Sem a család, sem a személynevem nem szokványos. A Silye-t még a legtöbb magyar ajkú se tudja elsőre hallásra ly-nal leírni, a Lóránd-ot pedig legtöbben nem fogják, nagyon helyesen hosszú ó-val írni. Csakhogy én még abban a korban születtem, amikor a neveket a boldog apák magyarul mondták be az anyakönyvi hivatalban, és a magyar anyanyelvű bürokrata románra fordítva vezette fel őket az anyakönyvre. Feltéve persze, ha talált vagy tudott valamilyen elfogadható román megfelelőt. Így a furfangos erdélyi magyarok román változatban nem létező neveket adtak gyerekeiknek. Csakhogy, akkor az ékezeteket próbálták a hivatalos szervek elsumákolni. Apám erélyes fellépését dicsérte sokáig az a két fél centis ékezet az egykori születési bizonyítványomon, hiszen ha már egyet sem akart tenni a hivatalvezető, akkor tetetett ő kettőt: az o-ra is, az a-ra is. Így lettem a pillanatnyi Lorandból kicsit hosszabb időre Lóránd. 

Egészen biztos, hogy megannyi erdélyi magyarnak van hasonló története, ahogy sokan vagyunk kénytelenek naponta tapasztalni, hogy akár évtizede velünk élő szomszédok, mellettünk dolgozó diplomások nem képesek (nem akarják?) nevünket helyesen ejteni vagy leírni. Magam ahányszor ezt tapasztalom, mindannyiszor udvariasan kijavítom: a kiejtést is, az írásmódot is, mert azoktól, akikkel együtt élek, legalább jó néhány éve, ez a minimum tisztelet, a nevem, mint egyetlen, tiszta címkém helyes használata, amit elvárhatok. Mellékes, de érdekes és jelzés értékű: a tisztelet ezen formáját a németországi akadémiai vagy bürokratikus soha nem kellett számon kérnem, mert a Lórándot mindig ékezettekkel írták, közelebbi ismerőseim ma is így írják, még akkor is, ha én néha-néha, őket kipróbálandó, elhagyom a nekik címzett levelekben az ékezetet személynevemről. Aztán postafordultával mindig ékezetesen kapom meg a megszólítást, mert vagy megtanulták az ékezetek helyét és formáját vagy előkeresik, de mindenesetre nem mulasztják el nevem helyesen leírni. 

Az intézet egyik részlegén, ahol dolgozom, sokáig én voltam az egyetlen magyar anyanyelvű. Hamar rá kellett jönnöm, hogy a román anyanyelvű kollégák számára én voltam az ERDÉLYI MAGYAR archetípusa. Ha valami bajuk volt a magyarokkal, akkor nekem mondták, többes szám, második személyt használva ránk. Ha valamilyen érdekesebb ételt vittem, például egyszer bárányfej levest, akkor azt hitték, hogy az összes erdélyi magyar ezt eszik húsvétkor. És így tovább, és így tovább. Ezért mindig igyekeztem nem nagy marhaságokat csinálni, hogy aztán ne az erdélyi magyarok egészére húzzák rá hülyeségeimet. 

A politikusok a fentiekről, életünk apró, de meghatározó történeteiről minden bizonnyal hajlamosak elfeledkezni. Másképpen egészen biztosan nem hangzott volna el egy erdélyi magyar képviselő szájából az következő mondat az Európai Parlament egyik strasbourgi ülésén: „Nemcsak SZAR-gentinit, hanem mind a 448 képviselőt minősíti egy ilyen színvonalú jelentés elkészülte”. A politikai hadakozások hevében, az érzelmi politizálás közben, sok minden megtörténhet és talán elfogadott is. Csakhogy egy ilyen, szerencsékre a tolmácsok által nehezen lefordítható mondat, akkor is több mint kínos: szégyenletes. Gyakorlatilag azt állítja a poénos kedvében levő képviselőnk, hogy 448 munkatársa ócska viccek tárgya lehet a plénumban, és még annál is rosszabbat is gondol róluk. Nem mellékes, de ha egy ilyent eresztett volna meg a Magyar Országgyűlésben egy nem a 2/3-hoz tartozó képviselő valamelyik exponáltabb kormánypártiról, akkor egészen biztosan kapott volna egy kis pénzbírságot Kövér László házelnök úrtól. 

Miközben tömegek ujjongnak a Lajtától a Tatrosig, vagy éppen az EU megannyi szegletében (a kivándoroltak), hogy Sógor Csaba micsoda kemény fickó és milyen prímán megmondta, aközben nem árt egy picit elgondolkodni. Ugyan a politikának nem a köznapi elvek mentén alakul a moralitása, az Európai Unió egyik legfontosabb intézményében attól, akit én a politikai képviseletemmel felruháztam, attól elvárom, hogy az ilyen beszédektől tartózkodjék. Mert ez performance nemcsak teljes tiszteletlenség, hanem totális diplomáciai öngyilkosság is volt egyben. Kisebbségiként, erdélyi magyarként az identitásunk egyik fontos eleme a nevünk, a bevezetőben már említettem, hogy sok esetben miért. Ha mi nem tiszteljük a másét, akkor mégis mi alapján várjuk el, hogy majd legközelebb tisztelettel viseltessenek irántunk? De ha nem is ezért, hanem pusztán pragmatikus okokból, hiszen legközelebb, ha éppen Romániát kell valamiért figyelmeztetni (sokszor jogosan egyébként) vagy szövetségeseket keresni, akkor kihez fog fordulni Sógor Csaba? Azokhoz, akik egy kétharmadhoz tartoznak és akiket szarnak nevezett? Mindenki el tudja képzelni, hogy milyen hatékonysággal fog majd támogatókat találni, hiszen a képviselő is ember, neki is vannak tűréshatárai.

Csupán két képviselőnk van az EU parlamentjében (most hadd tekintsük el, a magyar színekben játszó Tőkés Lászlótól). E két veterán politikus testesíti meg mindazt, amit az EU fontos döntéshozói rólunk, erdélyi magyarokról megtudnak. Ők az erdélyi díszmagyarok Brüsszelben és Strasbourgban. És bár nem vagyok református, azért remélem, hogy a képviselők nem tudják: az egyikük református pap, mert még az erdélyi reformátusokat is ilyen szar poénkodóknak találják gondolni. 

A politikus, akit a szavazatom révén képviseletemmel felruháztam, vitatkozzon, érveljen, legyen szenvedélyes ha olyan a habitusa, kössön szövetséget, mondjon erős beszédeket és érjen el eredményeket. De soha nem szabad elfelejtenie, hogy figyelem a tevékenységét, és amint egy bizonyos szint fölött lesüllyed egy bizonyos szint alá, legközelebb másra ruházom át képviseletem jogát. Remélem nem csak én vagyok így ezzel az erdélyi magyarok közül.

Szerző: Silye Lóránd (A szerző geológus, a BBTE Geológiai Intézete magyar tagozatának oktatója.) / transindex.ro