h i r d e t é s

Szakaszos fejlődéselméleti modell

Olvasási idő
22perc
Eddig olvastam

Szakaszos fejlődéselméleti modell

2018. október 22. - 14:12

 

Amint arra már más írásaimban utaltam, az általam alkotott fejlődéselméleti koncepció két axiómaszerűen egyszerű paraméterre épül. Az egyik a termelési lehetőségek fejlődése, a másik a szükségletek alakulása.

Forrás: pxhere.com

A termelési lehetőségek tárgyalásának alapja eredetileg adott mennyiségű erőforrás felosztása két termék előállítása között. De a termelési lehetőségek fejlődésének vizsgálatához az aggregált termelési lehetőség volumenére van szükség, legalább elméletben. Erre vonatkozóan mintegy 20 ezer évnyi tapasztalat áll rendelkezésünkre. (Bár az első kőszerszámok nagyjából két és félmillió évvel ez előttről származnak.)

Ez a tapasztalat pedig azt mutatja, hogy a termelési lehetőségek, vagyis a rendelkezésünkre álló erőforrások felhasználása útján előállítható termék és szolgáltatás-mennyiség értéke (possible production value) exponenciálisan növekszik, de mindenképp progresszív függvénykapcsolatban van az eltelt idővel.[1]  (1. ábra)


1. ábra: A termelési lehetőségek fejlődése

 A szükségletek alakulása az emberiség fejlődésének története során összetett probléma. Elsősorban azért, mert a szükséglet nem objektív kategória. A legegyszerűbb, egyben legáltalánosabb megfogalmazása talán a következő lehetne: 

Szükségletnek tekinthető mindazon javakra és szolgáltatásokra való igény, amelyek megszerzése érdekében a gazdaság megkülönböztetett szereplője – a fogyasztó – hajlandó áldozatot hozni. 

Ez a fogalom azonban igen tág határok között értelmezhető. Nyilvánvalóan beletartoznak azok a javak és szolgáltatások, amelyek nélkülözhetetlenek az ember puszta létének fenntartásához, ugyanakkor nem lehet kizárni azokat az igényeket, vágyakat sem, amelyek nem csak a mindennapi gyakorlattól, de néha az átlagember fantáziájától is meglehetősen messze esnek. Sőt, ez a definíció a szükségletek kategóriájába sorolja azokat az igényeket is, amelyek olyan „termékekre” és „szolgáltatásokra” irányulnak, melyek kifejezetten ártalmasak a fogyasztójukra nézve, melyek a fogyasztó egészségét, testi épségét veszélyeztetik. (Ilyenek pl.: a kábítószerek, de ilyenek egyes szolgáltatások, rendezvények is, melyek gyakran aránytalan kockázatot jelentenek azok számára, akik igénybe veszik ezeket a szolgáltatásokat. És ide kell sorolni az oktalan, beteges erőszak nézőinek igényét, legyen szó állatviadalról, pankrációról, vagy ketrecharcról.) 

Ez a rövid expozíció is rámutat arra, hogy a gazdaságtudomány – legalábbis az én ismereteim szerint – tartozik azzal, hogy a szükségletek kategóriáját jelentőségének megfelelő módon feldolgozza.[2]

Ahhoz, hogy a szükségletek bővülésének mértékét vizsgálni tudjuk, két dologra van szükség. Az egyik, hogy szétválasszuk a racionális, és az irracionális szükségleteket, a másik, hogy meg tudjuk állapítani, de legalábbis feltételezzük a racionális szükségletek aggregált értékét. Nem ismerek objektív módszert a racionális szükségletek meghatározására, úgy gondolom, ez még várat magára. Mégis, azt hiszem, megfelelő közelítés érhető el, ha az egyes szükségletek kielégítésének gyakoriságát, pontosabban a ráfordítások értékét vizsgáljuk. Eszerint azt kell racionálisnak tekinteni, amely az egyes szükségletekhez rendelt ráfordításokat növekvő értékbe rendezve meghaladja az első 25 százalékot. 

Ez azonban nem több egy felvetésnél a jövő kutatói számára. Jelen pillanatban egy ehhez hasonló absztrakcióból kell kiindulni. 

