A Magyar Tudományos Akadémia Társadalomtudományi Kutatóközpontjának tudományos munkatársa szerint a politika professzionalizálódott, de megfigyelhető az is, hogy az értelmiségi attitűd egyre kevéssé jellemző rájuk - írja a Magyar Nemzet. A szociológus kifejtette, a magyar elitet egy szinte hegemón csoport jellemzi, aminek a versenytársai gyengék és kicsik. Kristóf Luca szerint a társadalom a mostani kormányzatot is korruptnak érzékeli, ebbe azonban lassan beletörődnek az emberek, a rengeteg korrupciós ügy ugyanis inkább fásultságot, mint felháborodást vált ki.

– Átfogó felmérések a magyar elitről legutóbb 2009-ben készültek. A kormányváltás után bekövetkezett változásokról szóló tanulmány bizonyára sokakat érdekelne, mikor számíthatunk újabb eredményekre?

– Éppen a múlt héten adtam be egy pályázatot, remélem megkapjuk hozzá a szükséges állami támogatást. Az utóbbi években sajnos egyre nehezebb bármilyen szociológiai kutatáshoz megteremteni a kellő finanszírozást. A magyar elit kutatásában az újabb anyagfelvétel is nagyon fontos volna, azért is, mert a 2010-ben bekövetkezett mély politikai változás jelentős hatással volt a magyar elitekre is.

– Mi lehet az oka annak, hogy bár indokolt, mégis egyre nehezebb az elitek kutatása?

– Nemcsak az elitkutatásban nehéz a helyzet, ez a társadalomtudományokról általában elmondható. A kérdőíves adatfelvételek egyre költségesebbek. Nehezebb rávenni az embereket az együttműködésre, s ez különösen igaz az elit képviselőire. Többségük elfoglalt, ráadásul ha nem áll érdekükben válaszolni, nem mindig segítenek szívesen. Akikkel nekem és más kutatóknak is a legnehezebb dolga van, az a kormányzati elit. Képviselőik között szinte alig van olyan, aki nyitott volna a megkeresésre, kivételt képeznek persze az ellenzéki politikusok.

– Kutatóként mit tapasztal, a 2010-es választások óta zárkózottabbá vált a kormányzati elit?

– Azt hiszem, igen. Általában véve van különbség a bal- és a jobboldali elitcsoportok hozzáállása között, a 2010 előtt hatalmon lévő kormányzati elit kevésbé tekintett gyanakvóan a társadalomtudósokra. Ennek az is oka lehet, hogy korábban sokkal több volt a társadalomtudós a kormányzatban, mára azonban számuk jelentősen csökkent. Kialakult egy generációs különbség: azáltal, hogy egyre kevesebben érkeznek a tudományokból a politikai elit soraiba, az új, megváltozott kormányzati elitcsoport tagjai nem érzik a közösséget a tudományos szféra képviselőivel. Zárkózottságukban megnyilvánul az is, hogy megváltozott a szerepfelfogásuk, máshogy értelmezik a tudománnyal szembeni válaszadási felelősségüket.

– Nem lehet, hogy az új kormányzati elit annyira bezárkózott, hogy már nem is ad pénzt elitkutatásokra?

– Nem, ezt nem a politika határozza meg. A tudománynak ma Magyarországon van autonómiája, a kutatási összegekről kuratóriumok döntenek, egyre inkább a nemzetközi tudományos normák alapján. Az már más kérdés, hogy a tudományos kutatásra elosztható pénz összege folyamatosan csökken.

– Több kutatótól is hallottam, hogy a tudományra fordított összeg azért csökken, mert egyre kevéssé kulturált politikusok kerülnek pozícióba.

– Én inkább úgy fogalmaznék, hogy az értelmiségi attitűd egyre kevéssé jellemző rájuk. De voltaképp miért várjuk el, hogy a politikusok értelmiségiek legyenek? Amit én mint kutató vagy mint állampolgár elvárnék tőlük, hogy hagyják érvényesülni a tudomány és a művészet belső normáit. Persze az sosem baj, ha egy politikus kultúrember, és úgy is nyilvánul meg. Azonban az a hangsúlyosan értelmiségi politizálás, ami a 90-es években jellemző volt Magyarországon, nemzetközi összehasonlításban is kivételesnek számított. Normális folyamat, hogy a politika közben professzionalizálódott.

