h i r d e t é s

Visszaél a hatalom Kölcsey 1833-as szavaival

Olvasási idő
8perc
Eddig olvastam

Visszaél a hatalom Kölcsey 1833-as szavaival

2019. március 16. - 06:14

 

Ott tartunk, ahol az 1800-as évek elején.

Az 2019. március 15-ei kormányünnepség plakátja, a cikk alatt az általam preferált változata - KDL / bekialtas.blog.hu

„Négy szócskát üzenek, vésd jól kebeledbe, s fiadnak / Hagyd örökűl ha kihúnysz: A HAZA MINDEN ELŐTT.” Kölcsey Ferencnek ezzel az 1833-ban, Pozsonyban papírra rótt négy szavával hívja az Orbán-kormány a 2019. március 15-ei ünnepségre az ő népét. Hagyhatná a jelmondatot örökül is, ami azt jelentené, hogy „kihúnytát” érzi, de gyanítom, akik a lózungot a plakátra javasolták, nem olvasták az „Emléklapra”című epigramma mindkét sorát. Ha így tettek volna, bizonyára feltűnt volna nekik a kínos áthallás. Ehhez képest akár szót sem érdemel, de azért mégis, hogy Kölcseycsupa nagybetűvel írta a kormányplakát által, a szerző nevének említése nélkül idézett szöveget. Ám ezzel sincs vége.

A költő, unokaöccséhez Kölcsey Kálmánhoz írt „Parainesis”-ében, szellemi végrendeletének szánt intelmeiben, fejti ki részletesen, mit is jelent számára a haza. Többek között azt vallja: „minden áldozat kicsiny azokhoz képest, miket a hazának kívánni joga van. Mindent, amit élted folyta alatt arcod izzadásában gyűjtöttél; mindent, amit lángoló szerelemmel fűztél magadhoz, javaidat, kincseidet, házad népét és saját éltedet naponként és pillanatonként érette fel kell szentelned”. Ugyanakkor keserűen megjegyzi: „a hazaszeretet valóságos példái oly igen ritkák”. Éppen ezért leszögezi, hogya nemzet tagjai, vagyis az akkori értelmezés szerint a lakosság legfeljebb öt százaléknyi rétegét kitevő nemesség – amelybe unokaöccse is beleszületett – cselekvésének ez legyen a vezérfonala: „jog és kötelesség egymástól soha el nem választhatók”.

A nemzet a kiváltságosokból állt

De miért írt a költő unokaöccsének ily módon? Miért hangsúlyozta azt, amit mi, a késő utódok szinte rutinszerűen tartunk magától értetődőnek és vonatkoztatunk nem csupán a legfeljebb néhány tízezer kiváltságosra, hanem határon innen és túl vagy tizenötmillió emberre, aki magyarnak tartja magát? Vélhetően azért, mert ott és akkor az volt a feladat, hogy a gondolkodók tudatosítsák a nemzet tagjaiban – vagyis még egyszer mondom: a lakosság néhány százaléknyi rétegét kitevő nemességben –, ha továbbra sem akarnak túlnézni birtokaik határán, akkor pusztulásra vannak ítélve. Pusztulásra, mert a feudális világot, amelynek örökkévalóságáról addig meg voltak győződve, elsöprik azok az erők, amelyek tőlünk nyugatabbra már a náció tagjai közé voltak kénytelenek beengedni a dolgozó osztályokat és rétegeket.

Az ennek következtében sokmilliósra duzzadt, az addig több nyelven beszélő, számos nyelvváltozatot használó népességet a modern termelés és kereskedelem kihívásainak megfelelően egyetlen államnyelv égisze alatt igyekeztek egyesíteni, egyszersmind fölé húzták boltozatnak a haza addig ezzel a jelentéstartalommal nem létezett, mitikus fogalmát. Aztán annak érdekében, hogy a tömeg azonosuljon az újszerű felfogással, a kor követelményeit átlátók és a társadalmi összmozgások közös kultúrát alakítottak ki akár megkonstruált ősmondákkal, nemzeti irodalommal, nemzeti zenével és így tovább.

Eközben azok a közösségek, amelyek még kulturális ellenállásra sem voltak képesek – mint például csupán Franciaországban az akvitánok, a bretonok, a burgundok, a frankok, a gallok, a normannok, a vizigótok – beolvadtak az ily módon mesterségesen létrehozott, úgynevezett hazába, amely a nemzetállam eszmei alapjaként a tőkések közötti piaci küzdelmek bázisává alakult lassan. Mások – hogy csak a környezetünkre utaljunk: horvátok, szlovének, szlovákok, szerbek – akár évszázadokon át is dacoltak, mígnem elérkezett az idő, hogy létrehozzák a haza mítoszával megkoronázott nemzetállamukat. Megint mások – baszkok, katalánok stb. – mindmáig meg-megújuló küzdelmet folytatnak ugyanezért.

