A mi szerkesztőségünkben is többször csörgött már a telefon, kétszer pálmamatracot akartak eladni, három egymást követő napon pedig tuti akciósan 3 csomag kender alapú zokni gazdáivá válhattunk volna.

Több olvasónk is jelezte, hogy folyamatosan felkeresik őket telefonon keresztül és nyereményt ígérve különböző termékbemutatókra invitálják őket. Aki veszi a fáradtságot és elmegy az ajándék reményében, sokszor csalódottan távozik, mert csak akkor kapják meg a telefonban beígért ajándékot, ha vásárol a termékbemutatón.

Úgy tűnik, újra reneszánszát élik a termékbemutatók. A veol.hu is közzétett egy cikket, melyben ellátogattak egy ilyen bemutatóra és leírják tapasztalataikat.

Heffler Péter, a cikk szerzője a következőkben megosztja tapasztalatait.

Ma már nehezen lehet a teleshopban eladni a kacatokat, míg az úgynevezett porszívó ügynökök ideje is régen lejárt. Azonban az óvatlanok nagyon könnyen áldozatául eshetnek, a leginkább nyugdíjasokat telefonon hívogató termékbemutatósoknak.

Csak a mi vezetékes telefonunk is háromszor csörgött azóta, hogy a minap szerencsém volt az egyik internetes portálon egy remek íráshoz a termékbemutatókkal kapcsolatban.

Minden esetben nagymamámat vagy nagypapámat keresték, az utolsó telefonáló viszont beérte velem is. Eztán egy unottnak tűnő női hang, monoton módon közölte, hogy harmincötezer forintos ajándékutalványt nyertem, amit szerdán vehetek át az egyik étteremben. Másnap meg is érkezett a meghívó, amit ha felmutattam, csak akkor léphettem be a szerda reggeli „előadásra”.

Megdöbbenve tapasztaltam, hogy egy korombelit sem érdekelt a „nyereményjáték”, ugyanis udvariatlanság nélkül mondhatom, hogy a jelenlévő huszonhét főből csupán én voltam hatvan év alatti.

Természetesen a személyzet sem tudott hirtelen hova tenni, ezért le is ültettek a többiektől külön. Egyből figyelmes is lettem a lepellel letakart tárgyakra az asztalon, ami előtt az előadó hamar belelendült a beszédébe, és becsületére váljon az első, közel másfél óra után tartott szünetig szakadatlanul mondta a magáét. A gyenge, izzadságszagú viccek, és a sziklaszilárdnak finoman szólva sem mondható érvei között könnyű volt elkalandozni, és mire felocsúdtam elő is került egy főzőkészlet kettőszázötvenezer forintért, közben a kivetítőn pedig egy gulyásleves volt látható. Szó szót követett és máris „nagyon jutányos áron”, mindössze háromszázötvenezer forintért légtisztító (ezek a készülékek ettől sokkal drágábbak –- nyugtatott bennünket az előadó), négyszázezer forintos porszívó, valamint potom négyszázötvenezer forintért lábmasszírozó gép vált elérhetővé. Utóbbiról megtudtuk, hogy a csepeli profi női röplabdacsapat gyúrója is ajánlja. (Megjegyzem, nincs Csepelen profi női röplabdacsapat.)

A szünetben kissé kételkedve léptem oda az egyik szervezőhöz, miszerint a harmincötezer forintos ajándékutalványomat mégis merre tudom beváltani. Kiderült, hogy egy zalakarosi hotelben, akiktől egy telefon után megtudtam, valóban jogosult vagyok a fentebb említett összegre, ám a szállásból csupán tízezer forintot engednek, míg a többi egyéb szolgáltatásoknál váltható be.

Vásárolni nem akartam, látni pedig eleget láttam, így a távozás mellett döntöttem, de kifele még odaléptem egy látszólag ismerősen mozgó, hatvan-hetven év körüli férfiakból álló társasághoz.

Elmondásuk alapján kis „klubot” alkotnak, akik előadásról-előadásra járnak, megeszik-isszák, amivel kínálják őket, de soha nem vásárolnak semmit. Ez náluk alapszabály. Azonban biztosan vannak, akiket rá lehet beszélni, hogy a nehezen összekuporgatott nyugdíjukból több százezer forintért vegyenek felesleges és gagyi kacatokat.

Kecsegtettek még egy ebéddel az előadás végén, de valahogy az én étvágyam addigra elment.

veol.hu / Heffler Péter (Címlap: A kép illusztráció - Fotó: Heffler Péter)