Szibéria nem „valami nagy, hideg terület Oroszországban”, hanem egy külön világ. A Föld szárazföldjeinek körülbelül 9%-át foglalja el, nagyjából 13,4 millió km²-t – ha egy külön ország lenne, rögtön a világ második legnagyobbjaként tartanák számon.

Miközben ekkora, mindössze kb. 36 millió ember él rajta. Ez nagyjából 3 ember/km², északon pedig vannak régiók, amire kevesebb mint 1 ember/km² jut. Városok egyedül a Transzszibériai vasút mentén akadnak, a többi: erdő, tundra, mocsár, hegy, a nagy büdös semmi.

A világ legnagyobb egybefüggő erdeje, a tajga is itt terül el: körülbelül 10 millió km². Ha elindulsz gyalog, simán megtörténhet, hogy napokig nem látsz másik embert. Ha valaki itt tűnik el, nem egy „túlméretezett parkban keressük”, hanem egy egész kontinensnyi labirintusban.

Oroszországban évente kb. 100 000 eltűnést regisztrálnak, és az esetek 25%-ában soha nem kerül elő az illető. Ez nagyjából 25 000 ember, akik egyszerűen eltűnnek a statisztika ködében. A moszkvai régióban tűnik el a legtöbb ember, de a szibériai területek is a top ötben vannak. És ott, ha valaki elvész, az esélyei még rosszabbak.

A hideg itt órák alatt végez bárkivel.

Szibéria nemcsak nagy, hanem brutálisan szélsőséges. Vannak települések, amelyek versenyeznek a „Föld leghidegebb lakott helye” címért: télen a hőmérséklet –67,8 °C-ig zuhan. 2023 decemberében Északkelet-Szibériában –73,7 °C-ot is mértek.

És mielőtt azt hinnénk, hogy talán a nyarak enyhet adnak: hát nem. Jakutszkban például 2011 júliusában majdnem elérte a 38 °C-ot. Télen halálos fagy, nyáron forró, szúnyogos pokol.

Ez azért fontos, mert egy eltűnésnél az illetőnek nincsenek napjai sem, amíg esélye van, hogy életben maradjon. Moszkva környékén még van infrastruktúra, emberek, utak. Szibériában nagyon gyéren található ilyesmi, és épp ezért a túlélési időablakot nem napokban, hanem órákban kell mérni.

Mire egy mentőcsapat egyáltalán eljutna a „legutolsó ismert helyre”, könnyen lehet, hogy már nem élő embert, hanem holttestet keresnek.

Alább Szibéria legrejtélyesebb eltűnéseit és haláleseteit veszük sorra, olyan ügyeket, melyek mindegyike egy-egy horrorregény lapjaira kívánkozna:

A Kamar-Daban-rejtély: hét túrázó, egy túlélő

1993. augusztus 5-én egy tapasztalt túracsapat ereszkedett le a Kamar-Daban-hegységben, a Bajkál-tó közelében. A csoport hét főből állt: hat 15–24 év közötti fiatalból és vezetőjükből, a 41 éves túrainstruktorból, Ljudmila Korovinából, aki hivatalos „mester” fokozattal rendelkező túrasportoló volt.

Előző este vihar, jeges eső és erős szél gyötörte őket – ez volt az út legrosszabb éjszakája. A reggeli után viszont már lefelé indultak a hegyről, elvileg a biztonság felé. Néhány perc múlva mégis olyan dolgok történtek, amiket az egyetlen túlélő, a 17 éves Valia csak sok napos sokk után tudott elmondani.

Az ő korai beszámolója szerint az egyik fiú hirtelen összeesett: vér folyt a szeméből, füléből, szája habzott, rángatózott, majd meghalt. A vezető odarohant, de hamarosan ő maga is hasonló tüneteket mutatott. Egy másik lány állítólag a saját fejét kezdte egy sziklába verni, amíg el nem esett. A fiatalabbak menekülni próbáltak, hánytak, fuldokoltak, levetkőztek, majd sorra összeestek.

Végül csak Valia maradt életben, aki napokig bolyongott, majd 5 nappal később kajakosok találtak rá a hegy lábánál, száradt vérrel borítva. A mentők később a lejtőn, egymástól nem messze találták meg a holttesteket. A boncolás szerint mindannyian hipotermiában haltak meg, Korovina pedig szívleállásban. A tüdőkben folyadékot és véraláfutásokat találtak, néhány izomban fehérjehiány jeleit fedezték fel, mintha éhezés jelei is lettek volna – pedig az útnak elvileg nem kellett volna olyan hosszúnak lennie, és Valia még élelmet is össze tudott szedni a holttestek felszereléséből.

A történet itt válik igazán szürreálissá: 25 évvel később ugyanis Valia már másképp mesélte az eseményeket. Tagadta, hogy lett volna vér, sikoltozás, vagy ilyen drámai jelenetek, és a halálokat inkább tüdőödémának tulajdonította. Ez felveti a kérdést:

Elsőre a trauma kiszínezte az emlékeit?

