A képlet – mindkét összevetésben – azonos.

Hitler sosem vált volna kancellárrá, nem vihette volna végbe, amit művelt, a vesztes első világháborút követő ostoba, szűklátókörű, Németországot gyakorlatilag halálra ítélő békeszerződés nélkül, melynek következményeivel, benne a törvényszerűen jelentkező gazdasági válsággal és a kommunista forradalom oroszországi exportjától való félelemmel a demokratikus hagyományokat nélkülöző Weimari Köztársaság nem volt képes megbirkózni.

De ez is kevés lett volna. Kellett hozzá a baloldallal leszámolni kívánó német nacionalista konzervatív jobboldali politikai erők (Hugenberg, von Papen) és a német nagyipar, elsősorban a nehézipar (Thyssen, Krupp) támogatása, akik Hitlert a saját, dróton rángatott eszközüknek tekintették, aki majd elvégzi számukra a piszkos munkát, aztán szépen ejtik.
Toborzó- és választási kampányainak finanszírozásával valójában ők juttatták Hitlert hatalomba.
Hogy ki kit rángatott dróton, abban ugyan tévedtek, de a gazdasági számításaikat megtalálták Hitlernek már első lépéseiben, a demilitarizált, franciák által ellenőrzött Ruhr-vidék felszabadításában és a hadsereg-fejlesztésben.

(Mussolini felemelkedését részben a csalódás eredményezte, hogy az antanthoz későn csatlakozott, sokáig kiváró, hezitáló Olaszország gyakorlatilag semmit nem kapott a koncból (csakúgy, mint Japán), részben itt is a gazdasági válság, végül a forradalomtól rettegő katolikus egyház támogatása volt a fő kiváltó ok.)

Nálunk a Tanácsköztársaság és bukása, az elcsatolt területekről menekülő százezrek, akiket a hazai zsidóság kárára integráltak, és általában a területvesztés, a gazdasági válsággal együtt.

A második világháború után a porondról eltűnt fasiszta, náci eszmék pártok formájában fél évszázados Csipkerózsika-álomból az ezredfordulón kezdtek ébredezni.

Ennek okai is egyértelműek.

Az „északi” jóléti államok gazdasági csodája a hetvenes évek olajválságával kezdődő évtizedekben szép lassan kifulladt, a „délieknél” valójában el is maradt. Társult hozzá az unalom, mely felfal minden produktív társadalmi kezdeményezést és kiállást, a tanulatlan, képzetlen, elhelyezkedni nem tudó fiatalok kiút-keresése a legkisebb ellenállás felé, a hatalmon lévő politikai elit kifáradása, melynek során koncepciózus államférfiak helyét közepes képességű, rutinírozó bürokraták foglalták el, bármiféle előremutató koncepció nélkül, kiknek egyetlen célja a következő választás megnyerése volt (ma is így van), a tömeges migráció, először a volt gyarmatokról (csillapítandó a gyarmattartás miatti rossz közérzetet), aztán bárhonnan, jórészt azért, mert bizonyos munkák elvégzésére a nyugat-európai polgár már nem volt hajlandó.

Ehhez társult a társadalmi szolidaritáson alapuló baloldali eszmerendszerek (a jóléti állammal megvalósult, majd zsákutcába jutott gazdasági csodával lényegileg a szociáldemokraták programja vált valóra), a szakszervezetek, majd pártok, végül – a tőke profitéhségének köszönhetően, mely kihelyezte az ipart Ázsiába, elsorvasztva ezzel az európai ipar jó részét – a munkásosztály eltűnése, helyén a szolgáltató ágazat által részben felszívott heterogén, felhígult tömegekkel.

És hozzájárultak a Szovjetunió disznóságai, majd eltűnése a porondról.

Így aztán az ezredforduló környékén Európa-szerte életre keltek, egyelőre marginális politikai erőként, távol a parlamenti képviselettől az újfasiszta, neonáci mozgalmak, melyek napjainkra – hiszen az okok lényegileg nem változtak – parlamentáris (Németország) sőt kormányzati koalíciós (Ausztria, Olaszország) itt-ott már reménybeli kormányváltó erővé (Franciaország, Hollandia, Olaszország) növekedtek.

Az, hogy a csöndes, demokratikus, konszolidált, dög unalom Ausztriában a Szabadságpárt (elsőként, aztán még egyszer) kormánykoalíció részese lett, hogy a szárnyaló Németországban az AfD képviselői bent ülnek a Bundestagban, és különféle Landtgokban (elsősorban a volt kelet-német tartományokban, és ez sem véletlen), hogy Salvini, Le Pen, kormányközelbe kerülhetett, mindannak a megcsúfolása, szemen köpése, ami ellen hetvenmillió ember áldozta az életét, bő fél évszázaddal ezelőtt.