– Milyen értelemben beszélhetünk Magyarországon profi politikusokról?

– A politika önálló szakmává vált. Konszolidált demokráciákban is pártpolitikusok csinálják a politikát, miközben az értelmiség befolyása kisebb, mint Magyarországon a rendszerváltás után volt. Ennek következményeként a politikusok egyre határozottabban utasítják vissza az értelmiségnek azt az igényét, hogy kontrollja legyen a politika felett. Ettől persze még az értelmiségnek feladata maradt számon kérnie a politikusokat, csak közben visszakényszerült a partvonalra.

– A tavaly megjelent, A magyar politikai rendszer – negyedszázad után című könyvben közölt tanulmányában 1989–2009 között három korszakot különböztet meg a magyar elit átalakulásában. Az utolsó a Gyurcsány Ferenc 2006-os őszödi beszédével kialakult válság, ami az azt követő években konszolidálódott. Azóta hány korszak van mögöttünk?

– Amikor a könyvet írtuk, sokat gondolkodtunk rajta, hogy 2006-ra vagy a 2010-es kormányváltásra tegyük-e a magyar elit utolsó korszakának kezdetét. Végül abban állapodtunk meg, hogy a válság manifesztálódása 2006-hoz köthető, a 2010-es választási eredmény a korábbi események közvetlen folyománya. Persze azóta is történtek a hazai eliteket érintő, jelentős események. Ilyen volt Orbán Viktor illiberalizmusról szóló beszéde, vagy az, hogy a Nemzeti Választási Irodánál kopaszok akadályoztak meg egy ellenzéki politikust abban, hogy demokratikus jogát gyakorolja. Történelmi korszakhatárokról azonban pár éves távlatokban nem lehet beszélni.

– A jelenlegi kurzus elitjének szimbolikus alakjai Habony Árpád, Mészáros Lőrinc és Andrew G. Vajna, akik az elmúlt években tettek szert egyre nagyobb befolyásra. Mi lehet az új elit sikerének titka? És hogyan lehetséges, hogy ők gyakorlatilag érinthetetlenek?

– Az említett szereplők olyan tagjai az elitnek, akiknek hatalma és befolyása abból származik, hogy közeli kapcsolatban állnak a kormányzati elit fejével, azaz a miniszterelnökkel, a kapcsolat természete azonban más és más. A politikának az értelmiségtől való elkülönülését jól mutatja a hangsúlyozottan nem értelmiségi, de saját területükön profi politikai tanácsadók növekvő szerepe. Mészáros Lőrinc viszont nem ebben az értelemben befolyásos, ő inkább a jelenlegi kormányzó elittel összefonódott új gazdasági elit emblematikussá vált figurája.

– A klasszikus elmélet szerint a demokrácia fontos ismérve, hogy az elit értékrendjét tekintve egységes, összetételét illetően pedig differenciált (sokrétű) legyen. Úgy tűnik, az egység kérdését komolyan veszi a kormány, a magyar elit homogén képet mutat. Hogyan látja a folyamatokat?

– Az elit egysége akkor valósul meg, ha tagjai tiszteletben tartják a játékszabályokat. Vagyis nem kell az elitcsoportoknak ugyanazt gondolniuk olyan összetett jelenségekről, mint az Európai Unió, a nemzeti identitás vagy az egyházak. Ellenkezőleg, egy demokratikus társadalom elitje akkor egységes, ha az értékpluralizmus mellett is tiszteletben tartja a másik oldal véleményét: amikor a politikusok egymásra olyan delegitimáló jelzőket használnak, mint a hazaáruló vagy a náci, az nem ezt a képet erősíti. A differenciáltság mint másik fontos kritérium szerint a hatalmi pozícióban lévő elitcsoportok nem telepszenek rá teljesen az általuk képviselt társadalmi szférákra. A magyar társadalom elitjének konszenzuális egysége ezért nem valósult meg: egy szinte hegemón elitcsoport jellemzi, aminek a versenytársai gyengék és kicsik.