Vagy a későbbi változtatás mögött az áll, hogy meg akarta védeni Korovina hírnevét, akit sokan gondatlansággal vádoltak?

Jelenleg nincs olyan magyarázat, amely minden részletet kerek egésszé tenne. A Kamar-Daban esete éppen ezért az orosz hegyi tragédiák egyik legmakacsabb rejtélye maradt.

A Bajkál-tó: 20% édesvíz és egy csipet UFO

A Kamar-Daban-hegység alatt terül el a Bajkál-tó, amelyet gyakran a „Szibéria gyöngyének” neveznek. Nagyjából 20–25 millió éves, így a Föld legidősebb édesvizű tava. A maximális mélysége 1 620 m, ezzel a legmélyebb is. Hossza körülbelül 636 km, átlagos szélessége pedig nagyjából 48 km.

A becslések szerint a Föld nem fagyott édesvizének körülbelül 20%-a itt található. Több víz, mint az összes észak-amerikai Nagy-tóban együtt. A víz annyira tiszta, hogy időnként 40 m mélyre is le lehet látni. A tó mintegy 1 700 olyan fajt rejt, amelyek sehol máshol a Földön nem fordulnak elő – köztük az egyik kevés édesvízi fóka, a bajkáli fóka.

Nem csoda, hogy a környék őslakosai, a burjátok és evenkik a tavat élő, tudatos lénynek tekintik. Egy mitikus vízisárkányt is tisztelnek, amely a tó erejét és kiszámíthatatlanságát jelképezi.

A modern történetek viszont már inkább sci-fi-be hajlanak. A beszámolók szerint:

1982-ben hét katonai búvár 50 m mélyen humanoid alakú, 3 m magas lényeket látott a tó mélyén, ezüstös ruhában, furcsa „kupolaszerű sisakokban”. Amikor a parancsnokság hálóval való elfogásukat rendelte el, a búvárokat állítólag egy láthatatlan erő szó szerint kilőtte a vízből. A túl gyors emelkedés miatt dekompressziós betegséget szenvedtek el, és hárman meghaltak.

1989-ben szovjet pilóták egy fényes korong alakú objektumot figyeltek meg, amelyből sugarak csapódtak ki, és egy ilyen fénysugárnak való kitettség után a pilóták egészségi állapota hirtelen romlani kezdett, rákos betegségek alakultak ki, majd meghaltak.

A tavon három környék különösen hírhedt:

• Rita-fok
• az Uskanyi-szigetek
• az Ulkan-szigetek, „az Ördög-kráter” környéke

Itt állítólag gyakrabban tűnnek el hajók. Egy 2003-as esetben egy jacht süllyedt el – egy valaki meghalt, heten eltűntek ekkor, 2011-ben pedig egy kirándulóhajó nyom nélkül eltűnt.

A tudomány azonban kínál néhány józan magyarázatot is. A Bajkál-tó egy aktív tektonikus hasadékvölgyben fekszik, ahol a kőzetlemezek évente 4–6 mm-rel távolodnak egymástól. Ez földrengéseket, hőforrásokat és különleges jelenségeket okoz: például metán-hidrátokat.

A tó mélyén becslések szerint kb. 1 billió m³ metán található kristályos formában. Időnként földrengések vagy más zavarások miatt ez a gáz egyszerűen „felrobban” a vízben: nagy buborékok törnek fel, erős, robajszerű hanggal, és elméletben egy nagyobb kitörés akár egy kisebb hajót is felboríthat.

A metán-kitörések és a melegebb vízoszlopok magyarázhatják a víz alatti fényjelenségeket, furcsa „fényköröket”, és azt is, hogy a téli jégen óriási, 5–7 km átmérőjű jéggyűrűk keletkeznek. Ezeket először műholdképeken vették észre, majd terepi vizsgálatok során kiderült:

Alattuk óriási, örvénylő melegebb víztömegek (anticiklonális örvények) forognak, 1–2 °C-kal melegebbek a környezetüknél;

A vékonyabb jég miatt már történtek balesetek, amikor járművek alatt szakadt be a jég.

És mi a helyzet a „víz alatti humanoidokkal”? Egy jóval prózaibb magyarázat, hogy a búvárok valójában bajkáli fókákat vagy fény-árnyék játékot láttak, és extrém körülmények között az agy nagyon kreatív tud lenni.

A legveszélyesebb ragadozó: egy rendőrjárőr

Ha az ember Szibériára gondol, a farkasok, a medvék és a fagy ugranak be. De a gyakorlat azt mutatja, hogy a legveszélyesebb „ragadozó” gyakran maga az ember.

A szibériai Angarszk városában az 1990-es évektől kezdve sorra tűntek el és haltak meg nők. A gyilkosról utólag kiderült: egy rendőr volt, járőrautóval, egyenruhában, szolgálati igazolvánnyal. Mikhail Popkov, akit a sajtó „farkasembernek” és „angarszki rémnek” nevezett, közel 20 éven át követett el rémtetteket.

