Egyre többeknek ismerős hely­­zet. A tisztán magánkórház sokak számára megfizethetetlen, a tisztán állami pedig vállalhatatlan, a betegek lavíroznak. Eközben lényegében mindenkivel, a nyugdíjasokkal és gyesen lévőkkel is egészségügyi alapdíjat fizettetne Lantos Gab­­riella, egy magánkórház operatív igazgatója, ettől remélve a gyógyítási terhek igazságosabb eloszlását. Mások szerint irreális a mainál is több magánbefizetést elvárni. Ami tény: a Fidesz tovább építi a kiváltságosok és a leszakadók külön ellátórendszereit.

Követ dobott a vízbe Lantos Gabriella, a Róbert Károly Magánkórház operatív igazgatója. Következetességét mutatja, hogy ugyanezt a követ egy évvel ezelőtt is elhajította. Az Indexen megjelent, az orvosbárók uralmának megtöréséről szóló, nagy visszhangot kiváltó kétrészes írásában egyebek mellett „teljes körű egészségbiztosításra” tett javaslatot. Ezt az ötletet vitte tovább a Millennium Intézet nemrégiben tartott egészségügyi konferenciáján. A lényeg, hogy meg kell szüntetni a jelenlegi rendszert, amelyben az fizet járulékot, aki nem tud előle menekülni. Emellett a hálapénz fűti még az egészségügy köhögő motorjait. Ehelyett, Lantos Gabriella szerint, radikálisan, körülbelül négymillióról 6-6,5 millió­­ra kellene emelni a befizetők számát oly módon, hogy a bérből levont járulékot egységes összegű alapdíj váltaná fel. Ezért az állampolgár egy jól körülhatárolt – a politikai döntés(nem)­hozók által két évtizede kialakítani ígért – szolgáltatási alapcsomagot kapna, aminek például nem lenne része a szabad orvosválasztás. Aki tud és hajlandó többet fizetni, kiegészítő biztosítást köthetne további szolgáltatásokért. Lantos Gabriella elgondolása az, hogy a fejadószerű, havi tízezer forint körüli díj alól csak azok kapnának felmentést, akiknek a nettó jövedelme a létminimum alatt marad. Ilyenformán az alapszintű egészségügyi ellátáshoz a társadalom felnőtt tagjainak többsége egészségügyi átalánydíj befizetésével jutna hozzá, a többiek pedig lényegében rászorultsági alapon – tehát nem társadalombiztosítási elven és nem is alanyi jogon.

Az „önrész” megfizetésének hajlandóságáról Baji Petra és Gulácsi László írt tanulmányt néhány éve az Esély című szociálpolitikai folyóiratba. Eredményeik szerint, némi meglepetésre, a kiegészítő befizetés nem volna teljesen elfogadhatatlan Magyarországon, mivel a lakosság amúgy sem hiszi, hogy az egészségügyben érvényre jut a szolidaritás. A bizalmat aláássa a hálapénz létezése – amit Lantos Gabriella önálló büntetőjogi tényállássá tenne – és az, hogy az állampolgárok szerint az egészségügyre szánt befizetéseik nem jutnak el a megfelelő helyre. A közvélekedés úgy tartja: az egészségügyet sokan befizetés nélkül használják. Éppen ez teremthetne esetleg politikai támogatást a befizetői kör kiszélesítéséhez. Kalkulálva természetesen azzal, hogy a plusz befizetés iránti rokonszenv addig tart, amíg ez csak másokat érint.

A tíz éve bevezetett, közutálatnak örvendő vizitdíjat és kórházi napidíjat 2008-ban népszavazás söpörte el. A vizitdíjjal a kutatók szerint azonban elsősorban az volt a baj, hogy az emberek – joggal – nem hitték, hogy ez bármin változtat. Ha pedig a pluszban fizetett díj nem szorítja ki a hálapénzt és nem teremt számottevő forrást az ellátórendszer fejlesztésére, akkor mi értelme? A vizitdíj bukásának erős sokkja földre vitte a Gyurcsány-kormány reformpolitikáját, s ez a tapasztalat azóta is távol tartja a politikai arénától az egészségügy átfogó átalakításáról szóló elképzeléseket. Az egészségügyi kormányzatok küldetése pontosan az, hogy a területet kivonják a frontvonalból. Ami igazán nagy mutatvány, tekintve, hogy az egészségügy szerepel minden olyan lista élén, ami az állampolgárok számára fontos ügyeket állítja sorrendbe.

A Millennium Intézet konferenciá­­ján Székely Tamás volt egészségügyi miniszter, aki egyébként nem látja realitását a kiterjesztett alapdíj bevezetésének, azt nevezte az egészségügy legnagyobb problémájának, hogy a kormány nem is akar rajta javítani. A szándék hiányát magyarázhatja az, amit Székely Tamás egyik elődje, Rácz Jenő még egy Népszabadságnak adott interjúban mondott. E szerint a pártok az egészségügyet illetően „kormányra kerülés után azonnal két dologgal szembesülnek: azzal, hogy mennyire bonyolult a rendszer és mindennek óriási a költségigénye”. Márpedig ha valami bonyolult és drága, akkor a megváltoztatása sok érdeket sért. Vagyis jobb nem nekiesni, mert azzal csak az ellenzék jut támadási felülethez. Melyik párt tanulta volna meg jobban a leckét, mint az ebből profitáló Fidesz?