A parasztokkal nem gondoltak

Magyarország bizonyos értelemben ezzel ellentétes utat járt be. 1526 után elveszítette függetlenségét, noha természetesen az előtte ténylegesen is létezett királyság nem volt modern értelemben vett ország. Mint már jeleztem, a jobbágyokat, az iparosokat, a kereskedőket nem tekintették a nemzet részének. Hivatalos nyelve a latin volt, mellette pedig a németet használták a betelepítési hullámok miatt, illetve már I. István uralkodásának idejétől a bajorokkal, a Német-római Birodalommal. később a Habsburg Béccsel való kapcsolattartás érdekében. A magyar nyelv az 1800-as évektől, a függetlenségi törekvésekkel összefüggésben került előtérbe, lett a modernitás követelményeihez való igazítás, a nyelvújítás tárgya, a különféle művészeti ágakon keresztül a lelkesítés eszköze, s vált a másoktól megkülönböztető kultúra letéteményesévé.

Az 1800-as évek első felében a magyarországi kiváltságos rétegeknek csupán egy maroknyi csoportja állt élére ennek a folyamatnak az eredendően gazdasági természetű küzdelmének részeként. Az arisztokrácia tagjainak az iparosítást, a kereskedelem fontosságát felismerő tagjai mellett a nemesség tanult rétegének lassan szélesedő köre a múlt és a jelen romantikus hazaértelmezésével próbálta mozgósítani, saját oldalára állítani a tömegek mind nagyobb részét. Saját osztályos társaik mellett akkor még leginkább a polgári foglalkozások művelőit. A lakosság döntő hányadát kitevő jobbágyi, később zsellérsorban lévő földművelőkkel lényegében nem gondoltak. A nem nemeseknek, a vagyonnal nem rendelkezőknek 1945 hozta el a választójogot...

Az ország 1918, a vesztes világháború után kapott lehetőséget az immár független nemzetállam megteremtésére. Ezen persze – például Ausztriával ellentétben – mi mindmáig búsulunk, ahelyett, hogy a bizonyos értelemben még nálunk is többet vesztett osztrákokhoz hasonlóan előnyt kovácsoltunk volna belőle, s ebből a helyzetből nyúltunk volna nem elsősorban az elcsatolt minden területért, hanem azokért a részekért, amelyeken tömböt alkotva élt a magyarság. Így aztán vérmes reményeink a következő háború után is kielégítetlenek maradtak. Mindezt tetézte, hogy a megkésettség miatt – a hozzánk hasonlókkal és a modern korba még később érkezettekkel együtt – belecsúsztunk az újabb, a globalitás irányába mutató folyamatokba. Ebben a helyzetben, tetszik, avagy nem, a világpolgárrá váló, egyre nagyobb tömegek szemében lassan kiüresedik a haza fogalma.

Ott tartunk, ahol az 1800-as évek elején

Ám lenne még egy mód az elveszni látszó szellemi-érzelmi érték megmentésére. A nemzetalkotó közösség irányító, közvélemény-formáló rétegének azon kellene munkálkodnia, hogy az országhatár által határolt területen belül élők igazi otthona legyen e hely, s hogy a magukat ehhez a kulturális közösséghez tartozónak érző határon túliak pedig biztos menedékre találjanak benne. Ebben a jövendő hazában azonban már nem arra a Kölcseyre kellene apellálni, aki kora végtelenül önző nemességét akarta rábírni, hogy érezzen végre felelősséget a nemzet tagjai közül kirekesztett tömegek legalább egy része iránt. Ennek az új  hazának olyan emberi közösségnek kellene lennie, amely elsősorban azzal védi és óvja tagjait, hogy igazságos feltételeket teremt az egyéni képességek kibontakozásához. Ebben a hazában az lenne a jelszó: „Az ember minden előtt”.

