Donald Trump elhalasztotta szokásos évértékelő beszédét, ám Orbán Viktortól dőreség lenne ilyen döntést várni. Mindkét politikus szereti a nyilvános megszólalásokat, főként, ha azok saját rajongótáboruk előtt zajlanak. A magyar kormányfő viszont nincs úgy sarokba szorítva, mint amerikai kollégája, aki elveszítette a szenátusban pártja többségét. Mégis, van némi hasonlóság Orbán és Trump között az őket körülvevő politikai atmoszférában. A magyar miniszterelnök Trumphoz hasonlóan igyekszik beszédeiben erős állításokkal, sőt olykor erősen vitatható mondatokkal hangsúlyozni, ura a helyzetnek, ám mégis az az ember érzése, hogy mostanában valami nagyon nincs rendben a Fidesz háza táján.

A Szegedi kattintós írása

Ne legyenek kétségeink, februári évértékelőjében Orbán Viktor erős államférfiként fog mutatkozni, keményen osztja majd ellenfeleit, főként az EU vezető politikusait, az úgynevezett migrációt segítő erőket, valamint a liberális demokráciákat. Ugyanúgy a sajátjaihoz fog csupán szólni, ahogy eddig tette 2010 óta valamennyi fajsúlyos megszólalásában. Nem fogja a látszat kedvéért semmi jóval biztatni azokat, akik nem értenek egyet vele legfontosabb kérdésekben. Neki csak az a mintegy másfél millió szavazó fontos, akik elhiszik neki, hogy Soros Györgytől kell megvédeni az országot, hogy a rasszista propaganda ellenére nem lehet a jelenlegi magyar kormányt szélsőségességgel, netán antiszemitizmussal vádolni.

Orbán Viktor az idei két választáson is azok támogatásában bízik, akik szerint a jogállami intézmények ellehetetlenítésére tett lépesek az ország érdekeivel összhangban vannak, hogy egy jó hírű egyetem elüldözése még járulékos veszteségként sem értelmezhető, hogy a Magyar Tudományos Akadémia tagjainak besorolása a NER-t kiszolgáló talpasok állományába, a nemzet érdekeit szolgáló intézkedés. Azok viszont, akik ízlésével és demokráciáról vallott nézeteivel ez nem összeegyeztethető folyamat, továbbra is nagy mennyiségben kapják Orbán Viktor személyes propagandáját a megszólalásain keresztül. Pedig igényük nincs rá. 

Azok, akik elmennek tüntetni Orbán Viktor kormánya ellen, kénytelenek elviselni olyan minősítéseket, melyek szerint ők Soros György fizetett ügynökei, migránspártiak, sőt a magyar nemzet ellenségei.

Ha nem is hallgatták és nézték meg a kormányfő beszédeit, rádióinterjúit, nagy csinnadrattával beharangozott sajtótájékoztatóit, a rövid összefoglalók, kommentárok útján mégis tudomást szereztek azok tartalmáról. Pedig lényeges újdonságokat nem tartalmaztak, ráadásul legtöbbször cinikusan megkerülte a lényeges kérdéseket, ha pedig erre nem volt módja, szögesen ellentétes állításokat tett, mint amit tettei alapján pontosan tudhatunk a gondolkodásáról.

Azok a magyarok, akik valami oknál fogva nem részesei a Nemzeti Együttműködés Rendszerének, csak kiközösítést, bosszúságot, füllentéseket, kapnak ezektől az eseményektől, ezért jogosan vetődik fel a kérdés: miért asszisztálunk mindannyian ehhez? Természetesen a közélet iránt érdeklődő polgárokként tudnunk kell, mit gondol az ország dolgairól a kormányfő, ám az ő politikai krédója régóta nyitott könyv a hívei és ellenfelei számára is, ezért nincs értelme újra és újra beleolvasni ebbe a könyvbe, amikor Orbán Viktor találomra felcsapja azt valamelyik oldalon.

Az ország polgárai alapvetően három táborra osztható a jelenlegi politikai elithez fűződő viszonyuk szerint: Az egyik egyáltalán nem foglalkozik közélettel, mert vagy megcsömörlött tőle, vagy soha nem érdekelte a politika. Őket éppúgy nehéz a Fidesz elkötelezett híveivé tenni, mint az ellenzékiek táborába csalogatni. Ez utóbbi két csoport tagjai között Orbán Viktor megítélése jelenti a nagy szakadékot. Hívei lényegében feltétel nélkül bármit elhisznek a miniszterelnöknek, utóbbiak számára viszont minden, amit tesz, az az ország érdekeivel ellentétes, ráadásul olyan hatalomra tett szert, amit a választók már sem ellenőrizni, sem leváltani nem tudnak a jogállami keretek között. És ez utóbbi jelenség kezdi egyetlen táborba szólítani az ellenzéki szavazókat attól függetlenül, hogy mely pártot támogatták tavaly április 8-án.

Az ellenzéki tábort ezért frusztrált veszteseknek titulálja a kormánypropaganda, amit a kormányfő minden, az ellenzéket minősítő megjegyzése is felerősít. Azok, akik elmennek tüntetni Orbán Viktor kormánya ellen, kénytelenek elviselni olyan minősítéseket, melyek szerint ők Soros György fizetett ügynökei, migránspártiak, sőt a magyar nemzet ellenségei. Ilyen légkörben teljesen érthetetlen, hogy az általános sztrájkra szólító ellenzék miért nem bojkottálja azt az embert, aki ezt a helyzetet előidézte, és hatalmas politikai hasznot húz belőle? Ellenzéki képviselők kérdezgetik a parlamenti üléseken, amire „nesze semmi, fogd meg jól” válaszokat kapnak a kormányfőtől vagy valamelyik beosztottjától. Nem kéne talán demokráciát játszani ott, ahol már csak a díszletetek emlékeztetnek arra, hogy ez az épület valaha érdemi viták helyszíne volt. 

A tanulság tehát az, hogy Orbán azok életét is uralja, akik egyébként szívesen szabadulnának tőle. Ha a kormányfő szembesülne az olyan szintű elutasítással, melyben az öszödi beszéd után Gyurcsány Ferencnek volt része, talán elkezdené megbecsülni az ellenfeleit. Az ellenzéki politikusok akár ki is vonulhatnának egy ülésről, ha a miniszterelnök megjelenik a parlamenti üléseken, az ellenzéki érzelmű polgárok pedig egyszerűen bojkottálnák a vele kapcsolatos híreket. Most őszintén: Bárkinek is támadna hiányérzete akkor, ha nem tudná, miről szólt az idei évértékelő beszéde? Arra sem emlékszünk, mit mondott tavaly, vagy tavaly előtt. És ha emlékeznénk bármire is ezekből, összhangba tudjuk hozni azokkal az eseményekkel, melyek azóta történtek? Ez tényleg egy költői kérdés volt. Mert, ahogy egy dakota bölcsesség tartja: „Aki nagyokat mond, soha nem fogja megtudni, milyen érzés nagyokat tenni.”

Forrás: Szegedi kattintós