A racionális szükségletek bővülésének objektív korlátai vannak. Ezek részben a fogyasztás mennyiségi korlátai: például a táplálék biológiai felvevő képessége, de sokkal inkább a csökkenő határhaszon ismert összefüggése. Ezeket a törvényszerűségeket figyelembe véve megállapíthatjuk, hogy az aggregált racionális szükségletek (rational aggregate demand) bővülése történelmi távlatokban degresszív függvénykapcsolatban van az eltelt idővel. (2. ábra)


2. ábra: A racionális szükségletek bővülése

Adott tehát a termelési lehetőség, és adott a fogyasztást megalapozó szükséglet. Nyilvánvaló, hogy óriási különbség van a termelési lehetőség és a termelés között. A termelés céljának ugyanis, – legalábbis elvileg – a szükségletek kielégítésének kellene lennie.[3] 

Felmerül tehát a kérdés: a termelési lehetőségek és a racionális szükségletek ismeretében milyen következtetéseket tudunk levonni a termelésre, az elosztásra, a cserére és a fogyasztásra, tehát a gazdasági körforgásra vonatkozóan. Érthető, hogy – függetlenül a termelési lehetőségektől – egyetlen termékből sincs értelme többet termelni, mint amennyire szükség van. 

Vagyis a gazdasági racionalitás és az adott kor szintjén megállapítható aggregált szükséglet a termelésnek egy másik, a technikai-technológiai lehetőségektől független korlátot állít. (3. ábra)


3. ábra: A szükségletek telítődése által emelt termelési korlát 

Az ábra mutatja, hogy a jelzett (F – full) pontban a termelési lehetőségek messze meghaladják az aggregált szükséglet számszerűsített értékét, a termelés növelése azonban – fogyasztási készség hiányában – teljesen értelmetlen volna.[4] 

Valójában a termelés piaci korlátját nem a szükséglet, hanem a fizetőképes kereslet jelenti. Az összehasonlíthatóság érdekében azonban képeznünk kell a fizetőképes kereslet aggregált értékét. Ez pedig:

1./ mindig kisebb lesz az aggregált szükséglet értékénél, mivel a szükségletek kielégítése újabb szükségleteket szül, ezért soha nem elégíthető ki teljes mértékben;

2./ szoros kapcsolatban áll az adott korban az adott társadalom szerkezetére jellemző sajátosságokkal, a tulajdonviszonyokkal, az elosztási viszonyokkal, a foglalkoztatási mutatókkal, a jövedelem kiáramlás mértékével és arányaival. 

Vagyis a termelés korlátainak ábrázolása egy harmadik görbével egészül ki, amely az adott társadalom szerkezetének és fejlettségének szintjén a fizetőképes keresletet mutatja. (4. ábra)


4. ábra: A szükségletek telítődése által emelt termelési korlát 

Az ábrán az látható, hogy a „t1”-el jelölt korban az aggregált fizetőképes kereslet (aggregate effective demand) jelentős mértékben elmarad a racionális szükségletek mértékétől. (vm>>v1) Lásuk, milyen következtetéseket lehet levonni a diagram alapján: 

Az adott országban az aggregált fizetőképes kereslet messze elmarad az össztársadalmi szinten jelentkező szükségletek mértékétől. Ennek feltehetően egy oka lehet, a népesség elsöprő többsége nem rendelkezik számottevő jövedelemmel. Illetve, megfordítva: a jövedelem egy rendkívül kis létszámú csoport kezében összpontosul.

A jövedelem-elosztás arányainak ismeretében pedig a tulajdonviszonyokra lehet következtetni. Mivel a jövedelem-elosztásban durva aránytalanság áll fenn, valószínűsíthető, hogy hasonló a helyzet a vagyoni különbségek tekintetében is, amelynek egyenes következménye, hogy ugyanezt kell feltételeznünk a szociális különbségekről. Mai szemmel nézve tehát ez egy roppant kezdetleges, fejletlen társadalmi alakulat, ahol minden hatalommal egy szűk uralkodó réteg rendelkezik. (v1 értékének ismeretében – amely itt érték nélküli paraméter – az is megállapítható lenne, hogy a jelzett formáció a rabszolgatartó társadalom, mivel a példa kedvéért így választottam meg az arányokat.)

