h i r d e t é s

Szerintük mi vagyunk a csótányok

Olvasási idő
6perc
Eddig olvastam

Szerintük mi vagyunk a csótányok

2019. november 03. - 11:23

 

Úgy kerültem a Hős utcába, hogy csillagokat láttam, amikor nyolcévnyi budapesti folyamatos költözködés és lakáskeresés után egyszer kiszámoltam, mennyit is fizettem ki albérletre. 

Hős utca - Forrás: lokal.hu

Pedig a rezsit bele sem számoltam. Csak az alapdíjat adtam össze, tehát csak annak a költségét, hogy nem a híd alatt vagyok. Ebben még nincs benne, hogy fürdenem, fűtenem és ennem is kell. Már nem emlékszem a pontos összegre, de ha azt most egyben látnám, lehet, hogy nem lennék ekkora bajban. Ám, mivel takarékos ember vagyok, így is összespóroltam 4,5 millió forintot. 2009-et írtunk ekkor.

Elkezdtem böngészni a netet, olcsó lakás után kutatva. Hitel vagy kölcsön szóba sem jöhetett. Találtam is egy hirdetést, körülbelül így szólt: „Eladó három és félmillió forintért egy Hungária körútról nyíló, csendes utcában lévő, 25 négyzetméteres öröklakás.” Biztos voltam benne, hogy bankhitel van rajta, vagy rezsitartozás. Amikor rákérdeztem, miért ilyen olcsó, a tulajdonos azt felelte, hogy a lakás teljesen tehermentes, a közös költség és a közüzemi számlák is az utolsó hónapig fizetve vannak. Tényleg így volt.

Úgyhogy rákérdeztem még egyszer: „Miért csak ennyibe kerül?” Válasz: „Először is erősen felújításra szorul.” És ez így is volt. A bejárati ajtó madzaggal volt bekötve, az ablak helyén meg egy koszos pokróc volt felakasztva. És mivel nem volt mögötte üveg, meg a konvektorok is ki voltak lopva, a helyükön nagy lyukak tátongtak a falon, ahol beesett a hó a lakásba. A csapok sem voltak meg. A vécé és a zuhanyzó legalább bent volt, még csak be sem volt ázva, és hamar kiderült, hogy ez bizony egy masszívra épített téglaépület.

Megvettem a lakást, és majdnem mindent kicseréltettem, amire rengeteg spórolt pénzem ráment. Sokáig nem bántam meg. Egyáltalán nem. Így is borzasztóan örültem, hogy nyolcévnyi albérletezés után végre tulajdonos leszek. Lakástulajdonos, ahol én vagyok az úr! Méghozzá viszonylag kis pénzből. Huszonkilenc éves voltam, és felfoghatatlanul jó érzés volt, hogy van saját lakásom Budapesten. Most meg már pontosan tudom, hogy a tulajdonjog az micsoda nagy dolog. Hát nincs az a bíró, aki ezt felül tudná írni!

Azt is mondta a korábbi tulajdonos, az igen kedvező ár másik oka, hogy „vegyes itt a társaság, laknak itt kisebbségiek. Magyarán a lakók úgy hatvan százaléka cigány”. Ezzel nekem nem is volt semmi bajom, hiszen nem vagyok sem rasszista, sem fasiszta. Tizenegy év alatt egy konfliktusom nem volt. Fiatalon költöztem ide, és mindenki azt kérdezte, nem félek-e. „Hát behúznak a sötét folyosón, és megerőszakolnak!” – ezt mondogatták. Dehogy féltem, sosem voltam félős nő. Eszembe sem jutott, hogy engem baj érhet.

Megszoktam idővel azt is, hogy itt nincs világítás a folyosókon. Fizetjük ugyan keményen a díját, havi 13 ezret, de fény, az nincs. Talán úgy vannak vele a kőbányai vagyonkezelőnél, hogy minek ide világítás, ha egyszer hamarosan úgyis elbontják a házat. Úgyhogy a magam részéről a telefonommal világítok esténként, ahogy persze minden más lakó is. Takarítás sincs amúgy, ezt is mi magunk oldjuk meg, mármint a lakók. Pedig ezért is fizetünk. A szemétszedés is sűrűn elmarad, aminek szerintem csak egy célja lehet: hogy azok a tisztességes emberek, akik dolgozni járnak innen nap mint nap, hamar bedobják a törölközőt, és úgy vannak vele: jöhet a pénz, csak hadd menjek már innen. Bárhova, csak el innen. Szerintem az önkormányzat direkt teszi élhetetlené a területet.

És akkor ott van – illetve most már csak volt – a drog. Amikor tizenegy éve ideköltöztem, azt sem tudtam, mi az a kábítószer. De szerencsére ennek az időszaknak most már kilenc hónapja vége, egyetlen gyanús, kábítószerre utaló jelet sem látok a társasházunkban. 2017 nyara volt a csúcs. Akkor ment a B épületben a „szellemdrog” meg a „varázsfű”. Három nagy razzia volt akkoriban; előfordult, hogy száz rendőr rohanta le a háztömböt.

