„A moszkvai birodalom a második világháború után körülbelül hatszázezer magyar életéért felelős. Ez a hatszázezer magyar körülbelül kétszázezer olyan hadifogolyból, akiket még a háború alatt fogtak el, adódik kétszázezer olyan magyar katonából, tehát egyenruhás alakulat katonáiból, akiket már a második világháború befejezése után szállítottak ki az országból, törvénytelenül és mindenféle nemzetközi egyezményt megszegő módon. És mindehhez még hozzáadhatunk kétszázezer olyan személyt, akik még csak katonák sem voltak, hanem akiket összegyűjtöttek, elhurcoltak, sőt vagy százezret még különböző bírósági ítéletnek is alávetettek. Így összesen körülbelül hatszázezer olyan magyar állampolgárt számolhatunk, akikért Moszkva felelős, és akikért Moszkvának az érvényes, hatályos nemzetközi egyezmények értelmében is el kellett volna számolnia.

Ugyanis az 1949. évi III. és IV. genfi egyezmény az ilyenfajta károkozásokért el nem évülő kártérítést ír elő a kárt okozó részére. Ezek mind a mai napig el nem évülő kártérítési igények Moszkvával szemben. Az, hogy a 600.000 magyart a második világháború után, a fegyverletétel feltételeivel is ellenkező módon kihurcoltak a szovjet birodalomba, kényszermunkatáborokban dolgoztattak, módszeresen pusztítottak, minden emberiességet megtagadó módon kezeltek, erről a magyar diplomáciának, az ország vezetőinek soha nem szabad elfeledkezniük. Magyarországnak ezekért a moszkvai birodalomtól jóvátételt kell követelnie. Ezek a magyar nemzet nem évülő jóvátételi igényei…, még akkor is, ha a Horthy-rendszer és kormányai
felelősnek mondhatók a hadüzenetért, majd a háború során a Szovjetunióban elkövetett háborús bűnökért…”

Dr. Pákh Tibor e véleményét a Kádár-diktatúra legsötétebb esztendeiben is hirdette, ezért pedig – a rá mért jelentős mértékű fegyházbüntetés miatt – elmebetegség feltételezése okán – a rabsága idején szinte végig magánzárkában tartották, elkülönítve a többiektől. – Mi, a szintén politikai bűnök miatt elítélt orvossal
és Hollósi Péter asszisztenssel, beosztásunk felhasználásával hosszabb-rövidebb ideig kapcsolatban maradhattunk vele.

DÁVID IBOLYA MINISZTER "LEGITIM, MŰKÖDŐ JOGRENDNEK" NEVEZTE KÁDÁR JÁNOS DIKTATÚRÁJÁT 1990 UTÁN

A “legitim, működő jogrend” az ítélet kimondása után is folytatta tevékenységét: a fegyház operatív osztálya helyezte ellenőrzése alá a rabokat, időnként hosszadalmas kihallgatásoknak vetve alá őket – ha pedig 7-10-15 évre elítéltek nem működtek együtt a börtönnyomozókkal, akkor előbb a magánzárka, sötétzárka,
ételmegvonás, majd az elkülönítés következett, amely előszobája volt a fegyház területén működött “megfigyelőnek”. Ez a hely (jelenleg az Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet – IMEI) a fegyház kórházépülete első emeletén működött, dr. Kelemen Endre, bv. alezredes, igazságügyi orvosszakértő vezetése alatt. - A zárt intézeti kényszer-gyógykezelésre ítéltek mellett az ott tevékenykedett orvosok és az őrség elkülönített zárkában tartották ezeket a politikai elítélteket és kínoztak őket, különböző pszichiátriai kezeléseknek vetve alá a rabokat.

E helyről dr. Pákh Tibor politikai elítélt így nyilatkozott 1998-ban:

“A zárt intézeti kezelésre ítélteket nagy termekben helyezték el. A zárkákba helyezték kettesével-hármasával azokat a betegeket, akiket megfigyelésre hoztak. Én, politikai elítélt börtönösként egyedül voltam a zárkában, elkülönítve mindenkitől – ami eleve jogtalan volt. Ha ugyanis valaki megbetegedik a börtönben, akkor két-három hétre átvihetik megfigyelésre, s akkor eldönthetik, hogy beteg-e vagy sem?... Ha
beteg, akkor félbe kell szakítani a büntetését és meggyógyítani, ha pedig azt állapítják meg, hogy nem beteg, akkor vissza kell vinni a börtönbe, helyzetemben a fegyházba. Engem ott tartottak – nem elmebetegként – 1966-tól 1971-ig, tehát öt esztendőn keresztül.