– Hogyan változott a magyar elitek differenciáltsága?

– Az elit differenciáltsága akkor valósulna meg, ha a döntéshozatalba több elitcsoport kapna beleszólást. Persze törvényszerű, hogy a politika próbálja maga alá gyűrni a többi elitcsoportot, ez azonban nem egyszerű folyamat. Ezeknek a társadalmi rétegeknek önsúlya van, saját belső működési mechanizmusok mentén működnek. A kulturális és a gazdasági szférában is láttunk több kormányzati kísérletet szándékos cserére, miközben hiába szeretné a politika, nem tud a mellényzsebéből előhúzni egy új elitet.

– Korábbi tanulmánya szerint a rendszerváltás után a kulturális eliten belül nem ment végbe nagy változás, ott lassabb, kevésbé jelentős csere zajlott le. 2010 után azonban voltak látványos, hosszasan elhúzódó feszültségek. Hogyan látja, megerősödött a politikai beavatkozás a kulturális elitet illetően?

– A kultúrharc a rendszerváltás óta jelen van Magyarországon. Emlékezzünk vissza, hogy Antall József miniszterelnök az akkor a Magyar Televíziót vezető Hankiss Elemérrel és Gombár Csabával milyen harcokat vívott. Az utóbbi időkben hasonló példát a Nemzeti Színház igazgatói széke körüli konfliktusban láthattunk. A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) létrehozása különösen jó példa a 2010 utáni kulturális elitcserére irányuló törekvésre, a szervezet megjelenéséhez még a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) elitkutatásának mintavételi gyakorlatát is hozzá kellett igazítani. A művészeti akadémia létrehozásával ugyanis a kormány egyfelől kulturális szereplőknek delegálta a kultúrára szánt támogatások egy nagy része szétosztásának a feladatát, ugyanakkor ezt a jogot egy olyan szervezet kapta, amiről nem mondható el, hogy reprezentálná a magyar kulturális élet sokszínűségét. Így a magaskultúra finanszírozásában, ha direkt módon nem is, de megjelenik a kormányzati elit beavatkozási kísérlete.

– A kormány gyakorlata végül is nem sokban tér el a korábban hatalmon lévő baloldali liberálisok gyakorlatától. A művészeti elit akkor is a kormányzati elittel azonos ideológiai nézeteket vallott.

– Ebben a vitában két narratíva van. A jobboldali narratíva szerint a kultúrában korábban kialakult baloldali-liberális túlsúlyt csökkenteni kell, ki kell egyenlíteni. Ezzel szemben a másik oldal azt vallja, a korábbi túlsúly mintegy természetes állapot, ami azért alakult ki, mert a jobboldaliak eleve tehetségtelenebbek, nincs keresnivalójuk a kultúra döntéshozatalában. Ebből is látszik, hogy a művészeti elit esete azért különleges, mert régóta kialakult egy jobb- és baloldali tengely körüli belső ellentét. A belső törésvonalhoz képest az aktuális politikai beavatkozási kísérletek másodlagosak, ezeket a művészeti elit igyekszik is lerúgni magáról. 

A kormányzati elit beavatkozási törekvéseinek sikerességét illetően ezért szkeptikus vagyok. A kutatási eredményeim inkább arra utalnak, hogy a művészeti elit belső viszonyai sokszor akkor is erősebb tényezőnek bizonyulnak, amikor a forrásoknak az MMA által végzett elosztására kerül sor.

– A kultúra működési mechanizmusa ráillik a tudományos elitre is? A szándékos beavatkozási kísérlet itt is látványos, miközben időről időre megjelennek kritikus hangok. A Pallas Athéné alapítványok felsőoktatási térnyerése és az ellene tiltakozó MTA-közgazdászok esete erre jó példa.