A fenti példából mindenesetre világos, hogy a gazdasági lehetőségek mértéke valamint a társadalom szerkezete és fejlettsége között szoros korreláció van! De lássuk, mit lehet még megállapítani! 

Vizsgáljuk meg a termelési lehetőségek, a termelés gazdasági korlátai és a gazdasági teljesítmény viszonyát! Szögezzük le, hogy a gazdasági teljesítmény semmiképp sem lépheti át – az origó és t1 tartományban PPV függvény értékét, t1 értéket meghaladva pedig az EDA függvényt, hiszen PPa termelés technikai felső határát jelenti, míg EDA ugyanannak a gazdasági korlátja. 

Azt, hogy a termelés minél jobban megközelítse a termelési lehetőségek, illetve a fizetőképes kereslet határát a gazdasági racionalitás biztosítja. Nyilvánvaló, hogy mindaddig, amíg a termelési lehetőségek felső határa kisebb, mint a fizetőképes kereslet, a termelők a termelési lehetőségek bővítésére törekednek, a növekedés töretlenül, a gazdaság akadálytalanul fejlődhet. Ha ez nem így van, ha a gazdasági teljesítmény számottevően elmarad a termelési lehetőségek határától, akkor a hibát a gazdaság irányítási rendszerében, a gazdaságpolitikában kell keresni. (5. ábra, P1 pont)


5. ábra: A gazdasági teljesítmény és a gazdasági korlátok viszonya 

A gazdasági növekedésnek – ha ezt kormányzati hiba nem akadályozza – mindaddig semmilyen akadálya nincsen, míg el nem éri a fizetőképes kereslet és a termelési lehetőség függvények metszéspontját.[5] P2 pontban azonban mind a növekedés, mind a gazdasági fejlődés lehetetlenné válik. Miért is? Azért, mert ezt követően a termelési lehetőségek meghaladják a fizetőképes kereslet mértékét. A termelést tehát lehet növelni (sőt, valószínű, hogy a gazdasági teljesítmény úgy csúszik át a t2 értékénél magasabb tartományba, hogy azt a gazdaság szereplői csak bizonyos késéssel, utólag veszik majd észre), csakhogy ennek a gazdasági teljesítménynek a következménye eladhatatlan árukészlet, mely egy bizonyos mennyiség után túltermelési válságot eredményez. 

Mi történt tehát a rabszolgatartó társadalommal – a diagramunk alapján?

A rabszolgatartó társadalmat a feudalizmus „váltotta” fel, melynek kezdetét a Római Birodalom bukásától, 476-tól számítják. Ez az időpont azonban szimbolikus: a társadalmi átmenet folyamatos volt, az összes társadalmi változás közül a legjobban elhúzódó. Ismeretes, hogy az amerikai kontinensen még a XIX. században is általánosan elismert, legitim része volt a társadalmi berendezkedésnek. 

Gazdaságtörténeti szempontból azonban nem a folyamat hossza, hanem az átmenet szükségszerűsége és lefolyásának módja a meghatározó. 

Az 5. ábrán t2-vel jelölt korban vagyunk, az i.sz. V. században. 

A rabszolga nem szereplője a gazdaságnak, hanem termelőeszközként funkcionál. Saját vagyona nincsen, saját számára nem termel, gazdájának tulajdona, a fenntartásukkal kapcsolatos ráfordítások azonos kategóriába tarozott a termelőeszközök fenntartásával, amortizációjával. 

A gazdaság fejlődése, a gazdasági növekedés a felhalmozásban mérhető le, aminek komoly korlátai, nehézségei vannak. A termelés túlnyomó többségét a mezőgazdaság állítja elő, ennek megfelelően romlandó, tárolásra, felhalmozásra alkalmatlan. 

Pénz van, és működik, nemesfém alapú, ami csak korlátozottan áll rendelkezésre, ez is akadályozza a felhalmozást, a gazdagodást. A termelési lehetőségek lassan, de folyamatosan bővülnek. A kereslet növekedésének egyik legfőbb akadálya a kevés számú szereplő, melyek racionális szükségletei egyre nagyobb mértékben kielégítettek. A másik fontos akadály a csereeszközök, vagyis a felhalmozható tartós fogyasztási cikkek korlátozott mennyisége. 

