h i r d e t é s

A nép tiltakozik! Santiagótól Párizsig

Olvasási idő
13perc
Eddig olvastam

A nép tiltakozik! Santiagótól Párizsig

2020. január 13. - 16:15

 

Ez a harmadik vagy a negyedig tömegeket megmozgató tiltakozási hullám a neoliberális berendezkedés és kormányok ellen? Bejrúttól Santiagóig és ne feledkezzünk meg Párizsról sem, a politikai hatalom úgy tűnik nem képes helyreállítani a rendet. Még az erőszak bevetésével se.

Forrás: magyardiplo.hu

A, mint Algéria, B, mint Bolívia, C, mint Chile, E, mint Ecuador, F, mint Franciaország… A tiltakozási hullám kezdőpontjának sokszor már egy hónappal később sincs nagy jelentősége. Mint ahogy annak se, ha sikerül kiharcolni az első követeléseket. Sebastián Piñera elfogadta a metrójegyek 4%-os áremelésének eltörlését, de ettől még a tömeg nem hagyta el Santiagó utcáit, mint ahogy Hongkong kormányának sem sikerült lefegyvereznie az ellenzéket azzal, hogy visszavonta a kiadatási törvénytervezetet. Amikor a mozgalom lendületbe jön, akkor már többet kell engedni. Adott esetben pedig ki kell vezényelni a rendőrséget és a katonaságot. Vagy mint Irakban, Chilében vagy Algériában, meg kell ígérni az alkotmány módosítását.

De alighogy egy helyütt kialszik a láng, fellobban a tűz másutt. A követelések óriásiak: „A nép a rendszer bukását akarja”. Sikerülhet ez? És hogyan? És mit akar ezzel? Nem mindig tudja, és halad előre. Algériában már lassan egy éve tiltakoznak. Hongkongban júniusban kezdték. Jelentős érdemeik vannak: a kegyetlen elnyomástól való félelem megbéníthatná a tiltakozókat. De nem, nem engednek egy tapodtat sem. És mi történik Iránban, ahol még a meggyilkolt tüntetők számát is titokban tartják?

A népmozgalmat cementként tartja egyben az általános bizalmatlanság. Bizalmatlanság a gazdasági liberalizmussal szemben, amely egy kasztosodó társadalmat alakított ki, érinthetetlenekkel fent és lent. De főleg bizalmatlanság a nagyképűséggel és a politikai rendszer taktikázásaival szemben, amelyet az uralkodó osztály, az „elit” épített ki privilégiumainak védőseregeként.

A kapitalizmus mindig képes külalakot és érveket váltani

Bizonyíték erre az a tehetetlenség, amely a környezeti kérdéseket érinti. Három évvel a COP21 ünnepélyes meghirdetése után a lakkréteg máris repedezik. A gazdagok bolygója nem fogta vissza parttalan fogyasztási éhét, a felmelegedés kockázata pedig időközben még pontosabban kirajzolódott. Párizs szocialista polgármestere, Anne Hidalgo asszony sorban adja ki a környezetvédő nyilatkozatokat, miközben hagyja, hogy a főváros magasépületeit luxusmárkákat és mobiltelefonokat hirdető, villódzó óriásplakátok borítsák be. A francia közlekedési miniszter is csak örömködik az ágazatában létező sikeres karrierlehetőségeknek: „Az elkövetkező években 30 000 kamionsofőrt keresünk, akiknek a szakmáját fel kell értékelnünk, főleg a fiatalok körében.” Minél több sofőr lesz az utakon, minél több „Macron-busz[1]” gurul – na ez fogja a környezetünket, az egész ökorendszerünket megvédeni. A vasúti teherforgalom, az SNCF (a francia MÁV – ford.)? – Na arról szó sem lehet, hiszen az állami vállalatoknál harcolni kell a túlfoglalkoztatás ellen.

