Polyák Gábor médiajogász, Márki-Zay Péter tanácsadója szerint ugyanakkor a magyar társadalom megosztottsága felülről indult, ezért egy másmilyen politikai vezetés fel is tudja számolni.

Amikor szóba kerül, hogy Magyarországon nem szabad a sajtó, a kormány rendre azzal érvel, hogy Magyarországon nincs semmi baj a sajtószabadsággal, hiszen bárki megírhat bármit, senkit nem visznek el a véleménye miatt.

Ez nem a sajtószabadság, ez egy minimum. Ez annak a kiindulópontja, hogy ebből a helyzetből lehet csinálni valamiféle sajtószabadságot. A valódi sajtószabadság ennél többet jelent. Ha sajtószabadság lenne, akkor egyrészt minden médium ugyanolyan esélyekkel működhetne a médiapiacon, egyenlően férne hozzá az erőforrásokhoz, egyenlő esélyekkel jutna hozzá a reklámbevételekhez vagy a frekvenciákhoz. Ezen erőforrások megszerzése csak azon múlna, hogy melyik újságíró végzi ügyesebben a dolgát, ki tudja jobban megírni a cikket és sikeresebben elérni a közönséget.

Másfelől pedig akkor lenne sajtószabadság, ha a közönség minden tagja azonos eséllyel férne hozzá a különböző álláspontokhoz. Nem azon múlna, hogy a kormányzati narratíván kívüli véleményeket is megismeri-e valaki, hogy mennyi időt szán arra, hogy tudatosan megkeresse a független hírforrásokat, hanem ha bekapcsolja tévét, akkor szinte mindegy lenne, hogy melyik csatornára kapcsol, az interneten sem számítana, melyik hírportált olvassa: ugyanazokkal a tényekkel találkozna – nyilván másfajta világnézetből tálalva. E feltételek közül ma egyik sem teljesül Magyarországon.

Akkor a magyar sajtószabadság korlátozásának oka az állami, kormányzati beavatkozás?

A sajtószabadság a hatalmon lévők korlátozása. A sajtószabadság mindig komoly kulturális kihívás, mert egyike azoknak a tényezőknek, amelyeket le kell nyelnie a hatalmon lévőknek. A hatalomnak tudomásul kell vennie, hogy nem bújhat el a nyilvánosság elől, nem lőhet vissza agresszíven minden egyes kritikára, részt kell vennie a párbeszédben.

Magyarországon a kormányzati beavatkozás az európai mintákhoz képest példa nélküli. Van egyrészt egy piaci beavatkozás, hiszen a magyar médiatulajdonosok jelentős része egyértelműen a Fideszhez kötődik. Ezen túl a bevételek sem piaci logika alapján oszlanak el. A reklámpiac legnagyobb szereplője az állam, a reklámköltések nagyjából egyharmada állami költés – kormányzati hirdetések és állami cégek reklámjainak formájában. Ennek az óriási mennyiségű közpénznek szinte az egésze a média jól körülhatárolható, kormányközeli részéhez kerül.

Ha a közbeszédből szinte teljesen eltűnnek a valódi közpolitikai kérdések, az egészségügy, az oktatás (…) az nem közbeszéd lesz, hanem közkiabálás. Az pedig nem alkalmas arra (…) hogy valamilyen módon meg tudjuk vitatni a közös ügyeinket.