Karácsony előtt kapta meg a kerület az államtól azt a 2,1 milliárd forintot, amelyből rendezniük kell a Hős utca lebontását. Mai napig nem értem, ezt miért nem intézték el 2018 húsvétjáig, pedig minden adott lett volna hozzá, időben is belefért volna, hogy minden tisztességes lakóval megegyezzenek. Helyette itt rettegünk, hogy az önkormányzat meg az állam mikor tesz minket az utcára. Pedig nem mi, az ott lakók tehetünk arról, hogy csak itt tudtam lakást venni tíz évvel ezelőtt. Arról sem, hogy Kőbánya hagyta lezülleni ezt a két tömböt. És arról sem, hogy szinte forintra ugyanannyit akar adni a kisajátítás során az állam a lakásért, mint 2009-ben.

Pedig egyrészt azóta teljesen más lett az ingatlanpiac, másrészt ez a lakás nem 5,6 millió forintot ér. Ugyanis megint böngészni kezdtem a netet. Az olyan állapotú és méretű lakások, mint az enyém, 21 millióba kerülnek. De inkább többe. És még csak nem is úri negyedben, hanem az átlagot éppen csak felülmúló környéken. Amikor megtudtam, mennyit is kaphatok érte, rájöttem, milyen igaz az a megállapítás, hogy minél többet lakik valaki egy lakásban, annál jobban megszereti. Hiába élek ugyanis a Hős utcában, ha magamra zárom az ajtót, egyáltalán nem érzem, hogy rossz környéken laknék.

Csendes is a lakás – persze ehhez itt azért kell a hangszigetelés, de akkor is. Fiatalkoromban ebbe bele sem gondoltam, de hát akkor albérletről albérletre vándoroltam, s még nem tudtam, mi az, hogy önállóság meg tulajdon. De most már 40 éves vagyok, és bohócnak már idősnek gondolom magam: tudom, mivel jár ez. Meg azt is tudom, hogy ma ennyi pénzből nem tudok menni sehová. Legfeljebb vidékre, azonban engem már a munkám is ide köt, ahogy szinte minden itteni lakástulajdonost.

Három és fél éve hallottam először, hogy le fogják bontani a Hős utcát, de nem nagyon foglalkoztam vele. Egy éve kezdtek el hívogatni az önkormányzattól a bontás kapcsán, hogy mi is szeretnék. Cserelakást, önkormányzati lakást és kis pénzt, vagy csak pénzt. Mondtam, hogy tulajdonért tulajdont, ez természetes. Erre azt a választ kaptam, hogy akkor keresni fognak a gazdasági osztályról. Eltelt közben három hónap, és nem keresett senki. Viszont felhívott a jogi előadó azzal, hogy megváltozott az önkormányzat álláspontja, sajnos cserelakást nem tudnak adni. Engem viszont a többi lehetőség nem érdekelt, esetleg az, ha adnak 18 milliót a lakásomért. Erre közölte a jogi előadó, 4,2 milliót tudnak fizetni. Kevesebbet, mint amennyiért vettem és felújítottam tíz évvel ezelőtt!

Pedig 2,1 milliárd forintot kaptak erre, az rengeteg pénz, nem egy kis pakett ára! Hiába volt itt több díler egy időben, azoknak nem futott át ennyi pénz a kezén! Megint eltelt három hónap, akkor már 5,2 milliót ígértek, de arra is nemet mondtam. Ekkor megkaptam a vonal másik végéről, hogy megegyezés híján jön majd az állami kisajátítás. Meg is jött a levél az 5,6 millióról, amivel megint csak mehetek a híd alá.

Azt sem tudom, hogy ezt az összeget mi alapján állapították meg. Egyszer jelentkezett ugyanis egy értékbecslő, hogy jönne, de akkor nekem el kellett utaznom, és nem adtak meg másik időpontot. Mivel nem jártak a lakásomban, számomra rejtély, mi alapján számolták ki ezt az összeget. Alattomos húzásnak tartom.

Az utóbbi időben nagyon fel is gyorsultak az események. Ügyvédet is kellett fogadnom, mert hát hiába vagyok diplomás ember, ezeket a jogi szövegeket egyszerűen nem vagyok képes értelmezni. Szeptember végén elkezdődött a kisajátítási tárgyalás, ahol nyomják nekünk a paragrafusokat, ahogy a csövön kifér, mi, lakók meg csak nézünk, mint ponty a szatyorban. És közben simán ledózerolhatnak minket. Közlik majd, hogy ahol eddig éltünk, az állami tulajdon, és hogy most majd jönnek csótányt irtani. Csak azt tartom méltatlannak, hogy szerintük mi vagyunk a csótányok. Állampolgárok, tulajdonosok, emberek. (magyarhang.org)


 

h i r d e t é s