2010 decemberében a tunéziai felkelés nyitotta meg az „arab tavasz” ciklusát. A spanyol „mozgalom a téren” a következő év májusában folytatta; júniusban a chilei diákok; szeptemberben volt az Occupy Wall Street. A most kezdődő év mindezeknek tehát a tizedik évfordulója. Már akkoriban is kiemeltük a fiatalok szerepét, a spontán jelleget, a közösségi háló használatát, a mozgalom kisajátításának elutasítását, azt a dühöt, amelyet azok a gazdaságpolitikai döntések váltottak ki, amelyek megvédték a bankokat az általuk okozott károk következményeitől. Kilenc évvel később, bár Tunéziában megdőlt a diktatúra, azok a szociális követelések, amelyek miatt kirobbantak a felkelések, megközelítőleg sem lettek kielégítve. És a helyzet másutt sem rózsás. Így aztán jó lenne jó híreket hallani. Nagy tehát a kísértés, hogy túlértékeljük a nemzetközi tudatosságát szerepét, hiszen mi magunk épp ezt szeretnénk látni, ott ahol ma még csak összeverődött, instabil mozgalmak léteznek, amelyek nem is nagyon igyekeznek kapcsolatot keresni egymás között.

A múlt század vége óta a kapitalizmus halála, a harcok konvergenciája, a globalizáció egyeduralmának kifáradása és vége, mind-mind rendszeresen be lett jelentve. Az ellenfél a halálán van vagy már meg is halt – ezt a diagnózist százszor is hallottuk. De a kapitalizmus mindig képes külalakot és érveket váltani. Margaret Thatcher hatalomra jutása után negyven évvel, most megint győzelmet aratott Nagy Britanniában. És az Atlanti Óceán másik partján sincs semmi garancia arra, hogy jövő novemberben elbukjon. Jobb ezt tudomásul venni, még akkor is, ha kellemes lenne elfordulni egy vagy több kudarc láttán – Brazília, Görögország, Bolívia, Olaszország – és csak azt meglátni, hogy valahol másutt épp felgyúlnak a lángok.

Mert hogy ugyanaz a gyúanyag szinte mindenütt megtalálható. Egyszerre gazdasági és politikai: nemcsak hogy a 2008-as pénzügyi válságból jöttek ki nyereséggel és erősödtek meg a válság felelősei, de a nagy intézményesült és hagyományos pártok, jobb és baloldaliak összekeveredve, egymást váltva tolongtak, hogy makacsul rákényszerítsék a lakosságra az igazságtalan változásokat. A rendszer „legitimitása”, elfogadottsága ezt persze elkerülhetetlenül megszenvedte. Tíz évvel később a rendszer kinyúlva hever a földön. Egy ilyen súlyos kudarc megállapítása azonban  utat nyithat  (vagy kiteszi magát) egy ideológiailag ellentétes értelmezés irányába is. Mert a „rendszer”, amit megvádolnak nem biztos, hogy az lesz, melynek lényege a kapitalista osztály érdekeinek védelme. Egyesek inkább azt veszik észre és azt kritizálják, ami szerintük igazságtalanul védi azok kedvezményeit, akik a közelükben élnek, sokszor egyébként nagyon is rossz körülmények között: a külföldieket, a segélyezetteket. Ez a típusú ellenségeskedés kedvez a hatalmon lévőknek.

Emmanuel Macron nyugdíj „reformja” erre jó példa. Azt állítja, hogy „egységessé” teszi azt, sőt kivétel nélkül „minden franciának ugyanazt nyújtja” majd. Pedig épp fordítva, egy generációk közötti éles különbséget nyit meg (az 1975 előtt született dolgozókat nem érinti a jóval kedvezőtlenebb új rendszer). Ráadásul az „igazságosság” nevében úgy tervezik, hogy a magas beosztásban dolgozók fizetésének egy szintje fölött már nem jár majd nekik az elosztó-kirovó rendszerből, így átterelik őket a nyugdíjalapok felé, hogy kiegészítő nyugdíjat kapjanak.[2] Ugyanakkor annak érdekében, hogy hatékonyan megvédjék – a tüntetők ellen is – ezt a különleges egyetemességet és igazságosságot, a francia kormány úgy döntött, hogy a rendőrök nyugdíját nem érinti majd a reform, azon a címen hogy az ő feladatuk „a hagyományos állami szerepvállalás, a lakosság védelme”.