Volt mikor inzulinkómával próbálkoztak: ez talán még kellemetlenebb volt az elektrosokknál is. Az ottani orvosok, a Belügyminisztérium Operatív Osztályával egyeztetve, olyan ’gyógykezeléseket’ alkalmazott, mellyel velem (és akit ugyanebből a célból vittek oda) a halálérzést váltották ki, a végelgyengülés állapotát… Beadtak egy nagy adag inzulint s amint ez az injekció egyre inkább hatott, úgy gyengült el tőle az ember. A nyomozók és az orvosok a kóma bekövetkeztéig kérdéseket tettek fel, vallomásra akartak bírni…”

Ezeknek az embertelen eljárásoknak a kémkedés miatt elítéltek közül ketten is – Hollósi Péter alezredes, hírszerző és jómagam (a kiképzett mélységi felderítő) – szemtanúi voltunk, mindketten elítélt orvosasszisztensként dolgoztunk a fegyház kórházrészlegében, ahol szinte naponta játszódtak le a Pákh Tibor nyilatkozatához hasonló esetek, és ide hozták utolsó előtti stációként a halálraítélteket orvosi vizsgálatra a kivégzésük előtt.

GYILKOSSÁGOK ÉS TÖRVÉNYSÉRTÉSEK A „RENDSZERVÁLTÁS” UTÁN

A „kémkedés (a NATO-tag országok javára végzett hírszerzés) miatt hosszú évekre rácsok mögé zárt politikai elítéltek számára a „rendszerváltás”, Magyarország NATO-tagsága sem hozta el a rehabilitálást és a törvénysértő perek miatti kárpótlásokat. – De miért is ne maradt volna el a történelmi igazságtétel akkor, mikor azt tapasztalhattuk, hogy 1990-et követően a Nemzetbiztonsági Hivatal valamint a polgári és katonai titkosszolgálatok személyi állományának 95 százaléka továbbra is a helyén maradt – minden lehetséges eszközt igénybe véve akadályozva meg az egykori ügyfeleik rehabilitálását.

“Rimner Gábor, a kémkedés vádjával 1990 előtt elítélt magyar állampolgár 1999. január 30-án ismerősével egy étteremben töltötte az estét. – Vacsora közben rosszul lett: kiverte a hideg, szív-tájéki nyomást érzett, majd mikor felállt az asztaltól, ájultan rogyott össze. Másnap tüzetes kivizsgálásra kórházba ment. Ott megtudta, hogy szívinfarktuson esett át. Még ugyanazon a napon értesítették: barátja és egykori rabtársa, Halmi Zoltán egykori CIA-hírszerző január 31-én, 66 éves korában elhunyt. A halál okául: szívinfarktus állapítottak meg…

Halmi özvegyétől azt is megtudta Rimner Gábor, hogy férjének ugyanolyan tünetei voltak, mint neki egy nappal korábban. Bár az egykori politikai fogoly nem szeretne hinni az összefüggésekben, nem hagyható figyelmen kívül: a tragikus napot megelőző időszakban egyetlen egyszer találkozott volt rabtársával – január 20.-án, azaz tíz nappal az infarktusok előtt ők ketten tévéfelvételre voltak hivatalosak a TV-2 stúdiójában, s ott megittak egy kávét…

Egy-két hónap múltán egy toxikológus nyilatkozott a tragédiák kapcsán és az akkor még liberális hangvételű újság, a Magyar Hírlap munkatársainak elmondta: léteznek olyan úgynevezett mikropelletek, vagyis
apró kapszulák, amelyek csak a gyomorba kerülés után napokkal később kezdenek oldódni.

A szakember szerint sokféle tünetet lehet előidézni ezekkel a kétkomponensű drogokkal, egyebek mellett infarktust is. – A mikropelleteket kristálycukorként is fel lehet tálalni a célszemélynek…”

A KÖZTÁRSASÁGI ELNÖK LEVELE

Göncz Árpád köztársasági elnök 1990. október 31-én egy, a lakhelyemre, Düsseldorfba címzett levelében – egyebek mellett - az alábbiakat írta:

"...A rehabilitálással és a jóvátétellel kapcsolatban arról tájékoztatom, hogy a megfelelő törvényt talán még ez évben tárgyalja az Országgyűlés, pénzt azonban a fülön felül eladósodott államkasszából nemigen lehet kipréselni. Igaza van abban, hogy sok százezer forint illethetné meg, erre azonban semmi remény. Nagyon
remélem, hogy a méltatlannak látszó hivatali eljárást nem téveszti össze a friss sütetű magyar demokrácia valódi szellemiségével. Sérelmét tőlem telhetően orvosolni igyekszem. Ha még csalódásai után
szabad ilyet kérnem: maradjon meg a nemzet tagjának. Meleg barátsággal: Göncz Árpád" (553/GÁ/1990 ikt. sz.)

A "megfelelő törvényt" immár - ha igazat írt a köztársasági elnök – immár közel három évtizede(!) tárgyalja az Országgyűlés, miközben az első NATO-katonák csapatából már csak néhány ember él. Időközben Magyarország tagja lett a NATO-nak, illetve az Európai Uniónak is, de akik mindezt kiharcolták, azok továbbra is priuszos, rovott múltú bűnözőként élnek.

©Kollár Erzsébet, 2018.

Szemenyei-Kiss Tamás író-újságíró,
a Budapesti Katonai Bíróság KB. II. 0046/71, valamint a Legfelsőbb
Bíróság Katonai Kollégiuma Katf. II. 0010/1972 sz. ítélete alapján
összesen 8 év fegyház-büntetésre ítélt állampolgár.
Bibliotheca Nationaliis Hungariae - Kézirattár