Nemhogy Thürmer Gyula és a szakszervezetek, de Gyurcsány Ferenc, Kunhalmi Ágnes és Moldova György sem bírta felizgatni a munkásosztályt 2016-ban.

Ennek több oka van, és közülük nem is az a legfontosabb, hogy a balból hiányzik a lendület, a stílus és a vonzerő.

Fontosabb ennél, hogy nincs már Magyarországon munkásosztály. A proletariátusnak befellegzett. Így nincs is kinek majálisoznia a munka ünnepén. Semmilyen más osztály sincs egyébként: minden, ami lehetne, önmaga paródiája, kapitalistákostul, földbirtokosostul és földművesestül, középestül és polgárostul, értelmiségestül és mindenestül. Csak a szegények és a lecsúszottak igaziak nagyjából. Így valósul meg nálunk az osztályok nélküli társadalom. Tényleg: rendszerváltás utáni kormányainknak egymás ellenében ugyan, de végül is közös erővel sikerült igazolniuk, amit sose hittünk volna: mégis létezik harmadik út. Magyar út. Hogy ez hova vezet, más kérdés, ne is menjünk bele, hisz még reménykedhetünk, hogy nem lesz muszáj célba érnünk.

Viszont az biztos, hogy május 1-je abszolút anakronisztikus és érdektelen jelenséggé süllyedt itt. Valami olyasmivé, ami egyáltalán nem jelent semmit, és nem is érdekel senkit. Ez azért is különös, mert szerte Európában még mindig tömegek izgathatók fel ezen a napon, függetlenül a helyszínek történelmi múltjától. A teljes körkép igénye nélkül: nagy bulik és balhék voltak Német- és Franciaországban vagy Ausztriában éppúgy, mint Török- és Oroszországban. Hemzsegtek az utcákon és a tereken a pirosló arcok és a pirosló zászlók, és volt, ahol nem maradtak el a szokásos összecsapások sem, balosok és jobbosok, megmozdulók és rendfenntartók között. Moszkva amúgy arra is példa, hogy a létező szocializmus évtizedei nem törölték ki szőröstül-bőröstül a karaktert a munka ünnepéből, tovább lehetett vinni őt, vagyis meg lehetett tölteni tartalommal megint. Igaz, egy darabig nálunk is működött ez, a 90-es években és még később is szélesebb néptömegek keresték fel a szokásos helyszíneket a virsliért, a sörért, az együttlét öröméért, mint ma, és nem voltak kevesen azok sem, akik a szónokok mondandójára is kíváncsiak voltak.

Az idő azonban könyörtelen szerzet, komplett generációkat darál le észrevétlenül, és ha nincsenek új impulzusok – valamint személyek, akik hitelességük révén szolgálhatnának ilyenekkel –, akkor szélesnéptömeg-utánpótlásra sem indokolt számítani. Akkor üres marad a napozórét, és nem a meteorológusok miatt, meg nem is azért, mert brutálisan emelkedtek a területfoglalás négyzetméterárai, és a nem kormánypárti politikai formációk terhei egyre elviselhetetlenebbek.

Hanem azért, mert – fentebbi gondolatmenetemre visszautalva – egyszerűen május 1-je sem igazi Magyarországon. Azok sem, akik beszélni próbálnak az övéikhez, azok sem, akik a hallgatóságuk lehetnének. Hamisak az arcok és hamisak a szavak, ugyanúgy, ahogyan a virsliben is kevés a hús, a sörben viszont sok a víz.

Aminek lejárt az ideje, abból nem lesz igaziság, és még kevésbé lesz belőle új reneszánsz. Oké, ezekből, ezekkel ne is legyen. Csakhogy valaminek mégiscsak kéne egyszer lennie. Előbb-utóbb. A múlt így járt, és ez jól van így, de nem vitás, hogy a jövőnek is lenne mivel szemben megfogalmazódnia megint. Mondjuk ehhez valóban nincs szükség május 1-jére.

mno.hu