Hangosan csahol a két fekete kutya. Talán rutinból teszik, hisz máskor is jönnek errefelé idegenek, jellemzően férfiak, vastag rafiából készült bevásárlószatyrokkal, zsákokkal, hátukon néha kapa, néha fűrész. Nem sokkal múlt dél, a völgyet paplanszerű ködpára öleli.

Farkaslyukban vagyunk, Ózdtól nagyjából hat kilométerre. Korábban a borsodi városhoz tartozott a településrész, de több, mint húsz éve már önálló község, kétezer körüli lakossal. Házai megkoptak, megrogytak, nem látni a hajdani jólétet, amit a bő hetven évig működött szénbánya jelentett az itt élőknek. Alig valaki emlékszik már arra, hogy hajdan strand, tekepálya, szabadtéri színpad volt itt, a kultúrotthonban mozi, könyvtár, étterem szolgálta ki a bányászokat, ifjúsági klub, olvasókör, dalárda, lövészegylet pezsdítette a helyi közéletet. A szénbányászat fokozatos leépítése azonban nem kerülte el ezt a térséget sem: 1990-ben jött fel az utolsó csille a Gyürky-tárnából, amelyet aztán bezárták, és részben elárasztottak. Újranyitásának híre többször is felröppent, a 2010-es évek elején az izlandi konzul, a falu polgármestere, a térség fideszes országgyűlési képviselője, és az akkori ózdi fideszes városvezető részvételével még egy látványos újranyitási ünnepséget is szerveztek, de a beruházásból végül nem lett semmi. Az utcák többségét ma már romák lakják, akik egyéb lehetőség híján az időnként csurranó-cseppenő közfoglalkoztatásból, mezőgazdasági idénymunkákból próbálnak megélni.

A fűvel és akácbozóttal sűrűn benőtt hajdani meddőhányó a falu közepén magasodik. A bejárati vaskapu kitárva, a félig leomlott, félig szétszedett hajdani ipari épület előtt műanyagpalackokból emelkedett szeméthalmok. Távolabb elhagyatott, rozsdás benzinkút sejlik fel: mintha egy amerikai filmben lennénk, még a szélben lengő fémreklám vészjósló nyikorgását is hallani véljük. Előbb murvával felszórt úton, később letaposott, saras ösvényen megyünk, dimbre-dombra. Az ózdi Berki Zoltánt kísérjük, aki magabiztosan halad előre, bár szavai szerint tavaly volt itt utoljára. Idén még nem volt kemény a tél, elég volt az összegyűjtött limlomokkal befűteni.

Lekanyarodunk egy még szűkebb ösvényre, akácok tüskés ágait toljuk el magunk elől, s közben vigyázunk, nehogy felbukjunk a buckákban. Itt is, ott is kimélyített gödröket látunk, amelyeket részben benőtt a fű, de van, ahol frissebb kaparások nyomai sejlenek elő. Berki Zoltán beugrik az egyik ilyen gödörbe, s mivel kapát elfelejtett hozni, pár rutinos kézmozdulattal simítja arrébb, s görgeti le a barna földréteget. Mozdít néhányat az egyik kiszögellésen, nekiveselkedik, s hamarosan előhúz egy két-három kilósnak tűnő barnaszéntömböt. Igaz, ennek fűtőértéke nyomába se ér a „rendes”, tisztított szénnek, hisz a meddőhányón vagyunk, ami a bányából hajdan kikerült, szenet is tartalmazó, földes, törmelékes anyagból emelkedett hatalmasra az évtizedek során. Mi is csak akkor vesszük észre, milyen magas, amikor a meddő túlsó szélére vezet át minket kalauzunk: alattunk mintha az egész falu völgyben lenne, mi pedig a szakadék szélén.

– Tessék! Akárhova kaparok, mindenhonnan előjön a szén. A legjobb, amelyik csillog, az már olyan, mintha igazi lenne, a többi inkább vizes, saras, nehéz vele jól felfűteni a kis kályhát otthon. Lám, ott egy kidobott vödör – mutat odébb. Azokkal szokták összegyűjteni az idejárók a kisebb darabokat, és úgy öntik aztán bele a zsákba. Amikor arról kérdezzük, szabad-e ezt tenniük egyáltalán, gyorsan legyint, alighanem magánterület ez, de rég nem törődik már senki ezzel a vidékkel meg a szénkaparókkal.

Most még kevesen vagyunk, de később, ha hűvösebbre fordul az idő, többen jönnek majd kapával, ásóval felszerelkezve. Átbuszoznak Ózdról, kaparnak a földből egy kis szenet, letakarják a táskában újságpírokkal, nehogy a sofőr megtiltsa a felszállást, aztán hazamennek. Egy ilyen, kézben is elcipelhető mennyiség azonban legfeljebb két napra elég, 