– Valóban, hasonlóan az MMA szerepéhez a kultúra finanszírozásban, a Pallas Athéné a tudományban jelenik meg mint új, a politika által kijelölt forráselosztó. És mivel a források szűkösek, megfigyelhető, hogy az ideológiai különbségek ellenére lassan mindenki hozzájuk vándorol. Ebből következik, hogy, hasonlóan az MMA gyakorlatához, a jegybank sem engedheti meg magának, hogy ideológiai alapon csak az unortodoxia képviselőit támogassa. Kánon ugyanis a tudományban is van, amit nem lehet egyik napról a másikra megváltoztatni. A tudományos normák negligálásával létrehozott szellemi produktumok, doktori iskolák, unortodox képzések kevéssé valószínű, hogy időtállónak bizonyulnak majd, még ha az egyetemek pillanatnyilag onnan pótolják is a forráshiányukat.

– Mindennek következtében hogyan változik a magyar elitek társadalmi megítélése?

– A magyar társadalom rendkívül szkeptikusan tekint az elitjére, de ez nem új jelenség. Semmi jót nem gondolunk róluk, és nem is gondoltunk soha. Arra vonatkozóan vannak rendszeres kutatások, hogy az állampolgárok mennyire bíznak az intézményrendszerben, ez mindig ugyanazt a hullámzást mutatja: a választások környékén nagyobb az optimizmus, ami aztán a kormányzati ciklus során fokozatosan csökken. 

A magyarság többsége azonban nem csak bizalmatlan, de érdektelen is saját elitjével szemben.

– Van azonban a kormányzati elit mellett egy másik csoport, ami az elmúlt időszakban töretlen médiafigyelemnek örvend. Ez a gazdasági elit, aminek a politikával való összefonódása sokakat érdekel.

– Az elit szempontjából a korrupció abban az esetben fontos, ha annak rendszerszintű megjelenését vizsgáljuk. Bár közvélemény-kutatások szerint a kétezres évekhez képest megnövekedett korrupciós szintet érzékel a lakosság, de ezt úgy könyvelhette el, hogy az elit mindig lop, függetlenül attól, ki van éppen hatalmon. Friss kutatások szerint, bár a mostani kormányzatot is korruptnak érzékelik, ebbe azonban mintegy beletörődtek, a rengeteg korrupciós ügy inkább fásultságot, mint felháborodást vált ki. Vedres Balázs és David Stark a magyar gazdaság céghálóit elemezték, és kimutatták, hogy a magyar gazdaságban úgynevezett politikai lyukak vannak. Ez azt jelenti, hogy ha egy cég vezetésében azonosíthatóan bal- vagy jobboldali politikai kötődésű személy ül, közte és az ellentétes politikai kötődésű más cégek között annak ellenére nincs együttműködés, hogy az gazdasági szempontból indokolt volna. Ez szerintem azért fontos, mert analóg módon ez elmondható a kultúra és a tudomány teljesítményére is: ha egy terület átpolitizálódik, és a különböző elitcsoportok között nincs együttműködés, az általuk képviselt társadalmi szféra teljesítménye is romlani kezd.

– Egy kormányközeli agytröszt meghatározó alakja a közelmúltban arról beszélt, hogy amit ma Magyarországon korrupciónak neveznek, az lényegében a Fidesz legfőbb politikája. Elitkutatóként milyen következtetéseket lehet levonni egy ilyen nyilatkozatból?

– Talán valami olyasmire akart utalni ez a nyilatkozat, hogy a mindenkori kormányzóelitnek természetes és akceptálható törekvése, hogy helyzetbe hozzon az általa vallott értékekhez közel álló, illetve vele lojális csoportokat. Az elitparadigma szerint ugyanakkor itt megint csak arról van szó, hogy a hatalom erőteljesen beleavatkozik egy saját törvényei szerint működő szféra, a gazdaság belső folyamataiba, ami a gazdasági szereplők számára kiszámíthatatlan környezetet teremt, és nem sarkall az innovációra.

mno.hu