A piaci torzításokon túl ráadásul az információk tekintetében is van egy durva beavatkozás. Ez leginkább abban érhető tetten, hogy a kormánypárti politikusok, intézményvezetők egyáltalán nem állnak szóba azokkal az újságírókkal, akik nem a Fidesz narratívájának megfelelően értelmezik a világot. A kormány politikai kampánya is olyan erősen érvényesül a közbeszédben, ami szintén példa nélküli Európában. A közbeszédnek nem arról kell szólnia, hogy a kormány éppen kit szeret vagy nem szeret. Ha a közbeszédből szinte teljesen eltűnnek a valódi közpolitikai kérdések, az egészségügy, az oktatás, a vízellátás, a környezetvédelem, akkor az nem közbeszéd lesz, hanem közkiabálás. Az pedig nem alkalmas arra, amiért a nyilvánosságot egyébként fenn kéne tartanunk, hogy valamilyen módon meg tudjuk vitatni a közös ügyeinket, és ezekben a vitákban a közönség tagjai különböző álláspontokat is meg tudjanak ismerni. Egy ilyen helyzetben végül mindenki jól járna, mert a nyilvános viták és a nyilvánosság ellenőrző szerepének együtteséből optimális eredmény jönne ki.

A kormányzati torzításokon túl mi a legnagyobb baja a magyar médiának? Most nemcsak a kormányközeli médiára gondolok, hanem a független sajtóra is.

Valahogy el kellett jutni abba a helyzetbe, ahol most vagyunk. A média átalakítása 2010 után zökkenőmentesen ment, ami annak bizonyítéka, hogy nem volt minden rendben 2010 előtt sem. A probléma valahonnan onnan ered, hogy az esetek jelentős részében a magyar újságírók nem kizárólag a köz tájékoztatására törekszenek, hanem egy politikai narratíva megerősítésére. Ez nem csak a Fidesz médiájára igaz. Már 2010 előtt is jelen volt ez a fajta újságírói szerepfelfogás. Ugyanakkor nincs olyan mély elemzés a magyar újságírók szocializációjáról, amely alapján erre a kérdésre pontos választ lehetne adni.

Elemzőként azt is meg kellene vizsgálni, hogy mi volt az újságírás szerepe a szocializmus negyven évében. Nem egyszerűen csak cenzúra volt akkor, az újságírók már akkor is részei voltak annak a meggyőzési gépezetnek, amely a szocialista, kommunista idea terjesztését szolgálta. Nem pusztán elnyomott újságírókról beszéltünk már abban az időben sem, hanem olyanokról, akik tudatosan részt vettek egy akkor is nyilvánvalóan nem demokratikus ideológia terjesztésében.

A legismertebb újságíróink inkább publicisták. Nem az oknyomozók voltak azok, akik a magyar média fejlődését alapvetően meghatározták.

A nem első sorban tényalapú, hanem inkább az aktivista állásfoglalásra hajlamos újságírás nagyon régóta benne van a magyar médiatörténetben. Ha még messzebbre, akár Ady Endréig visszamegyünk, akkor is azt látjuk, hogy a magyar újságírásban az újságíró mindig megmondóember volt. A legismertebb újságíróink inkább publicisták. Nem az oknyomozók voltak azok, akik a magyar média fejlődését alapvetően meghatározták.

Ez egy nagyon régi történtet, de nekünk az a dolgunk, hogy ebből egyszer kijöjjünk. A rendszerváltás után volt egy generáció, a Weyer Balázs-, Uj Péter-féle generáció, akik elindították az Origót meg az ős-Indexet. Elkezdték valamiféle professzionalizmus alapján csinálni, egészséges bizalmatlansággal a politikával szemben. 2010-ben aztán az Origót és az Indexet is bedarálta a rendszer. Ez a generáció nem tudta végigvinni a tervét, sokan közülük kiszolgálói lettek annak a rendszernek, amely homlokegyenest mást csinál, mint amit ez a generáció elkezdett.

Komoly probléma, hogy nincs valódi újságíró-képzés Magyarországon. A magyar újságírók mind egyéni úton tanulják meg a szakmát, nincs egy végiggondolt, megfelelő oktatási intézményi háttérrel is megalapozódott útja az újságíróvá válásnak. Az igaz, hogy nem egy egyetemi képzés elvégzésétől lesz valaki újságíró, de a magyar újságírók jelentős része egyszerűen nem rendelkezik az újságírásra vonatkozó tudással. Milyen viták zajlanak Nyugat-Európában, a világban az újságírásról? Merre tart a szakma a világban? Ezek a tudások ad hoc módon vannak csak meg. Vannak újságírók, akik eltöltöttek valamennyi időt külföldön, és az onnan hazahozott tudásra támaszkodva építettek csapatot. Példa erre a Direkt36, de személyes szinten ez a fajta tudatos szakmai képzés nincs meg. Ez nem azt jelenti, hogy ne lennének jó újságírók Magyarországon, hanem ha vannak jó újságíróink és szerkesztőségeink, az a véletlen műve.