Ám éppen a Fidesz ellenzéki magatartása miatt kiáltó az ígéretek és a teljesítés közötti ellentét. A 2010-es kormányprogram szinte egyetlen, majdnem konkrét ígérete az egészségügyi kiadások növelésére vonatkozott. Ezt az ígéretét a kormány megszegte. A kormányprogram szerint az átadás-átvételkor a nemzeti össztermékből Magyarország egy százalékponttal kevesebbet fordított az egészségügyre, mint a szomszédos országok. Majd aztán az Orbán-kormány idején, a KSH adatai szerint, még csökkent is az egészségügy részesedése a GDP-ből. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy az ágazatot érintő megszorításoknak ez már a sokadik hulláma volt a rendszerváltás óta.

A drámai fogalmazástól rendszerint tartózkodó Orosz Éva egészség-gazdaságtan professzor és munkatársa, Kollányi Zsófia a Tárki 2016-os Társadalmi riportjában azt írják, hogy a két évtizednyi forráskivonás következménye „életekben mérhető”. Nem csak az Európai Unió magországaihoz képest mutatható ki drámai lemaradás. A magyar nők 1,8, a férfiak 1,4 évvel rövidebb egészséges élettartamra számíthatnak még a többi visegrádi országban élő társaiknál is. Egy 40 éves magyar férfi 2014-ben átlagosan mindössze 1,4 évvel hosszabb életre számíthatott, mint 1960-ban.

A lesújtó adatok magyarázatát keresve – miként például az oktatás esetében is – a magyar társadalom szörnyű állapotát találjuk. A nyomasztó regionális különbségek, az alacsony iskolázottságúak hátrányos helyzete, a munkaerőpiacról való kiszorulás, a szegényeket sújtó negatív társadalmi megítélés, a szolidaritás hiánya mind hozzájárulnak a rossz egészségi állapothoz és a rövidebb élethez. Az egyenlőtlenségeknek ennél konkrétabb következményeik nem is lehetnének.

Ilyen körülmények között az alapdíj-fizetési kötelezettség ötlete is más megvilágításba kerül: olyan mértékű differenciálásra volna szükség, ami az egész elgondolás értelmét kétségbe vonja. Hiszen arról az országról beszélünk, ahol Tóth István György – szintén a Társadalmi riportban olvasható – megállapítása szerint a társadalom „alsó” 60 százaléka jövedelmi okból nem tud középosztályi életmintát követni.

Orosz Éva és Kollányi Zsófia a szük­­séges változtatások folytonos el­­ma­­radásáért a „közpolitikai opportunizmust” hibáztatja. A Yes, Minister című klasszikus brit politikai komédiasorozat főszereplője, Sir Humphrey Appleby egyik aranyköpése úgy szól: a diplomácia és a politika között az a különbség, hogy míg az előbbi célja a következő évszázad túlélése, az utóbbié csak annyi, hogy kibírjuk valahogy péntekig. Ha egy országban a politika valóban ennyire rövidlátó, miközben egy átgondolt reform időtartama években mérhető, akkor nem vág bele kulcsfontosságú ágazatok ezerszer megindokolt struktúraváltásába, s tartózkodik az olyan lépésektől, mint a kihasználatlan, színvonalproblémákkal küzdő kórházak bezárása vagy a feleslegesen finanszírozott ágyak megszüntetése. Székely Tamás a Millennium Intézet konferenciáján nem mondta ki ugyan a szuperkórház kifejezést, de arról beszélt, hogy zöldmezős beruházásoknak akkor volna létjogosultságuk, ha ezzel párhuzamosan a rossz kapacitásokat leépítenék. A kórházi rendszer súlyponti átalakítása szerepel a hangsúlyozottan csakis önmagát képviselő Lantos Gabriella elképzeléseiben, de része volt ez a Szócska Miklós-féle Semmelweis Tervnek, amely nagyrészt a Széll Kálmán Tervek áldozatául esett, és a néhai Molnár Lajos reformkoncepciójának is. A minőségi átalakítás egyszer sem futott végig az olykor kivételesen elkezdett reformok rossz kivitelezése, a kedvezményeit védelmező szakmai arisztokrácia és a bürokrácia ellenállása, illetve a rejtve vagy nyíltan szinte állandó zajló megszorítások miatt. Reformot ugyanis nem lehet pénz nélkül csinálni.

Az egyik örök slágertéma, a krónikus – népnyelven: elfekvő – ágyak leépítése a jelenlegi kormány napirendjén is szerepel. A tervek most azt célozzák, hogy a nem gyógyító célokat szolgáló kapacitásokat helyezzék át a szociális ellátórendszerbe. Ezzel kétségtelenül csökkenne az egészségügyre nehezedő nyomás, ám a közterhek ettől nem vesznek el, csak átalakulnak: a kötelezettségek az egyik pénzhiányos ágazattól a másikhoz kerülnek. Erre kínál „megoldást”, hogy a fizetős szociális ellátások családon belüli kikényszerítésével az állam elkezdte a gondozási terhek áthárítását.

Az Orbán-rendszer válasza a szerkezeti problémákra a piaci, a családra hárított és a legszegényebbeknek szóló fapados szintek elválasztása. A kormány az ellátórendszer káros széttagoltságát akarja szabállyá tenni az intézményes szolidaritás biztos alapokra helyezése, valamint a magán- és közszolgáltatások átjárható, átlátható rendszerének kialakítása helyett.

A privilégiumok fenntartása, a „prob­­lémás”, nem fizetőképes csoportok leválasztása talán arra is magyarázatul szolgál, miért érdemes megtartani a szakmai standardoknak nem megfelelő ellátóhelyeket. Így ugyanis fizikailag is egyre inkább elkülöníthetők a társadalmi osztályok tagjai. A végképp széthasadni látszó egészségügy a széthasadó ország lenyomata, ahol, ha minden így megy tovább, újabb évek és életek mennek veszendőbe.

Szerző: Lakner Zoltán / 168ora.hu