A termelő szerepét a rabszolgák tulajdonosai töltik be, tevékenységük célja a profit, ám az, a szükségletek telítődésével egyre csappan, mígnem az V. század környékén gyakorlatilag megszűnik a további gazdagodás lehetősége. (Ne feledjük, nem egyes gazdasági szereplőkről, hanem aggregált adatokról van szó!) A termelés, melynek eredménye túlnyomó többségben romlandó, meghaladja az értékesítési lehetőségeket, tipikus túltermelési válság áll elő. Vissza kell fogni a termelést, kevesebb rabszolgára van szükség, a tulajdonosok kevesebbet fordítanak a fenntartásukra. Elképzelhető, hogy ez milyen következményekkel jár! És, hiba volna azt hinni, hogy ez nem hat ugyanilyen súlyosan a rabszolgák tulajdonosaira. A legkisebb gondjuk, hogy megszűnik a további gyarapodás lehetősége, sokkal fontosabb, hogy megbomlik a társadalmi stabilitás, a gazdagok csak egymás rovására gazdagodhatnak tovább, a felosztható javak mennyisége még csak nem is állandó, hanem csökken! Totális hanyatlás! Nem véletlenül – a Római Birodalom bukása! 

A diagram ezt világosan megmutatja. A gazdaság fejlődése akadálytalan volt mindaddig, míg a termelési lehetőségek görbéje alatta volt a fizetőképes kereslet függvényének. 

A fizetőképes kereslet nagyságát viszont a társadalom szerkezete, a tulajdonviszony, a foglalkoztatás aránya, és nem utolsó sorban a jövedelem-kiáramlás nagysága határozza meg. Vagyis, ebből következően: az V. század környékén a rabszolgatartó társadalom szerkezete már nem képes biztosítani a gazdaság fejlődésének feltételeit. 

Ahhoz, hogy a gazdasági növekedés újból beindulhasson, a társadalom szerkezetének kell megváltoznia. Méghozzá olyan módon, amely a fizetőképes kereslet növekedésével jár együtt, vagyis új fogyasztói réteget kell bevonni a gazdaság körforgásába. A rabszolgákat alkalmassá kell tenni arra, hogy legyen saját fogyasztásuk, hogy megtermeljék saját fogyasztásuk költségeit, természetesen amellett, hogy megtermelik az uralkodó osztály fogyasztásának – és gazdagodásának – fedezetét is. Ez a rabszolgák felszabadítását, jobbágytelkek szétosztását vonta maga után. Kialakult egy újfajta társadalmi szerkezet, amelyben a fizetőképes kereslet lényegesen magasabb szinten integrálódott, ezzel újra lehetőség nyílt a gazdaság fejlődésére. (6. ábra)


6. ábra: A társadalmi változás hatása a fizetőképes keresletre 

A gazdaság és a társadalom szoros kölcsönhatásban van egymással: a gazdaság fejlődésének lehetőségét, a gazdasági növekedés feltételeit a társadalom szerkezete biztosítja, míg a társadalom stabilitását, mindenkori állapotát alapvetően a gazdaság működése határozza meg. 

A t1 – t2 intervallumban tehát ismét nincs akadálya sem a gazdasági növekedésnek, sem a gazdaság fejlődésének. 

A jobbágy ugyan még alapvetően függ urától, de már, mint termelő egység, saját tulajdonú természeti tényezőjével (termőföld) és termelőeszközeivel együtt képezi annak tulajdonát (lásd: röghöz kötöttség). 

Ez az új társadalmi szerkezet egész a XVIII. század végéig biztosítani tudta a gazdasági növekedés feltételeit, a gazdaság fejlődésének lehetőségét. Ám ekkor hasonló helyzet állt elő, mint a rabszolgatartó társadalom bukásánál: A gazdasági teljesítmény ismét meghaladta a fizetőképes keresletet, legalábbis a fennálló társadalom elosztási viszonyai között, így újra bezárult a további gazdagodás lehetősége. Ismét a társadalom szerkezetének átalakulására volt szükség ahhoz, hogy biztosítsa a gazdaság fejlődésének lehetőségét. 

