Ez a koncepció első felukkanása óta így van, és az elmúlt napok-hetek fejleményei sem hozták közelebb a megoldást - írja a Magyar Nemzet. Hasonló sztorik régebben is akadtak, nemegyszer petícióig is eljutottak. Olyankor az ember megnézte a dokumentum címét, hogy tudja, miről van szó, majd átfutotta az aláírók listáját, és akár az ismert balos-liberális értelmiségiek, akár a békemenetes szubkultúra szénné unt neveit találta ott, tudta, hogy az igazságot valahol középen, de nem kizárt, hogy a másik oldalon kell keresnie.

Igen ám, csakhogy most ezek az az aláírók összezagyváltak mindent. Előbb a projekt elleni, majd a tervek melletti felszólamlások alatt bukkantak fel ilyen és olyan – illetve bárhova is csak erőszakkal beszuszakolható – nevek, miközben ráadásul szőrén-szálán eltűnt Ascher Tamás és Závada Pál, ahogy harciasabb jobbosoknak sincs nyomuk. Az ellene alatt ott van Szörényi Levente és Bródy János, Ungváry Krisztián és Puzsér Róbert, a mellette mellett síkra száll György Péter és Vidnyánszky Attila, Persányi Miklós és Vitézy Dávid.

Izgalmas a téma, ebből is látszik. Most légy okos, Domokos!

Azzal kezdtem, hogy laikus vagyok. Azt még csak-csak el tudom dönteni, hogy a fakivágások alkalmából sikoltozó rendőr és exállamtitkár közül kinek kellemetlenebb a hangfekvése, és azzal is tisztában vagyok, hogy egy városban minden egészséges fáért kár. De hogy egy elképzelés mennyire tisztességes és jövőbe mutató, abban kénytelen vagyok a megérzéseimre hagyatkozni.

Persze a legtöbben ezt teszik, nem hinném, hogy csapatostul szaladgálnának közöttünk a magasan kvalifikált urbanisták, különös tekintettel az olyanokra, akiknek politikai preferenciáik sincsenek egyáltalán. Ennélfogva alapból kétféle hozzállás lehetséges. 1. Az Orbán-kormány tervezi, tehát megalomán, fölösleges, zöldgyilkos. 2. Az Orbán-kormány tervezi, tehát hibátlan, csodálatos, Gróf Széchenyi Lánchídjához méltó.

Mióta elindult a történet, figyelgetem a híreket, nézegetem a terveket. Az a helyzet, hogy nehezen találok fogást rajtuk. Bármit is elhinnem Habony Árpád haverjának nem egyszerű, és mégsem tudok beállni a tiltakozók mögé, sem képletesen, sem valóságosan. Legalább három okból.

Az egyik, hogy bármennyi jogos kritika illetheti is Baán László projektgazdát, az jól látszik, hogy építő ember szeretne lenni szegény feje. Akkorák az ambíciói, mint egy ház. Mint egy hatalmas ház. A pasas tisztában van vele, hogy a jövő aszerint ítél meg minden korszakot, hogy létrehozott-e valamit. Egy korszerű, minden tekintetben 21. századi múzeumi negyed pedig valami lenne, és az utókort a legkevésbé sem izgatná majd évtizedek múltán, hogy ki mit tett magáévá régen, miközben a valami felépült. (Félreértés ne essék, ettől még a jelennek nem kell tapsolnia, ha kilopják a cementet a betonból, a jelennek az a dolga, hogy ellenőrizzen, ha bír.)

A másik, hogy a Városliget úgy, ahogy van, fájdalmas jelenség. Akárhogy toldozták-foldozták a rendszerváltás óta, egy darabka kommunista múlt ő a mai napig. Alig van része, ami kompromisszumok nélkül passzolna 2016-hoz. Nem a Liget az egyetlen ilyen Budapesten. Ilyen a Római-part, a Déli pályaudvar, a Nyugati környéke és sok más zárvány. Amikor ezek átalakításáról, nagyszabású felújításáról – vagy akár eltüntetéséről – olvasok-hallok, elsőre nem tudok más mondani, csak azt: végre-valahára.

A harmadik, hogy az esélyes épületterveket szupereknek találtam.

A Rómain lakom, lakótelepen, gyakran megyek le a partra, szeretem a Dunát. Rendszeresen vannak hírek arról, hogy lesz valami vele, jön a mobilgát, talán a büfésort is kiiktatják. Ilyenkor tiltakozás kezdődik, és a tiltakozók azt mondják: el a kezekkel, aljasság tönkretenni az értintetlen természetet, a csónakházakat, eltörölni a múltat. Igen ám, csakhogy a csónakházak jó része menet közben – talán senki sem figyelt oda? – eltűnt magától, a helyükre lakóparkok nőttek, a büfékből pedig hekk- és égettolaj-szag száll, Kádár János lehellete érződik. Ami szép volt a múltból, már nincs, ami maradt, annak a megítélése véleményes, ami lett, kellemetlen. Ha az utóbbi években nem bukkant volna fel néhány hely, ahol nem ipari sört csapolnak végre, azt lehetne hinni, hogy 1978-at írunk.

Azt mondják sokan: a Liget tényleg nincs jó állapotban, tényleg fel kell újítani. De nem így, hanem máshogy. Úgy, hogy maradjon közpark, múzeumok nélkül, üdén és zölden, sétányokkal, gyerekkocsis anyukákkal, kutyás kerületiekkel. Nem állítom, hogy ez a megoldás nem lenne helyes. Csak annyit állítok, hogy szeretném, ha minden, ami rusnya és értelmetlen, előbb-utóbb szebb és hasznosabb lenne ebben a városban. Ha minden ilyesmivel történne valami már. Ilyen naiv vagyok – biztos azért, mert ha muszáj lenne döntenem, hogy a két petíció közül melyiket írjam alá, a másodikat választanám. Nagy szerencse, hogy nem kell!

mno.hu