De térjünk most haza!

A rendszerváltás után Antallt, akinek szerencsétlen kormányzati működése megadta a kegyelemdöfést a szocialista iparnak, sőt mezőgazdaságnak, ezzel százezreket tett munkanélkülivé, anélkül, hogy bármiféle kiutat kínált volna, származása, neveltetése, egész habitusa arra predesztinálta, hogy újjáélessze a Horthy-rendszer iránti nosztalgiát.

A gyáva, megszólalni nem merő szocialisták, és a XIX. századi kormányzati ideákba merevedett, kizárólag a Hyde-park effektussal elfoglalt liberálisok ily módon hathatós támogatásával, még, ha akaratuk ellenére is.

Márpedig a Horthy-rendszer legcsekélyebb revideálása törvényszerűen napfényre hívja a szemétdombról mind a négy sarkalatos elvét: az antikommunizmust, az antiliberalizmust, az antiszemitizmust és az irredentizmust, melyek az előző negyven évben amúgy is a szőnyeg alá söpörve, kényszerpihenőn izzottak sokakban.

Antallnak ugyan szinte egyetlen erényeként a javára írhatjuk, hogy ellenzett minden fajta rasszizmust, társadalmi megkülönböztetést, politikai ökölharcot, meg lövészárkok ásását, ez azonban kevés volt.

Az antikommunizmus és az antiszemitizmus, liberalizmus-ellenességgel karöltve (a határrevízió egyelőre áthallásokkal), viszont antikapitalista lózungokkal dúsítva azonnal az MDF-ből kiváló Csurka-párt propagandájának gerincévé vált, mely párt azonban az ekkor még egészségesebben, kritikusabban gondolkodó magyar közegben a 3-5%-os támogatottság fölé sosem tudott emelkedni, majd szép lassan fel is morzsolódott.

A továbbiakhoz Orbán kellett.

Már a 2006-os zavargások idején tudunk kapcsolatáról szélsőséges elemekkel, ahogy pedig a mondanivalója fokozatosan durvult, egyre közelebb került hozzájuk.
Meggyőződésem szerint ő bábáskodott az új szélsőjobboldali párt, a Jobbik születésénél, mert fontos szerepe volt. Az antikommunista, antiliberális mantrákat hangoztató Orbán, miniszterelnökként tovább nem mehetett. Antiszemita és irredenta kiszólásokat, propagandát csak áthallásos módon űzhetett.

Nem úgy a Jobbik! Ők kimondhattak mindent, amit a miniszterelnök nem!

Csak sajnos túlnőttek a kijelölt szerepükön, egyre izmosodó politika erővé válva már konkurenciává váltak Orbán számára.
Szerencséjére kapóra jött a 2015-ös migrációs válság, melyet Orbán tökéletesen kiaknázott a saját javára, most már nyíltan rasszista felhangokkal, félelmet keltve a tájékozatlan, megvezethető emberekben (a mai napig fenntartva a pár hetes krízis fantomját, erre hivatkozással most éppen a településrendezés jogát vonja el az önkormányzatoktól).

A Jobbikkal hát törésre vitte, és a Jobbik húzta a rövidebbet.

Orbánnak új szövetséges, vagy inkább csatlós után kellett néznie.

Meggyőződésem, hogy a Jobbik szélsőségeseinek felhasználásával ő hívta életre és szponzorálja (például Toroczkai cégének állami támogatásával) ezt az új, nyilas pártot.
Három legyet üt egy csapásra.

Egyrészt gyengítette vele (kis híján felszámolta) a Jobbikot, másrészt deklarálhatja, hogy ő nem szélsőséges, hiszen van tőle jobbra álló párt, harmadrészt Toroczkaiék mindent kimondhatnak, amit ő nem. Persze szavazatszerzés reményében.
És ebből a szempontból Orbánt nem izgatja, hogy a Fidesztől is elvehetnek szavazókat (bár jellemzően a Jobbiktól), mert Toroczkaiék automatikusan vele szavaznak mindenben. Ha persze a jelenleg 1% körül mért nyilasok megugorják a parlamenti küszöböt, és bejutnak az Országgyűlésbe.

Ez jelenti Orbán számára az ideális megoldást.

Magyarán, a taktika ugyanaz, mint a lecserélt Jobbikkal. Orbán trükközését ugyan leleplezi a mondanivalója, a (kényszerűvé vált, de természetes) szövetségesi stratégiája az Unióban, ahol fasiszta pártokkal alkot egy tömböt, akár csatlakozik hozzájuk, akár formálisan nem.
De a hivatkozási alapja, hogy ő távolságot tart a szélsőséges magyar nyilas pártoktól, megvan. Már azok számára, akik beveszik.