Kialakult a kapitalizmus, hogy hogyan, milyen körülmények között, arról bőséges forrás áll rendelkezésünkre. Ki kell azonban emelni, hogy a munkás személyi szabadsága lényegesen nagyobb, mint a jobbágyé, tulajdonhoz való viszonya teljesebb, nincsenek elvi, jogi korlátai, tehát a jobbágynál lényegesen motiváltabb a fogyasztásban, és a fogyasztás fedezetének megtermelésében is.[6] 

A gazdaság (és a társadalom) fejlődését ebből az aspektusból vizsgálva nyugodtan kijelenthetjük, hogy a mai napig a modell kiállja a történelem próbáját, és magyarázattal szolgál a jelentősebb társadalmi-gazdasági változások okait és következményeit illetően. 

Felesleges a modellt a történelem minden szakaszával összevetni. Elég arra figyelni, hogy a modell a gazdaság fejlődését éppúgy szakaszokra osztja, mint ahogy a történelem is szakaszokra bontja az emberiség fejlődését. Ezt talán érdemes az azonosítására használni: nevezzük tehát „szakaszos fejlődési modell”-nek. 

Két szakasz határát azonban fontosnak tartom kiemelni – az egyik az 1929-33, a nagy gazdasági világválság, a másik 2008-tól napjainkig tart. Szeretném bemutatni, hogy a modell magyarázattal szolgál a ’29-es válság okaira és következményeire, ugyanúgy magyarázza a 2008-as válság kialakulását, és többet is tud annál: a megoldásra is rámutat.


7. ábra: A szakaszos fejlődési modell és korunk problémája

A diagram jól mutatja, hogy 1929-ben a termelési lehetőségek elérték, illetve átlépték a kornak megfelelő társadalom-szerkezet által biztosított fizetőképes kereslet értékét. A gazdasági fejlődés lehetőségének felső határát tehát a társadalmi korlátok vették át a technikai-technológiai lehetőségek határától. Tipikus túltermelési válság alakult ki, amely bedöntötte a gazdaságot.

A válság leküzdéséhez – az eddigiek alapján – a társadalom szerkezetének átalakítására volt, illetve lett volna szükség. Látszólag azonban ilyen nem történt. Viszont, jelentős mértékben megváltozott a fogyasztói szerkezet: a hagyományos piacra – a legnagyobb megrendelőként – belépett az állam, megszületett egy új fogalom, a közösségi fogyasztás, és kialakult a foglalkoztatás kettős szerepe. Azt hiszem ez nyugodtan tekinthető a társadalom szerkezeti változásának, így írtam erről korábban:

„A gazdasági növekedés a XX. század 20-as éveinek végére megtorpant, a bővített újratermelés következtében előállított árufelesleg eladhatatlanná vált, így maga a bővített újratermelés, tehát a gazdasági növekedés vált lehetetlenné.

A válság felszámolásának egyetlen lehetséges eszköze a fizetőképes kereslet bővítése volt. Ezt Németország a hadiipar fejlesztése útján, az Amerikai Egyesült Államok pedig új gazdasági irányvonal (New Deal) bevezetésével kívánta elérni.

Érdekes, hogy a kor közgazdászai nem vették észre a folyamat mögött húzódó törvényszerűségeket, sőt, a nagy gazdasági világválságot (1929-33) követően, a valódi okokat a mai napig nem sikerült helyre tenni.

Nézzük, mi is történt valójában.

Mind Németország, mind az Amerikai Egyesült Államok gazdaságpolitikája azt eredményezte, hogy hatalmas mértékben bővült a foglalkoztatás, mégpedig olyan termékek és szolgáltatások előállítása útján, amelyekre – finoman szólva – mérsékelt a fogyasztói igény, amiért a fogyasztó nem mutat fizetési hajlandóságot. De! Mind a kettő bővíti a fizetőképes keresletet azáltal, hogy növeli a foglalkoztatást. Ekkor alakult ki a foglalkoztatás kettős szerepe: egyrészt a termeléshez és szolgáltatáshoz szükséges munkaerő biztosítása, másrészt a fizetőképes kereslet fenntartása a bővített újratermelés, tehát a gazdasági növekedés fenntarthatóságának biztosítására.