Év elején publikált az Ipsos egy felmérést, amelyből az jött ki, hogy világszerte Magyarországon az egyik legalacsonyabb a médiába vetett bizalom. Melyek lennének a legfontosabb lépések annak érdekében, hogy vissza lehessen építeni ezt a bizalmat?

Óvatosan kell bánni ezekkel a bizalmi indexekkel. Nem tudjuk ugyanis, hogy pontosan mit értünk bizalom alatt ebben az esetben. A bizalom nagyon fontos faktor, de nem objektív mutató. Hajlamosak az emberek azt mondani, hogy nem bíznak a médiában, miközben valószínűleg csak a média egy részében nem bíznak, a másik felében viszont igen – vagy legalábbis elfogadják azt, amit ott hallanak. A magyar nyilvánosság megosztottsága itt is megjelenik.

Valójában nemcsak az újságírás, de a médiafogyasztás területén is komoly hiányosságaink vannak. Ez nem elsősorban médiaoktatás kérdése, hanem alapvetően a szövegekhez való kritikus viszonyulás képessége. Ez egy másfajta megközelítés. Ha elém kerül egy mondat, megpróbálom értelmezni. Nemcsak a tartalmát, hanem a kontextusát is, azt, hogy honnan hova jutottunk el a mondatnak köszönhetően, ki az, aki mondja, mi lehet a motivációja.

Bizonytalanság van az információfeldolgozásban a médiafogyasztók részéről olyan értelemben is, hogy úgy akarnak tenni, mintha nem hinnének senkinek, miközben szinte mindenkinek hisznek, aki a képernyőn megjelenik. A képernyő alatt nem feltétlenül a tévére gondolok, igazából a Facebookon megjelenő sok bolondság is azáltal válik legitimmé, hogy megjelenik a képernyőn. Van egy komoly kihívás az újságírás előtt – és ez nem csak Magyarországra jellemző –, hogy meg kell küzdeni a közösségi médiás posztokkal is. Van egy elképesztő információs zaj, ahol az újságíró egy a sok megszólaló közül. Hiába fektet az újságíró egy cikkbe többheti munkát, felhasználva sokévi tudását és tapasztalatát, miközben egy egyszerű állampolgár Facebook-posztja bármiféle tudástapasztalat és akár igazságtartalom nélkül sokkal jobban képes bevonni a közönséget. Akkor mégiscsak az a poszt lesz az, amelyet többen osztanak meg és többen fogják ahhoz igazítani saját cselekedeteiket és véleményüket.

Ilyen típusú kihívással az újságírásnak eddig soha nem kellett szembenéznie. A tömegkommunikáció alapvetően arra épült, hogy nincs mindenkinek lehetősége a nyilvánosságban megszólalni. Szükségünk van az újságíróra, aki kiválasztja a témákat, amelyekről a társadalomban érdemes és kell beszélni, el tudja dönteni, kinek az álláspontja releváns az adott témában. Nem kapott mindenki szót. Ettől mindig nagyon borzongtunk, hogy vannak ezek a kapuőrök, akik miatt beszűkül a nyilvánosság. Most azonban kiderült, hogy milyen jó, hogy voltak kapuőrök, akik legalább a nyilvánvaló képtelenségeket kiszűrték a nyilvános kommunikációból. Mert ma azt látjuk, hogy a nyilvánvaló képtelenségnek is megvan a maga közönsége. A közösségi médiában a közönség egy része elveszti valóságérzékelését, és belekapaszkodik a képtelenségbe. Ebbe pedig már nagyon nehéz belépni újságíróként. Persze ez csak a leírása a problémának, hogy ezzel a közösségi médiás, információs káosszal mit tud kezdeni az újságírás, az tipikusan olyan kérdés, amit nem Magyarországon fognak megválaszolni. Most mindenki próbál kísérletezni, alkalmazkodni a Facebook folyamatosan változó algoritmusához.

