Talán nem is maradt már élő ember a Földön, akit nem értek volna még el a járványügyi intézkedések, korlátozások, illetve a média által közölt rémisztő hírek masszív hullámai. Ténylegesen senkinek sem kell hát megbetegednie ahhoz, hogy átélje a pandémia terheit, hiszen tömegével akadnak emberek, akik teljesen tünetmentesen töltöttek heteket házi karanténban, vagy akár rosszabb körülmények között is.

Határozottan várható következménynek tekinthetnénk tehát, hogy a szeretteiktől elszigetelődni kényszerült, bevételi lehetőségeiktől megfosztott, félelemben élő lakosság körében egyre-másra jelennek meg mentális problémák is. Elvégre érző lények vagyunk, éppen az volna tehát a meglepő, ha nem viselnének meg minket lelkileg ezek a cseppet sem szívderítő körülmények.

A média hírei szerint a társadalom egyre nagyobb hányada kezd el szorongásra, örömtelenségre, kilátástalanságra panaszkodni, melyre reagálva a mentális egészségügy képviselői rendre neki is álltak felállítani a diagnózisokat. Egyre több forrásból hallunk arról, hogy pszichiáterek szerint fokozott figyelmet kell szentelni a lakosság mentális állapota kezelésének, amely észszerűnek is tűnhet, míg el nem érkezünk magához a "kezeléshez".

Alig másfél kiló kocsonyás anyag

Sokan talán úgy gondolnak a mentális egészségügyi ellátásra – így a pszichiátriára –, mint a lélek gyógyászatára, ahol az életbeli nehézségekből adódó lelki problémákra kaphat az ember megoldást. Beszélgetésen alapuló terápiák, ahol jól kibeszélheti magát az ember, majd pedig segítenek neki szembenézni a nehézségekkel. Egészen ideális volna, ha így lenne.

Aki úgy dönt, hogy megkezdi ezt az utat, annak azonban hamar csalódnia kell: a beszélgetés meglepően rövid idő múlva egy diagnózissal végződik, a páciens pedig pszichiátriai szerekről szóló recepttel távozhat. Itt pedig jóhiszeműen feltételezhetjük, hogy az ellátórendszer túlterhelt, és az orvosnak mindössze ennyi ideje van a betegeire, így igyekszik gyorsan és hatékonyan segíteni mindenkinek.

Van azonban egy másik, nagyon is kézenfekvő magyarázat is erre a jelenségre, melyet a közismert magyar pszichiáter, Bánki M. Csaba írt le "A beteg elme" című könyvében:

"Ma már tudjuk, hogy amit tudatnak, »léleknek« nevezünk, az a koponyánkban helyet foglaló alig másfél kiló kocsonyás anyag természetes biológiai működése…"

Majd ezt a mérsékelten finom utalást kicsivel később egy egyértelműbb kijelentéssel is megerősíti:

"Csakhogy ma már kétséget kizáróan tudjuk, hogy az emberben önálló lélek (»psziché«) nincs; amit pszichés működésnek, pszichés funkciónak nevezünk, az az agy egyik élettani funkciójának megnyilvánulása…"

Ezzel a talány szempillantás alatt szertefoszlani látszik, és "érthetővé teszi" a pszichiáter működési formáját: a betege nem életbeli problémákat, lelki fájdalmakat, és ezekből adódó mentális panaszokat hozott a rendelőbe, hanem alig másfél kiló kocsonyás anyagot, amely az utóbbi időben nem működik jól. Az ő feladata tehát, hogy ezt a hibásan üzemelő kémiai rendszert most helyreállítsa.

Ha a beteg a vírushelyzet miatt szorong, nyomott a hangulata, és ez kihat az életvitelére, feltételezhetően az agya szorul javításra.

Szenteste, az éjféli miséken összegyűlő emberek talán kissé ellentmondásosnak éreznék, hogy a pszichiáter, akihez szakértői segítségért fordulnak, váltig állítja, hogy lélek nem létezik. Bár gyakran emlegetik a magyar népet keresztény nemzetként, a materialista elmegyógyászatot mégis szemrebbenés nélkül elfogadjuk.

Az egyetértés a fontos, nem a bizonyítékok

Bár mindez felettébb tudományosan hangzik, a gyakorlatban egy ilyen diagnózis – mint a szorongás vagy a depresszió –, mégsem tekinthető sokkal többnek egy feltételezésnél. Mert bár agyi hírvivőanyagok zavaraként beszélnek róluk, a diagnózishoz mégsem végeznek semmilyen tényleges tesztet, ami az agy kémiai folyamatait feltérképezné. Egyszerűen azért, mert ilyen vizsgálatok nem léteznek.

Hogyan reagálna vajon az ember, akinek – miután felsorolta a maga által megfigyelt tüneteit –, háziorvosa bármiféle vizsgálat nélkül felírna kétféle vérnyomáscsökkentő és vércukorcsökkentő gyógyszert? Vagy az, akinek rutinszerűen begipszelnék fájós lábát, hiszen az nyilvánvalóan el van törve? A mentális egészségügy azonban ezen minta alapján működik már hosszú évtizedek óta, így aligha merül fel a betegben kétely a diagnózist illetően – a szakmai tekintély magabiztosan kitölti azt a vákuumot, amit az orvosi bizonyítékok hiánya okoz. Semmit sem kell igazolni, ha a pszichiáterek a világ minden táján egyetértenek abban, mi számít betegségnek, és mi lehet rá a kezelés.

Mindenki a saját sorsáért felel

Egy pszichiátriai diagnózis kissé másképp működik, mint általában az orvoslásban. Egy tüdőgyulladásból ki lehet gyógyulni, a törött csontok beforrnak, életmódváltással még a krónikus panaszok is megszűnhetnek. De hallottunk már olyat, hogy valaki teljesen felgyógyult a "bipoláris zavarból", vagy a "skizofréniából"? Az ember lehet tünetmentes, de a diagnózis végigkíséri egész hátralevő életét: onnantól fogva számíthat rá, hogy testi panaszokkal, fájdalmakkal is pszichiátriára szállítják, és vizsgálatok helyett tudatmódosító szereket kap.

Sajnos teljesen természetes és elfogadott dolog, ha egy pszichiátriai beteg egész élete során szedi a tablettákat, melyek nélkül bénító erejű elvonási tünetek jelentkeznének, olykor akár már fél napon belül is. Ezekért a dolgokért a pszichiáter sosem felelős.

Tisztában kell lennünk vele, hogy ha mentális nehézségek miatt tudatmódosító szereket kezdünk szedni egy orvosilag kimutathatatlan betegségre, azzal nem oldódnak meg az életbeli problémáink. Viszont ezzel fejet hajtunk egy olyan rendszernek, amely életük végéig pácienssé teszik az embereket, és az okozott kárért sosem vállal felelősséget. (Állampolgári Bizottság az Emberi Jogokért Alapítvány)