Nem igaz tehát, hogy a gazdaság működésének garanciája a folyamatos gazdasági növekedés.

Nézzük meg mi volt a közös, és mi volt eltérő Németország, és az Amerikai Egyesült Államok válságkezelő stratégiájában. A közös az volt, hogy mind a két ország piacképtelen termékek gyártása útján vezette be a fizetőképes kereslet bővítését megvalósító foglalkoztatást. Mind a két ország állami megrendelések útján generált keresletet az így lekötött termelési kapacitásokhoz, és mind a két ország jelentősen növelte az állami beavatkozás mértékét a gazdasági folyamatokban.

A különbség pedig az volt, hogy Franklin D. Roosevelt egy új fogalmat vezetett be a gazdaságba: a közösségi fogyasztás fogalmát. Az Egyesült Államokban elindított keresletnövelő foglalkoztatás eredményeképpen a társadalom számára hasznos produktumok, utak, vasutak, középületek, stb. jöttek létre, melyek valódi közszükségletet elégítettek ki, melyekért azonban az egyes piaci szereplők nem lennének hajlandók fizetni. Az így létrejött gazdasági produktum fel- és elhasználása tehát azonnal megkezdődött, és – mivel ez a termékmennyiség bekerül a termelés – elosztás – csere – fogyasztás körforgalmába, ez a gazdasági folyamat fenntartható, megfelelő állami felügyelet mellett a közösségi fogyasztás a gazdasági rendszer részévé válik.

Ezzel szemben Németország a fizetőképes kereslet bővítését célzó foglakoztatást a hadiipar fejlesztése útján valósította meg. Az így képződő terméktöbblet azonban felhalmozódik, mert sem a piac, sem az állam nem képes ezeket a termékeket bevonni a fogyasztásba, a gazdasági kőrforgásba. Az eredmény mindenki előtt ismeretes!

Milyen következményekkel járt a nagy gazdasági világválság felszámolása?

Megteremtette a fizetőképes kereslet bővítését célzó foglalkoztatást, létrehozta a közösségi fogyasztás fogalmát, megnövelte az állam szerepét a gazdasági folyamatok irányításában, szabályozásában, egyáltalán az állam részvételét a gazdasági folyamatokban. Nyilvánvalóvá vált, hogy a gazdasági növekedés csak akkor fenntartható, ha a hozzátartozó fizetőképes kereslet biztosítva van, tehát ennek megfelelően kell szabályozni a foglalkoztatottak bérének mértékét és a foglalkoztatásból kiszoruló réteg nagyságát, a munkanélküliek számát és arányát.

De miért kell fenntartani a gazdasági növekedést?

Ennek alapvetően két oka van. Az egyik, hogy a rendelkezésünkre álló erőforrások mennyisége véges, tehát az idő múltával egyre kevesebbet használhatunk. Az hogy egyre csökkenő mennyiségű erőforrás felhasználásával azonos szintű életminőséget biztosíthassunk, folyamatos fejlesztést, fejlődést követel. A folyamatos fejlődés feltétele pedig a gazdasági növekedés. A másik, hogy az ember életminősége relatív, mindenki a másikéhoz viszonyítja, a másikét akarja elérni, meghaladni. Ez pedig fejlődést generál, amely megköveteli a bővített újratermelést.” (Idézet magamtól: A kommunista kiáltvány kritikája II.)

A szakaszos növekedéselméleti modell tehát jól magyarázza az 1929-33-as gazdasági válság kialakulását, és kezelését is.

De mi a helyzet a mai, elhúzódó, és mindmáig ellenszer nélkül álló világválsággal?