A 1964-ben született Popkov a helyi rendőrségen szolgált, nős volt, egy lánya született. Kívülről nézve „jó zsaru, jó apa” képét mutatta. Közben éjszakánként, sokszor szolgálati autóval, egyenruhában szedte fel a nőket, akik megbíztak benne – hiszen egy rendőr vitte őket haza.

Az általa „erkölcstelennek” tartott nőket – például akik egyedül ittak vagy egyedül mászkáltak éjszaka – elvitte az erdőbe, utak mellé vagy temetőkbe, majd fejszével, kalapáccsal, késsel, csavarhúzóval, baseballütővel ölte meg őket. Fegyvereinek egy részét a rendőrség lefoglalt eszközei közül választotta.

Sok áldozata testét brutálisan megcsonkította.

A nyomozás kaotikus volt: a ’90-es években az angarszki ügyek jelentős részét alig vagy egyáltalán nem vizsgálták ki, bizonyítékok tűntek el. Ráadásul Popkov többször részt vett saját gyilkosságainak helyszínelésében is, mint rendőr. Egy túlélő nő már 1999-ben jelezte, hogy egy rendőr támadta meg, de sokáig nem hittek neki.

A fordulat 2012-ben jött, amikor a hatóságok tömeges DNS-vizsgálatot indítottak több ezer jelenlegi és volt rendőr között. A nyomok végül Popkovhoz vezettek. Letartóztatták, a DNS egyezett az áldozatokból származó mintákkal.

Először 22 gyilkosság és 2 gyilkossági kísérlet miatt kapott életfogytiglant, majd a börtönben további több tucat gyilkosságot ismert be. 2018-ra 56 további áldozat miatt ítélték el, később újabb eseteket is hozzákötöttek. Összességében 80 fölötti áldozatszámot tulajdonítanak neki, amivel minden idők legbrutálisabb orosz sorozatgyilkosa lett.

Állítása szerint „tisztította az utcákat” az általa prostituáltnak bélyegzett nőktől, a kiváltó ok pedig az volt, hogy 1992-ben két használt óvszert talált otthon, és ebből rájött, hogy a felesége megcsalta – erre építette fel teljes gyűlöletét. A pszichiáterek homicid mániát, szadisztikus hajlamot állapítottak meg, de jogilag épelméjűnek minősítették.

Az eltűnt sarkkutató különös esete

A szibériai eltűnések nem mindig gyilkosságok vagy balesetek. Néha a kérdés inkább az: valaki tényleg meghalt – vagy szándékosan – mondjuk így: lelépett?

2004 márciusában a francia–finn vadonvezető, Dominique Arduin elindult, hogy nőként elsőként egyedül, segítség nélkül érje el a földrajzi Északi-sarkot. A Szevernaja Zemlja szigetcsoport egyik pontjáról, az úgynevezett „Arktikus-fokról” startolt, nagyjából 3 500 km-re Moszkvától.

Egy évvel korábban már megpróbálta ugyanezt, de akkor beleesett a jeges vízbe, megmentették, viszont a legtöbb lábujját amputálni kellett a fagysérülések miatt.

Ennek ellenére újra nekivágott.

Az első napon még jelentkezett rádión, majd másnap viszont már semmi hír nem érkezett felőle. A csapat szerint bekapcsolta Argos-jeladóját (ez egy műholdas nyomkövető), de jelet nem kaptak. Nála volt két műholdas telefon is, de egyiket sem vette fel. Amikor eltűnt, alig 24 km-re járt a kiindulóponttól.

A helikopteres kutatás során találtak egy tábort és sínyomokat is azon a jégmezőn, amely felé előző nap 55 km-t kajakozott – tehát valószínűleg eljutott oda. A sínyomok azonban egy 100 km széles nyílt vízfelületnél értek véget.

A testét soha nem találták meg.

Ez önmagában is tragikus, de utólag kiderült, hogy Arduin élettörténete tele volt ellentmondásokkal. Egy újságíró utánajárt a múltjának, és rokonai szerint több dolog sem stimmelt a múltjával, többek közt nem volt igaz a családi múltja, állításával szemben nem volt 10 éven át daganatos csontbetegsége sem, de akadt egy élő testvére, akiről aztr mondta, meghalt. Valamint számos sportteljesítményét vitatják.

Ez alapján felmerült, mi van, ha Dominique Arduin nem a jégen halt meg, hanem megrendezte az eltűnését, hogy megszabaduljon az adósságaitól és új életet kezdjen valahol – akár Oroszországban, akár Nyugat-Európában?

A kép azonban így sem lesz tisztább:

A hazugságok miatt hihetőbbnek tűnik, hogy képes lett volna egy ilyen szintű színjátékra; ugyanakkor a tábor és a sínyomok a jégen arra utalnak, hogy valószínűleg tényleg továbbment, és könnyen lehet, hogy a jég, a víz és a hideg végzett vele.

(Rakéta, TASS, Wiki_1, Wiki_2, Wiki_3, Oompaville, USGS)