A közszolgáltatások leépítésével finanszírozza a magánérdekek erősödését

Mindezen oszd meg és uralkodj manőverek ellenére, mint amelyek a szunnitákat és a síitákat, a kabilokat vagy a katalánokat is sújtják, a tiltakozók máig egységesek maradtak. A főbb követelések és elutasítások szinte mindenütt ugyanazok: elfogadható és emberhez méltó életkörülmények; a szociális ellátás további megnyirbálásának és az alapvető szolgáltatások (közlekedés, energiaellátás, kommunikáció) áremelkedésének elutasítása; nem megelégedni a munkanélküliségi ráta csökkenésével, amikor e mögött a „szemét-munkák” elterjedése áll (Spanyolországban az új munkaszerződések 40%-a rövidebb mint egy hónapos[3]) főleg hogy a létbizonytalanságot fenntartó munkák általában a fővárosokban találhatók, ahol az ingatlanárak az egekbe szöktek. A drágaság, a szegénység és az egyenlőtlenség adja a tiltakozások lényegét. Mint ahogy Szudánban, Ecuadorban, Libanonban vagy Chilében is.

Ráadásul majdnem mindenütt – a neoliberalizmus durva őszinteségének köszönhetően, amely feltépi az állam és a tőke összefonódását elfedő fátylat – a gazdasági követeléseket azonnal politikai követelések egészítették ki. Mivel a korrupciót, a botrányokat nem lehet kizárólag a sajtó által ismertetett másodrendű ügyekre leegyszerűsíteni: hogy egy parlamenti titkár munkaidőben politikai tevékenységet folytat, vagy hogy a parlament elnöke homárt adott a meghívottainak a munkavacsoráin. És hasonlók, felháborodott tweetek és sorozatban közölt skandallumok, különkiadásban tárgyalt csindadratták… Mára mindenki vagy majd mindenki megértette, hogy a korrupció a neoliberális állam lényegi jellemzője, amely a közszolgáltatások leépítésével finanszírozza a magánérdekek erősödését. Amelyek, logikusan, minden egyes „reformból” előnyt húznak (privatizálások, adó- és nyugdíjreformok)

A korrupció egy politikai rendszer, amely hagyja, hogy a globalizált elit kisajátítsa a nemzetek gazdagságát, vagy a szabadkereskedelmi szabályok és az adóparadicsomok árnyékában lerombolja vagy kitelepítse a termelést. Korruptak az olyan kormányok, mint Libanonban, amelyek képtelenek a várostisztaság fenntartására, ezért szó szerint fuldokolnak a szeméthegyek alatt, és tovább szennyezik a vizeket, a növényzetet és a közegészségügyet. Korrupció ezenkívül még az, hogy illegitimmé vált a hatalom mint Irakban, hiszen kihátrálnak még az alapvető feladataik elől is, és hagyják elsorvadni az iskolákat, miközben tizenhat év alatt a GDP (bruttó hazai termék) kétszerese vándorolt át a politikai vezetők és az ótvar vállalkozók zsebébe.[4] Végülis nem tudja az ember, milyen kifejezéseket használjon Franciaországra, ahol a miniszterelnök jámboran megállapítja, hogy a közkórházak „leszakadnak, ahogy azt mondjuk, hogy egy repülőgép, amely nincs túl jó állapotban képes leszakadni”. „Leszakadni” itt azt jelenti, hogy zuhanó spirálba kerül, majd az orra a földbe fúródik. Édouard Philippe vajon még lakója lesz jövőre is a miniszterelnöki Matignon-palotának, hogy kommentálja a balesetet, és megvigasztalja az utasok rokonait?

„Egy nemzetet akarunk” hirdetik az irakiak, akiket az elnyomás 450 áldozata sem tántorított el, és akik megtagadják a külföldi beavatkozást és a vallási uszítást is, helyükre pedig szolidaritást és egy becsületes, méltó, az állam nevet joggal viselő felépítményt akarnak. Chilében, a vérben született neoliberalizmus bölcsőjében, a rendőri elnyomás (több mint 11 000 sebesült, 200 félszeművé tett és 26 halott) szintén nem volt képes kordába szorítani a tiltakozást. És a tüntetők ott is nemzeti színekben lépnek fel. Mint Algériában is, ahol többmillió tüntető követeli, hogy a katonaság hagyjon fel a hatalom, az olaj, az erőszak és a nemzeti szimbólumok monopolizálásával. És a sárgamellényesek is a nemzeti lobogót kedvelik, így akarják elkerülni a politikai vagy választási belső szakadást, ők, akiknek az élete teljesen eltérő volt egészen addig, amíg haragjuk és követeléseik elvezették őket a helyi körforgalomig[5]. Ők is kitartanak egy olyan mértékű elnyomás ellenére, amelyről eddig azt hittük, hogy kizárólag a diktatúrákat jellemzi.