A növekedési modell szerint az ezredforduló környékén ismét eljutottunk egy olyan ponthoz, amikor a termelési lehetőségek görbéje metszi az adott korra jellemző társadalomszerkezet (de nevezhetjük fogyasztói szerkezetnek is) által biztosított fizetőképes kereslet függvényét. (7. ábra: EDA4 és PPV) Ez ugyanúgy, mint korábban is, azt jelenti, hogy a fejlődési lehetőség felsőkorlátját a technikai-technológiai határoktól a társadalmi (piaci) korlátok veszik át. A termelési volumen további növelésére lenne lehetőség, de az értékesítésre már nem. A termelési lehetőségek fejlődése azonban nem áll meg, mert a tőkejavak birtokosai a nyereség növelésének lehetőségét a költségek csökkentésében látják. A költségek csökkentésének legegyszerűbb módja pedig a műszaki, technikai, technológiai fejlesztés. Ez azonban együtt jár azzal, hogy az eladható termékmennyiséget egyre kevesebb foglalkoztatott képes előállítani, így csökken a jövedelem kiáramlás, vagyis csökken a fizetőképes kereslet. Sajnos, az Európai Bizottság egyik friss jelentésében a visszaesés okait épp az ellenkezőleg, a termelékenység csökkenésében – tehát a termelési lehetőségek visszaesésében látja (2013. július). Ez a feltételezés azonban nincs kellőképpen alátámasztva, és nem is ad elfogadható magyarázatot a válság kialakulására, mint ahogy a megoldás irányát sem képes megmutatni. Ezzel szemben a szakaszos növekedéselméleti modell magyarázni képes a válság kialakulását, és rámutat arra, hogy a kilábalás feltétele a társadalmi, de legalábbis a fogyasztói szerkezet átalakítása. Nehezíti azonban a tisztánlátást, hogy a termelési lehetőségek görbéje már jóval korábban, a ’70-es évek végén, a ’80-as évek elején metszették az adott fogyasztói szerkezethez tartozó fizetőképes keresletet, tehát ennek a válságnak sokkal korábban kellett volna bekövetkeznie. És, be is következett volna, ha nem történik meg annak mesterséges késleltetése. A fejlett országok gazdasága ugyanis a csökkenő keresletre – pontosabban a kereslet növekedési ütemének lassulására a hitelpolitika átalakításával próbált válaszolni. Ennek lényege a hitelkihelyezések növelésén túl a hitelszerkezet átalakítása volt, a fogyasztói hitelek arányának jelentős növelése a beruházási hitelek kárára. A következménye pedig az lett, hogy a forgalomban lévő pénz mennyisége – a piaci árumennyiség értékéhez képest – jelentős mértékben, annak mintegy százszorosára nőtt. (Forrás: Farkas Péter, 2013.) Ez csak egyféleképpen történhet meg, ha a pénz önmaga is áruvá válik, amelynek egyenes következménye a pénzügyi folyamatok túlnyomó többségének öncélúvá válása. Ám a válság kialakulásának ez a mesterséges késleltetése sokkal súlyosabb problémákhoz vezetett: a klasszikus (túltermelési) válsághoz hozzáadódott egy általános értékválság, a pénz egyre kevésbé képes betölteni gazdasági szerepét, alapvető funkcióit.

A szakaszos növekedéselméleti modell tehát rámutat a klasszikus válság megoldásának módjára, de ehhez a szemlélet alapvető változására, paradigmaváltásra van szükség. Ugyanakkor nem nyújt támpontot az általános értékválság kezeléséhez, a pénzügyi folyamatok átalakításhoz. Annyi azonban nyilvánvaló, hogy helyre kell állítani a pénz eredeti funkcióit, ketté kell választani a pénz áruként, és csereeszközként való működését, és gondoskodni kell a csereeszközként szolgáló pénz piaci egyensúlyáról, mert a továbbiakban erre a hagyományos piaci mechanizmus már nem képes. 

 