Ez a nagy kép, amely hosszú távon nagyobb veszély, mint a kis kép, amely Magyarországon van. Egy megosztott társadalomban úgy működünk, hogy nem hisszük el azt, amit a másik oldal mond. Ez a polarizáció nem a nyilvánosságból ered, de a nyilvánosságon keresztül erősödik fel. A politika tudatosan használja a nyilvánosságot a megosztottság erősítésére.

Abban a pillanatban, amint lesz egy politikai erő, amelyik nem a megosztottságot tekinti a hatalomban maradás legjobb eszközének, hanem azt szeretné, hogy a társadalom elkezdjen társadalomként működni, csökkenni fog a polarizáció is. Nem az kell, hogy eltűnjenek a Fidesz-közeli médiumok. Egy kevésbé megosztott közegben kisebb igény lesz az újságírás szabályait figyelmen kívül hagyó fröcsögésre. Azért hiszek ebben, mert szerintem a magyar társadalom megosztottsága felülről generált, éppen ezért felülről meg is fordítható. Ebben van némi optimizmus, de ha nem hinnénk benne, akkor azt is mondhatnánk, hogy Magyarország mindig ilyen társadalom marad, ahol van egy hideg polgárháborús hangulat, mindenki olvassa és mondja a magáét, és nem kell a másik oldallal foglalkozni. Én ezt nem szeretném mondani.

Mit lehet tudni, milyen véleménybefolyásoló szerepe van a magyar közmédiának? Nincs túlértékelve a magyar közmédia szerepe ebből a szempontból?

Osztom a kérdésben rejlő feltevést, hogy kicsit túl van dimenzionálva a közmédia jelentősége. Egy olyan médiarendszerben, ahol azért még mindig sokféle csatornán tud megjelenni az információ, a közmédiának nincs központi szerepe. Amikor a kilencvenes években megjelent a TV2 és az RTL Klub, szinte egyetlen pillanat alatt vesztette el a nézettségét a közmédia. Azóta sem tudott visszakapaszkodni. Ugyanakkor nem szabad lebecsülni sem az erejét. A Mérték Médiaelemző nagyjából kétévente készít egy felmérést, amely azt vizsgálja, milyen forrásokból fogyasztanak híreket a magyarok. Ezen a listán a televíziók között a köztévé csatornái (M1, M2, M4, Duna) együtt a harmadik helyet foglalják el, ami előkelő pozíció.

A magyar közmédia ugyanakkor évi 120-130 milliárdból nem tesz le az asztalra olyan tévéfilmeket vagy gyerekműsorokat, amelyeket kulturális értékként meg lehet őrizni. Miközben ugyanannyit fizetünk a magyar focibajnokság közvetítési jogáért, mint a Bajnokok Ligájáért. A magyar bajnokság nyilván nem ér ennyit, ráadásul a piac is kifizetné ezeknek a népszerű sporteseményeknek a közvetítési jogát. Továbbá az M4-en találták fel a közvetítések közé beékelt egyperces híradó műfaját, amelyen keresztül sok olyan ember is találkozik a kormányzati narratívákkal, akik egyébként soha az életükben nem kapcsolnak az M1-re. Ez manipulációs eszköz is, nem csak pénznyelő intézmény.

Szabad Európa / Keller-Alánt Ákos

„Copyright (c) 2020. RFE/RL, Inc. Az újraközlést engedélyezte: Radio Free Europe/Radio Liberty, 1201 Connecticut Ave NW, Ste 400, Washington DC 20036.”