A tüntetők teljesen elutasítják az individualizmust, a piac pusztításait, illetve azt, hogy megosztja és egymás ellen uszítja áldozatait, ezért felértékelődik a nemzet. Annál is inkább, ha a nemzettel szembeállított globalizációt, a szabadkereskedelmi szerződések és a digitális ipar óriásvállalatai jellemzik, akik minden mozdulatunkat kikémlelik, miközben elrejtik a nyereségüket. Vagy az üzleti bankok, amelyek már készítik elő a következő pénzügyi katasztrófát (amelyből már megint nyereséggel jönnek majd ki). Vagy a Valutaalap (IMF), amely Libanonban, Egyiptomban, Ecuadorban, Haitin és Görögországban, Bolíviában, Argentínában is a már kivéreztetett lakosságra további lórúgás erejű kényszereket ír elő.

Tudnunk kell, hova akarunk eljutni

De a globalizációnak van legalábbis egy érdeme: megmutatja, hogy az uralkodó osztályok mennyire hasonlóak. Egy fiatal volt bankár az elnök az egyik országban, egy hetvenes milliárdos a másikban. Első ránézésre mindenben különböznek, kivéve azt az egyet, hogy az egyiknek és a másiknak is a legfontosabb tette a gazdagok adóinak csökkentése volt. És amikor ezek a vezetők kilépnek a politikai hatalomból, hol fognak a továbbiakban dolgozni? A volt francia miniszterelnök François Fillon, aki felelős a 2010-es év nyugdíjreformjáért, és most is híve az óriás tiltakozásokat kiváltó pontrendszer bevezetésének, mondván, „csökkenteni kell a nyugdíjak összegét”, ma a Barclays Banknál működik. Hasonlóan François Baroin-hoz, akit a sajtó (imádják) úgy mutat be, mint a következő elnökválasztás esetleges jobboldali jelöltjét. Miközben majd ő „fogja megakadályozni” a szélsőjobb áttörését, addig is a Barclays Bank azzal bízta meg, hogy „segítse a külföldi befektetőket Franciaországban”.

José Manuel Barroso, a volt portugál miniszterelnök és az Európai Bizottság volt elnöke egy másik bank, a Goldman Sachs mellett döntött. Néhány héttel korábban, a volt digitális biztost, a holland Neelie Kroes asszonyt az Uber szerződtette. A francia szocialista, Pascal Lamy most igazolt le a Brunswick lobbicéghez, amelynek az ügyfelei általában nem munkanélküli segélyből élő munkások. Egy évvel ezelőtt a Facebook egy volt brit miniszterelnök-helyettest vásárolt be magának PR vezetőnek, Nicholas Clegget. Az éves bére eléri 4 500 000 eurót, vagyis hatvanszor többet kap, mint amennyit parlamenti képviselőként elért. Tényleg paranoiában szenvednek a tüntetők, ha azt kérdezik, hogy melyik jövőbeli cégnek dolgoznak a kormány emberei? Mint a chileiek, akik érthető módon erőteljesen léptek fel, amikor szeptemberben a pénzügyminiszterük, Piñera elnök kinevezettje, maga is milliárdos, megmagyarázta az elégedetlen tüntetőknek, hogy az élelmiszerárak növekedése esetén a „romantikusok” vehetnek virágot is, hiszen annak az ára „zuhant”.

A chilei példa magáért beszél. Bár már vége van a katonai diktatúrának, és a jobb és baloldal egymást váltva kormányozza az országot, Augusto Pinochet tábornok alkotmányához, amely tiltja az államosításokat, alig nyúltak hozzá 1980 óta. Az ország így megőrizte a neoliberális kényszerzubbonyt, amelyhez még hozzáigazították a pénzügyi érdekeket: a nyugdíjrendszer tőkésítésen alapul, a városi autóutak fizetősek, az egyetemek magántulajdonban vannak, a folyóvizeket részvénytársaságoknak árusítják ki. Az óriási tömegeket mozgósító chilei tüntetéseken elutasították még a szóvivői képviseletet is – a tagadás, a baloldali ellenzéket sem kímélte. Mert a baloldal attól tart, hogy elijeszt egyes rétegeket, ha valóban harcba száll a „liberális” jobboldallal. Ebből következően „El pueblo unido avança sin partido”[6] [A nép egységben és párt nélkül halad]. Így a tüntetéseken nincsenek zászlók, kivéve a nemzeti lobogót és a mapucs indiánok zászlaját, akiket az elnyomó hatalom a leginkább a célkeresztben tart.