[1] A minap hallgattam egy előadást, mely a föld ásványkincseinek a mennyiségével foglalkozott. Ebben felvetődött egy olyan elmélet, mely szerint az ásványkincsek véges mennyisége hatással van a termelési lehetőségek alakulására, mégpedig oly módon, hogy épp napjainkban vagyunk a lehetőségek csúcspontján, a közeli jövőben ennek meredek esése következik. Én ebben nem hiszek: ma az aranytermelésnek több mint fele újrahasznosításból származik. Ezzel együtt, a felvetés lehetőségét alaposan meg kell vizsgálni.
[2] Lehet, hogy tájékozatlanságom okán, de a szükségletek tárgykörével összefüggésben a gazdaságtudomány keretei között csak meglehetősen szegényes, és általános ismeretek leírásával találkoztam. A leginkább célirányos munka, amiről tudomásom van, Maslov alkotása a szükségletek struktúrájáról, ez azonban első sorban szociológusok és pszichológusok számára készült. Bevallom gazdasági szempontból használhatatlannak így számomra értéktelennek találtam. Pedig a szükségletek gazdasági szerepének óriási jelentőséget tulajdonítok. Közismert tény, hogy a GDP és a gazdasági növekedés mutatója alkalmatlan egy ország gazdasági teljesítményének értékelésére, összehasonlítására. Régi poén a gazdasági szakemberek között, hogy a Bős-Nagymarosi vízlépcső kétszer növelte a nemzeti összterméket, egyszer, amikor építették, egyszer pedig, amikor bontották. Még szemléletesebb, ha példaként idézzük a KSH minden kormány által hitelesnek és hivatalosnak tekintett adatait, mely szerint 1960-at alapnak tekintve 1974-ben a gazdasági teljesítmény 200 %, 2007-ben 400 % volt. Miközben mindazok számára, akik átélték, világos, hogy a gazdaság 1974-ben nagyságrendekkel jobban ellátta az országot, mint 2007-ben. Azt hiszem, az ország gazdasági teljesítményét a szükségletekhez kell viszonyítani, és egy ilyen rendszer kidolgozása még hátra van.
[3] A gazdaság fejlődése azonban ennek átértékelődését hozta magával. A technikai, technológiai fejlődés következményeképpen egyre kevesebb foglalkoztatott, a fogyasztók egyre nagyobb hányadát képes ellátni, vagyis egyre kevesebb ember képes megtermelni a racionális szükségletek kielégítésére alkalmas termékek és szolgáltatások teljes mennyiségét. A foglalkoztatás beszűkülése viszont a jövedelem kiáramlás jelentős csökkenésével járna, mely csökkentené a fizetőképes keresletet, így korlátozná az eladható termékek mennyiségét. Ma már a foglalkoztatottak jelentős részét nem azért alkalmazzák, mert munkájuk szükséges az alapvető javak és szolgáltatások előállításához, hanem azért, hogy a jövedelem-kiáramlás szintjének biztosításával biztosítsák a gazdaság működéséhez szükséges vásárlóerőt. Mindezt persze egy munka-alapú elosztási rendszer keretei között, olyan termékek és szolgáltatások előállítása útján, amelyekre, vagy amely mennyiségekre valójában a társadalomnak, tehát a fogyasztóknak vajmi kevés szükségük van. Ennek bizonyítéka például az a több száz műsorszolgáltató, amely jelen van a televíziózásban, vagy az utóbbi ötven évben több százszorosára nőtt hulladék-képződés, és az ennek megsemmisítéséhez kapcsolódó probléma.
[4] Ennél lényegesen több következtetés is levonható, ne vágjunk azonban a dolgok elébe.
[5] Pontosabban szólva, a gazdasági növekedés visszafogása nem feltétlenül hiba, lehet előrelátó gazdaságpolitika következménye is. Ha a kormány olyan intézkedéseket hoz, melyek késleltetni szándékoznak a két határgörbe metszéspontjának elérését, akkor ezzel elérhető, hogy az adott társadalomban a gazdasági növekedés fenntartható legyen akkor is, amikor a hasonló körülmények között fejlődő partnerek és versenytársak már nem képesek tovább fejlődni. Ennek tárgyalása azonban külön fejezetet igényel.
[6] Marx egyik legtöbbet hangoztatott tézisét, az osztályok közötti antagonisztikus ellentétet szerintem téves megfigyelésből adódó téves következtetés útján vezette le. Jól látható ugyanis, hogy a jobbágy és ura között a szociális távolság sokkal kisebb, mint a rabszolga és gazdája között. A munkásság létrejöttével a „kizsákmányoló” és az „elnyomott” között ez a távolság még tovább csökkent, ma pedig a dolgozó osztály és a tőkés réteg határa teljesen elmosódott, mindkét irányba átjárható. Mentségére legyen mondva: ez a XIX. század elején még aligha volt felismerhető.

 

Szerző: Majoros László


 

h i r d e t é s

h i r d e t é s

betöltés..