Az idén nem sokat foglalkoztam vele, így alig volt permetezve, a hajtásválogatás még úgy, ahogy, de a fürt ritkítás már sehogy. A feketerigók mégsem raktak fészket benne, tán a kutya "járőrözése" riaszthatta el őket. A fürtök mégis szépek, egészségesek voltak. Aztán a szüret azért csúszott, mert annyi feladat hárult rám, hogy csak húzódott, tolódott legalább két hetet.

Egy kiváló borászt hallgattunk a múlt héten, aki elmondta, hogy az idén az járt jól, aki nem szedte le a leveleket az érlelés miatt, mert a levelek árnyékában nem töppedtek meg a nagy forróság ellenére sem a szemek. "Improvizálni kell a szőlőművelésben, nem szabad formulákat követni vakon, hanem az adott helyzethez kell igazítani a munkát."

Mondtam is mindjárt, hogy én bizony nem hanyag gazda voltam az idén, hanem "improvizáltam".

Az igazsághoz tartozik az is, hogy elhatároztuk, kivágjuk a szőlőt a télen és pár gyümölcsfát ültetünk a helyére. Kiszolgált bennünket, harminc éve telepítettük és végig kísérte napjainkat, estéinket a szőlő és a bor. Azt mondták hozzáértők, hogy olyan jó (kénmentes) kézműves a borunk. Sem mellékíz, sem extra csinált buké nem jellemezte, hanem csak úgy őszinte barátként csúszott le a torkon. Volt vendégünk, aki esti két liter elfogyasztása után is, másnap frissen ébredt. Csodálkozva mondta, hogy el sem hiszi.

A szőlő, a bor olyan szekszárdiság, a tükeség előszobája.

A kutyus segít a szüretben. A lehullott szemeket szedegeti és vigyorogva ropogtatja. Egy idő után rászólok, hogy menj innen, ne edd már azt! Eloldalog pár métert és hallom, hogy ropogtat, de már sokkal hangosabban.

Úgy tíz éve kikelt egy diófa a szőlő sarkában a vízcsap mellett közvetlenül. Mindig szóba került, hogy kivágom, de Nejem azt javasolta, hogy várjunk még vele, ez biztosan az a nagy szemű papírhéjas dió, amit még ő vetett (esetleg vesztett) el. Az idén aztán a forróságban jó volt alatta elhaladni, amikor a tyúkól, vagy a kiskert felé mentem naponta többször. Mintha egy klimatizált légfrissítővel finoman permetezett szobába léptem volna. Termés is lett rajta vagy öt kiló. Ha nem is nagy szemű, a héja viszont kemény mint a vídia, de a mienk, mint a magyar narancs. A kutya ezt ropogtatja már egy hete. Gyönyörűen kieszi a napi húsz, harminc szemből a bélt. A szétszórt héj uralkodó jel.

Ebből vegetáriánus kutya lesz! Mondjuk szinte egyszerre. Persze, mert a csirke húsra allergiás. Mitől? A fene sem tudja, tán a rengeteg antibiotikum, amit a csirkeneveldében használnak, vagy más gyógyszerek felgyülemlett hatása?

Úgyhogy marad a dió és megy a kiöregedett szőlő.

Azért sajnálom, de a telek másik részén egy kétsoros csemege pergolát azért hagyok.
No' töltök magamnak egy pohárral a dekantáló üvegből, a testes vörösből. Ilyenkor mindig elgyöngülök a kivágást illetően, hátha mégis hiányozni fog az a két-háromszáz liter.

Aludjunk egyet!