egzakt, általánosan elfogadott definíciója”, s ezzel a maga részéről mintegy ad acta tette a témát.

De álljunk meg egy szóra, emberek! – gondoltam első felindulásomban, majd többek között azt írtam, hogy természetesen ennek a kérdésnek sem vagyok szakértője, ám könnyű belátni, hogy a társadalmi jelenségek a kortól, az országtól függően még lényegileg azonos folyamatok esetében is mutatnak különbségeket, ezért minden helyzetre érvényes, egységes fogalommal általában nem lehet leírni a helyzeteket. Mindig lesz olyan specifikum, ami miatt azt lehet mondani: igen, de... A trendek azonban minden esetben jól azonosíthatók, s e tekintetben meglehetősen riadtan figyelem, ami az Orbán-rendszerben a középosztály haszonleső felső része, s az attól feljebb elhelyezkedő kifejezetten harácsoló társadalmi rétegek, illetve az új pártállami médiumok által megtévesztett tömegek támogatásával zajlik.

Viszont, ha valaki elolvassa például Alexander Dugin: A negyedik politikai eszme, vagy még inkább Ungváry Rudolf: A láthatatlan valóság című könyvét, az előtt aligha kétséges, hogy a mai Magyarország politikai–társadalmi–kulturális folyamatai, amelyeket a központosító gazdasági kormányzás is alátámaszt, valamiféle fasisztoid mutáció irányába mutatnak. Ungváry például – gazdag nemzetközi szakirodalomra támaszkodva – a mai világ sajátosságai miatt (egyelőre) fasisztának nem, „csupán” fasisztoid mutációnak nevezett viszonyait ilyen fogalmakkal írja le: demokratikus máz, rejtett ideológia, szómágia. Ezeken belül többek között az alábbi fogalmakkal jellemzi az állapotokat:

kimondatlan vezérelv / erőkultusz / hűségelv / a szilárd intézményi rendszer helyett személyi kapcsolati háló / az egyén semmibevétele az állam mindenhatóságának hangsúlyozása mellett / látszólagos, valójában szervezett káosz / a káderpolitikában a szakértelem helyett a hűségelvre épülő megbízhatóság az állam megszállása érdekében / a társadalom „mi és ők”-re való osztása, az „ők” kirekesztése a társadalomból / a magunkért, a nemzetért lopunk gondolatának elfogadtatása / a sérelmi nemzeti retorika / a történelemtudomány helyére az emlékezetpolitika léptetése…

Nem folytatom tovább, mert ha valaki a naponta általa is megélt helyzetekben nem érzékeli a fenti fogalmakkal leírt viszonyokat, akkor ahhoz úgyis hiába beszél az ember. Mindenesetre a számomra riasztó folyamatokat egy olyan, Kásler Miklósemberi erőforrás-miniszter által jóváhagyott dokumentum nyilvánosságra kerülése is jelezte a héten, miszerint a Petőfi Irodalmi Múzeumot irodalmi erőközponttá kell fejleszteni. Miért, miért nem, de bennem a nácik goebbelsi kulturkampf-jának emlékét hívta elő a bejelentés. Még inkább körvonalazódik tehát, mit is értett Orbán Viktor a tavalyi tusványosi beszédében azon, hogy az akkor már javában zajlott kultúrharcban nagy változások előtt állunk.  

Mindezek – s persze más riasztó jelenségek, például a legtehetségesebb százezreknek az országból való emigrálása, a parlament szavazógéppé züllesztése, a kormányzás teljes titkosítása, az üléseken történtek dokumentálásának megszüntetése, a választásokat kísérő, csalással felérő diszkrimináció, a jövedelmekre vonatkozó hazudozás, a jövedelmek nagy részének az állami kincstárba való átszivattyúzása, majd azoknak a hatalmi elit, a holdudvar, a viszonylag szűk támogatói bázis számára a legszemérmetlenebb módon való újraosztása, a közpénzek soha nem látott mértékű fosztogatása, az oktatás, az egészségügy lepusztítása, a települési önkormányzati rendszer kiüresítése, az Akadémia megtámadása, a sajtó nyolcvan százalékának pártállami jellegű központosítása, az országnak a nagyhatalmak játékszerévé tétele – tükrében érthetetlen számomra az a könnyed lamentálás, ami az Orbán-rezsim újabb és újabb nyomulását kíséri a közösségi oldalakon.

Fel nem foghatom, hogy aki csak egy kis felelősséget érez az általa mindenek fölött emlegetett nemzet iránt, miért nem riadóztat már régóta teljes erőbedobással, hogy elkerülhessük az utóbbi száz év harmadik nagy magyar katasztrófáját, amelynek ugyanúgy részesei leszünk mi, a mai kortársak, mint az elődeink az előző kettőnek. Ugyan miért hiszik még azok közül is sokan, akik nincsenek elzárva az információk elől, s még csak nem is meríthetnek a szegényebbektől a tehetősebbek felé meglehetősen erkölcstelenül irányított pénzfolyamokból és patakokból, hogy megúszhatjuk ezt a közreműködésünkkel zajló orbáni ámokfutást anélkül, hogy ne kelljen érte súlyos árat fizetni mindannyiunknak? Ugyan lesz-e korlátja valaha nálunk a terméketlen mítoszokon alapuló ábrándoknak, a tudatlanság és a kényelmesség által fenntartott vakhitnek, a hatalommal összejátszó cinizmusnak, a nemzet valóban minden tagja iránti szolidaritást aláásó gyűlölködésnek, amit történelmünk újabb és újabb vezérei használnak fel arra, hogy uralkodjanak fölöttünk beteges személyiségükkel? #

Forrás: BEKIÁLTÁS blog


 

h i r d e t é s