Pedig Chilében, mint másutt is, például az arab országokban, egy kérdés megkerülhetetlen. Hosszú, sok csalódással és árulással kövezett út áll a mögött, hogy a tüntetők nem akarnak kompromisszumot kötni, hogy nem akarnak vezetőket vagy képviselőket kiválasztani. De hogy lehet majd elkerülni az eljelentéktelenedést, a kifáradást vagy a mozgalom brutális elfojtását, ha a népfelkelés soha nem talál magának politikai távlatot? A jogi, rendőri és katonai elnyomás megkeményedése, a tőke és az állam közötti kapcsolatok szorosabbra fűzése nem teszik lehetővé, hogy ezt a kérdést félresöpörjük. „Szervezettnek kell lennünk, és tudnunk kell, hova akarunk eljutni” – összegzi Frédéric Lordon, mivel a másik oldalon szervezettek és tudják, mit akarnak.”[7]

Miközben az utóbbi harminc évben, az egymást váltó kormányok ellenére, egyetlen, a neoliberalizmus által bekódolt strukturális reformot (szabadkereskedelem, egységes piac, privatizálások, pénzügyek szabályozásának feloldása) sem kérdőjeleztek meg, az utóbbi hónapok népmozgalmai máris szép eredményekkel büszkélkedhetnek: több miniszterelnöknek le kellett mondania (Libanon, Irak), egy rokkant elnök nem lett újra jelölt (Algéria), az új alkotmányok hamarosan felrobbanthatják a régen megcsontosodott rendet (Chilében az új alkotmányt alapvetően, az utolsó betűig át akarják írni). És főleg, egy új generáció, amely eddig a diákhitelek törlesztésére, a létbizonytalanságra, illetve csak egy minimális nyugdíjra és a lepusztított környezetre volt ítélve, felfedezte a közös harcot, a szolidaritást és a győzelmet. A többi ma még nyitott, de már ez a tapasztalat is, amelyet több tíz millió tüntető élt meg, akik ma már erősebbnek és méltóbbnak érzik magukat, garantálja, hogy egyetlen politikai rendszer sem nyújthatja többé a neoliberalizmusnak azt a reményt, hogy visszatérhet a normális kerékvágásba.

 

Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu


[1] Emmanuel Macron még miniszterként javasolta „modernizálás” címén, magán városi buszok elindítását – a ford.
[2] L. Serge Halimi: Contre l’équité, Le Monde diplomatique, 2010. december. Magyarul Az egyetemesség elve ellen címmel jelent meg http://www.magyardiplo.hu/2010-december/322-az-egyetemesseg-elve-ellen
[3] Daniel Michaels és Paul Hannon: Europe’s new jobs lack old guarantees – stoking workers’ discontent [Európa új munkahelyeire nincs régi garancia – a munkavállalók elégedetlenségének felkeltése], The Wall Street Journal, 2019. november 25.
[4] Pour Washington, l’Irak doit répondre aux revendications des manifestants [Washington szerint Iraknak engednie kell a tüntetőknek], Le Figaro (AFP alapján), Párizs, 2019. november 29.
[5] A sárgamellényes tiltakozás a körforgalmakhoz való kitelepüléssel kezdődött, gyakorlatilag az egész ország területén, már több mint egy éve – a ford.
[6] A dal eredeti spanyol és magyar szövegváltozata: https://www.magyar-dalszoveg.hu/lyrics/quilapayun-el-pueblo-unido-jamas-sera-vencido-el-pueblo-unido-jamas-sera-vencido
[7] Frédéric Lordon: Le capitalisme ne rendra pas les clés gentiment [A kapitalizmus nem fogja szép kedvesen leadni a kulcsokat], Le Monde diplomatique, La pompe à phynance blog, 2019. november 22., https://blog.mondediplo.net

 

h i r d e t é s