Attól tartok, hogy egy ilyesfajta haza megteremtésének ügyében igencsak rosszul állunk. Pitti Zoltán kutató-közgazdász a nemzeti ünnep előtt hozta nyilvánosságra, hogy Magyarországon mindössze ezer ember rendelkezik a termelő magánvagyon döntő részével. Ami ugyebár nem tévesztendő össze a személyi tulajdonnal, amit ráadásul horribilis adósságok terhelnek. Az igazán országos kihatású döntések meghozatalára aligha van számottevő hatása húszezer embernél többnek, beleértve a vezető politikusokat, a képviselőket, a kormányzati főhivatalnokokat, a nagyobb városok polgármestereit, a pénzembereket, a nagybirtokosokat, a nagyvállalkozókat. Vagyis, ha a társadalmon belüli arányokat nézzük, lényegileg ma is ott tartunk, ahol az 1800-as évek első felében.

Mindent elölről kellene kezdenünk!

Milliós a puszta létért naponta megküzdő, mélyszegénységben tengődők száma. Több millióan vannak az egyik hónapról másikra élők. A középosztálynak mondott, szintén több milliós tábort bármikor a lecsúszás veszélye fenyegeti. A tényleges jól lét a családtagokkal együtt legfeljebb egymilliós réteg sajátja. Ez a réteg azonban négy kasztra oszlik: az elsőbe évi bruttó 6–15 millió forintos jövedelemmel, a negyedikbe 250–300 millió forinttal lehet bekerülni. Valójában a nemzetinek mondott együttműködésnek csak ez a négy csoport az igazi alanya, kedvezményezettje, s legfeljebb a hazai lakosság 45 százalékát kitevő középosztály legfelső rétege. Csupán ők azok, akik Petőfi Sándor 1847-es szavaival szólván már a „bőség kosarából” is vettek, míg a többi hovatovább a „jognak asztalánál” sem foglalhat helyet.

Ha valaki kételkedik benne, hogy mennyire a kirekesztés uralkodik abban a hazában, amit felkínál az ország népének a hatalom, csak vegye elő az 1989. március 15-én felolvasott, rendszerváltó 12 pontot! A petíció nemzedékemet mindenekelőtt azért lelkesítette, mert ami benne volt, végre nyilvánosan kimondattathatott. Annál lehangolóbb, ami lett belőle. A választások tisztasága besározva. A bírói függetlenség támadás alatt. Az oktatás, a közigazgatás ismét központosítva, a média nagy része a kormány, sőt egy annál is szűkebb, a közvélemény számára ismeretlen személyekből álló, maroknyi csoport kizárólagos befolyásának kitéve. A dolgozói érdekvédelem minden eszközzel, a törvény erejével is akadályozva. A közkiadások társadalmi ellenőrzése államilag gátolva; gyakran még bírósági döntést követően sem adják ki a közérdekű adatokat.

Újra kiépült a kiváltságok egyéni és csoportos rendszere. A működő piacot a külföldi cégeknek és a hazai kiváltságosoknak adott, részleteiben nyilvánosságra sosem hozott támogatások és az álságos közbeszerzési pályáztatások zúzzák szét. Sosem látott mennyiségű és gyakran nemzetközi összehasonlításban is példátlan mértékű adókkal sarcolják meg a vállalkozások többségét és a lakosságot. Három évtized alatt még inkább Európa hátsó udvarába jutott a magyar társadalom egésze, amely az olcsó és képzett munkaerőt szállítja a Nyugatnak, miközben az ország odadobta neki piacát. A katonai és a gazdasági függetlenség akkori követelése egyre inkább írott malaszt. A felelős menekültpolitika helyett uszítás zajlik. Nemhogy megszűnt volna a történelemhamisítás, amint azt a rendszerváltó tizenkét pont utolsó előttijében akarta a budapesti Szabadság téren 1989. március 15-én összegyűlt tömeg, hanem rafinált emlékezetpolitikával fedezik el.

Ahogy elnézem, mindent elölről kellene kezdenünk! De ha ezt egyszer megtesszük, vagyis megteszik az utánunk jövők, gondoljanak arra, hogy úgy kellene intézniük: amit cselekednek, az végre ne csupán a szűk elit érdekét szolgálja, amint az a reformkorban első lépésként szükségszerű volt, hanem minden polgárét, minden magyarét! Hiszem, hogy Kölcsey Ferenc a maga zsenijével nagyon is átlátna a szitán, s maga leplezné le azokat, akik ma az ő 1833-as, akkor korszerű szavait a kiáltó igazságtalanságok leplezésére használják. Ezért szerintem így módosítaná epigrammájának utolsó négy szavát: „AZ EMBER MINDEN ELŐTT”. #

 

Forrás: bekialtas.blog.hu


 

h i r d e t é s