Felkereste a helyi kórházat, hogy felírják neki a tablettákat, ám ehelyett csakhamar a zárt osztályon találta magát.

A dunántúli fiatalember korábban szorongásos tünetekre panaszkodott, ezért egy pszichiátriai szert írtak fel neki, melyet azóta is rendszeresen szedett. Szerencsétlen módon éppen egy munkaszüneti napra esett, hogy az utolsó szem is elfogyott belőle, így nem volt lehetősége aznap újra felíratni a szert. Másnapra meg is jelentek nála a jellemző elvonási tünetek, melyeket már jól ismert, így fel is kereste a helyi kórházat annak reményében, hogy megírják neki a receptet, és megszabadulhat egyre súlyosbodó tüneteitől.

A kórházban az őt megvizsgáló pszichiáterrel szóban közölte is, hogy mindössze csak tablettáit szeretné felíratni, és már menne is. A pszichiáter azt felelte, hogy amíg ő megírja a vizsgálatok leleteit, addig egy ápoló elkíséri majd még egy vizsgálatra. Az ápoló meg is jött, bekísérte a fiatalembert a liftbe, ahol meglepetésére egy ülőkéhez rögzítette őt, ami a vizsgálatok előtt nem kifejezetten jellemző eljárás. Ezután sem talált igazán okot a megnyugvásra, hiszen az ápoló egyenesen a zárt osztályra vitte őt – ahol saját ruháit a kórházi öltözékre cseréltették vele, majd ruháival együtt a telefonját is elvették tőle. Egyetlen utolsó telefonhívást engedélyeztek a számára, felhívhatta barátnője szüleit, hogy tájékoztassa őket a váratlanul előállt szituációról. Mindössze ennek a telefonhívásnak köszönhette, hogy nem kellett bent maradnia a zárt osztályon: barátnője szülei nemsokára megérkeztek, hogy átvigyék őt egy másik kórházba, ahol korábban már jól bántak vele.

A pszichiáter, aki felvette a fiatalembert az osztályra, nagyon is tisztában lehetett vele, hogy az ilyen pszichiátriai szerekből egyetlen nap kihagyás is könnyedén okozhatta a panaszolt tüneteket. Megtehette volna, hogy egyszerűen felírja neki a tablettát, melynek elvonási tüneteitől nyilvánvalóan szenvedett. Ehelyett mégis úgy döntött, hogy – megszegve saját kórházának szabályait – félrevezeti a fiatalembert, elhiteti vele, hogy szükség van még egy rutinvizsgálatra, miközben valójában arra utasította az ápolót, hogy egyenesen a zárt osztályra vigye, mintha ön- és közveszélyes pszichiátriai beteg lenne.

A jogvédő szervezet szerint, melyet a fiatalember ezek után megkeresett, túlzottan is gyakran történnek hasonló esetek a pszichiátriákon. Épp ugyanilyen egyszerűen dönthet úgy az osztályos pszichiáter, hogy a beteget zárt osztályra viteti, aki ha ellenáll, úgy „jogosan” le is injekciózhatják őt az ápolók. És ugyan ki tudna teljes lelki nyugalommal beletörődni abba, hogy szó nélkül bezárják egy pszichiátriai betegekkel teli osztályra, ki tudja mennyi időre?

Nincs még egy terület az egészségügyben, ahová ha gyanútlanul besétál valaki, hogy segítséget kérjen, rázárhatják az ajtót, legyógyszerezhetik, elvehetik a ruháit és a telefonját, megtagadhatják tőle, hogy kommunikáljon a külvilággal – és mindezt egyetlen személy, a pszichiáter döntésének folyományaképpen.

Szintén teljes joggal tehetnénk fel a kérdést: vajon mennyit segített a fiatalembernek ez a pszichiátriai szer? Lelki problémáinak forrását mindkét kórház pszichiátere egyértelműen azonosította, ám ez a szituáció a több éves gyógyszerezés után sem szűnt meg – ehelyett egy igen súlyos gyógyszerfüggőség is hozzáadódott a fiatalember terheihez. Levonhatjuk tehát a következtetést: ha a szorongásos rosszullétek első megjelenésekor a fiatalember tudatmódosító pszichiátriai szerek helyett valódi segítséget kapott volna, ez a mélységesen ellentmondásos szituáció sohasem alakulhatott volna ki. 

Vajon hányan vannak hazánkban, akik ugyanebben a cipőben járnak?

CCHR