s ha valóban hideg lesz, akár naponta fordulniuk kell – mondja az 56 éves férfi. Korábban neki is volt rendes állása, évekig az ózdi kohászatnál dolgozott segédmunkásként. Majd amikor a rendszerváltás környékén jöttek a leépítések, első körben épp a hozzá hasonlókat, a végzettség nélkülieket tették utcára. Azóta egy esélyteremtő iskolában elvégezte a nyolc osztályt, de szakmát továbbra sem szerzett, így mezőgazdaságból, szüretből, metszésből vagy éppen építkezéseken alkalmi munkából keres némi pénzt. Mostanság Budapestre jár, egy régészeti feltáráson segédkezik. Hajnali háromkor kel, este hétkor ér haza, s naponta hat-hétezer forintot kap a vállalkozótól. Tavaly még tudott annyit dolgozni, hogy valódi tűzifát vehettek néhány mázsával, de az idén szerinte erre nem futja a családi költségvetésből, hiába dolgozik takarítóként a felesége is. Az ózdi Velence-telepen élnek, ami hajdan tisztességgel megépített munkásgyári kolónia volt, mára azonban leginkább egy jövő nélküli, főként romák lakta szegénynegyeddé vált a munkanélküliséggel terhelt városon belül. Ezen a részen nemcsak Berkiék fűtenek azzal, amit éppen össze tudnak gyűjteni. A láncra kötött kutyákkal őrzött, lepukkant udvarokban egymásra halmozott gumiabroncsokat, vizes OSB-lapokat, gumikábeleket, kartondobozokat látunk tucatszám. Berkiék luxusa, hogy van fürdőszobájuk, mosógépük és villanytűzhelyük, így tudják ellátni a családot, a két, még velük élő gyereket, és a gyakran náluk lévő unokákat is. Hiába spórolnak az árammal, az idén százezer forintnyi lett a túlfogyasztásuk, amit az ő máról holnapig tartó családi költségvetésükből csak úgy tudnak kinyögni, hogy fára már nem futja.

Lassan megtelik a rafiaszatyor, de hogy a zsák se legyen üres, a férfi gyorsan kifűrészel még egy karvastagságú akácágat, s elnegyedeli. Ha elkapná a rendőr, három napra fogdába zárnák Miskolcon a Fazekas utcai börtönben, majd miután kiengedik, még nyakába varrnának egy 20-30-40 ezer forintos szabálysértési bírságot, attól függően, visszaesőnek számít, vagy sem. Így van ez manapság, mondja a férfi, számos ismerősével megesett az utóbbi időben, szerinte így akarják elrettenteni a cigányokat a falopásoktól. Pedig a szegényebbek legfeljebb egy biciklin hazavihető rőzsehalmot lopnak, nem úgy, mint azok a „vállalkozók”, akik mikrobusszal, kisteherautókkal járják az erdőt, több tíz mázsa illegális fát kitermelve, amit aztán köbméterenként 40-50 ezer forintért kínálnak a Velence-telep lakóinak is. Berki Zoltán szerint a nagyban üzérkedő fatolvajok miatt büntetik keményen a csóróbbakat, akiknek biciklivel még esélyük sincs elmenekülni a járőrök elől. Megemlítjük, hogy a kormány képviselői többször is elmondták: a rászorulók ingyen gyűjthetnek elhullott, száraz faanyagot az erdőben, csak meg kell kérniük az adott erdészetek engedélyét. Berki Zoltán erre csak legyint. Azt mondja, ez is egy olyan intézkedés, ami jól hangzik, a gyakorlatban azonban nem így működik.

– Mi is próbáltunk engedélyt szerezni egy közeli erdészetnél, de azt a választ kaptuk, hogy az elhullott fának ott kell maradni az erdőben, mert komposztálódik és jót tesz az ottani élővilágnak. Ez is csak azt jelenti, hogy a bogarakkal, rovarokkal többet törődnek, mint a szegény emberrel  – mondta.

Cihelődünk kifelé, a férfi egyik kezében a szénnel teli szatyor, a másikban az akácfaágakat rejtő zsák. A kettő együtt talán elég lesz most három napra. Hazatérve az ózdi udvarban felmutat egy hatalmas szivacs ágybetétet, a negyede már hiányzik. Ahogy a levágott darabot, úgy a többit is rádobja majd apránként a tűzre, ha már nem lesz mivel fűteni. Odabent három helyiség, mindenütt meleg van, pedig azt mondják, csak előző este gyújtottak be egy kicsit. A családfő tanult annyit az építkezéseken, hogy a szobák falát egy habszivacsból készült szigetelőanyaggal befedte, állítják, ez nagyon jól magába szívja és megtartja a meleget. Igaz, amit itt megtakarítanak, az ablakokon ki is megy: a nyílászárók cseréjére végképp nincs pénzük. A kis kályha mellett egy dobozban rossz cipők, a családfő nem szégyelli bevallani, ezt is rá fogja majd dobni a tűzre, amikor már jó nagy lángokat csiholt. Amikor arról kérdezzük, nem fél-e, hogy az emiatt kijövő káros anyagok megbetegítik őket, csak annyit felel: jó a kályha, jó a kémény, a gomolygó, fekete, bűzös füst biztosan nem a lakásba jön, hanem kimegy a tetőn. Aztán némi önérzettel még annyit tesz hozzá: ő legalább őszintén elmondja, hogy rárakja a lomot a kályhára, de ezen a környéken kimondva–kimondatlanul ezt csinálja mindenki. Másképp télen megfagynának. (Népszava)

2018 januárjában jártunk arrafelé utoljára, sajnos továbbra is igaz, amit akkor írtuk:

Orbánéknak sikerült konzerválni a nyomort, a reménytelenséget és a kilátástalanságot!