Tapsot várnak érte, és van, akitől meg is kapják. A törvényjavaslat igen hosszú, 160 oldal, a Szele Tamás áltál kifogásolt rész viszont elég rövid:

Az egyén szociális biztonságáért elsősorban önmaga felelős.

Ha az egyén a szociális biztonságának megteremtésére önhibáján kívül nem képes, abban anyagi lehetősége és személyes képessége arányában – a hozzátartozó kötelessége segíteni.

Ha az egyén megélhetése önmaga és a hozzátartozók által nem biztosítható, a lakóhelye szerinti települési önkormányzat gondoskodási kötelezettsége áll fenn.

Az állami támogatásban részesülő karitatív szervezetek feladata a szociális biztonságban nem élők felkutatása és – erejükhöz mérten történő – segítése.

Ha az egyén szociális biztonsága a (4) bekezdésben foglaltak ellenére nem teremthető meg, annak biztosítása az állam kötelezettsége.

Ami azt jelenti, hogy a magyar állam ezentúl a lehető legritkább esetben fog bajba jutott polgárairól gondoskodni.

A nyomor ezentúl magánügy.

Csakhogy ez nem így működik. Először is: bárki kerülhet bajba. Én magam tíz éven keresztül éltem a legnagyobb nyomorban, alkalmi munkákból azért, mert 1998-ban megszűnt akkori munkahelyem, a Kurír című napilap, és egyszerűen nem volt sem mobiltelefonom, sem internetkapcsolatom. Akkoriban mindkettő drága volt, és mivel a szerkesztőségben hozzáfértem mindenhez, nem törődtem ezzel. Hiba volt? Hiba: de elkerülhetetlen. Emiatt nem ért el senki, aki munkát kínálhatott volna, személyesen jártam a szerkesztőségeket, utcáról telefonálgattam munka után, volt bulvárlap, ami máig tartozik három havi honoráriumommal, tolmácsoltam építkezésen, utasították el a jelentkezésemet ezer helyen, mondta nekem postai főnök, hogy „Utolsó munkahelye: P&B Média Rt.? Kurír? Nálunk nem hogy újságot írni, de újságot kihordani sem fog ezzel a múlttal!” A volt főszerkesztőm adogatott nekem hetente ötezer forintokat, hogy ne haljak éhen (megmentette az életemet ezzel, köszönöm is neki).

Az állam természetesen nem foglalkozott velem, hiszen egyéni vállalkozóként lettem munkanélküli, illetve átképzésekre mehettem volna, például kitanulhattam volna a bolgárkertészetet vagy a géplakatos szakmát, egyikkel sincs bajom, csak nem nekem valók. Tehát az államtól eddig sem sokat lehetett várni, mostantól azonban semmit sem lehet.

A mostani törvény azt mondja, hogy aki elveszíti a munkáját, az első körben maga tehet róla (nos, az én munkanélküliségemről speciel Pintér Sándor akkori és mostani belügyér tehetett, akinek a nyomására megszüntették a lapot), és azonnal vállaljon el bármilyen adódó pénzkereseti lehetőséget, tekintet nélkül lehetőségeire vagy képességeire.

Ez a tétel alapvetően hibás: nem mindenki alkalmas minden feladatra, ha valaki funkcionális analfabéta például, maximum a kormánysajtóban lehet belőle főszerkesztő. Dicsőséges nagyuraink teljesen figyelmen kívül hagyják, hogy a „nép” egyének sokaságából áll. Az egyének elvállalhatnak olyan feladatot, aminek elvégzésére nem képesek – egyszer például három hónapig voltam hirdetési ügynök, ennyi idő alatt egyetlen szerződést sem sikerült kötnöm, tehát nem is kaptam egy vasat sem –, de mivel nem hasznos tevékenységet végeznek, nem is segítenek vele sem magukon, sem munkaadóikon.

Jó, mondja az állam, akkor segítsen rajtad a családod. Én speciel annak örültem, hogy nincs gyermekem – hogyan neveltem volna fel, miből? Harmincegy éves koromban nehezen lehetett volna munkaképes fiam-lányom, hogy támogasson a bajban, arról tizenkét éves koromban kellett volna gondoskodnom, csak akkor én még többet foglalkoztam a repülőmodellekkel, mint a lányokkal. A települési önkormányzatot elő sem venném, forráshiányos, a karitatív szervezetek működnek, mikor működnek, de azért az ilyen jellegű problémákat mégis az állam tudná a legjobban megoldani. Akkor sem tette, most sem teszi, a jövőben meg ne is álmodjunk erről.

Mit pampogok én, kérdezné egy kormánypárti olvasó, ha eddig is mindenki saját baja volt, ha nyomorgott, miért gond az, ha végre kimondja az állam, hogy elengedi polgárai kezét?

Csak egy létező állapotot legalizál.

Azért, mert a törvény így garancia arra, hogy az állam nem is fog törekedni a szociális helyzet javítására. Ez sokakat taszít a legfeneketlenebb nyomorba: a közmunka-programok eddig is rosszul működtek, sokfelé kiváltság volt bekerülni, ezentúl valószínűleg le is állnak – az állam nem fog pénzt adni rájuk, takarékoskodás ideje van, dögöljön meg mindenki, az a legolcsóbb.

Zuhanni fog az életszínvonal? Igen, de kit érdekel? Majd a Nézőpont ír egy pár flekkes tanulmányt, vagy arról, hogy növekszik, vagy arról, hogy csökken, de ez jót tesz nekünk, mert megedződünk. Esetleg belehalunk, teszem hozzá én, mire ők azzal válaszolnának, hogy hulljon a férgese.

Ami már szociáldarwinizmus. Akkor lássuk, milyen az a „férges állampolgár”, akin nem lehet és nem is akarnak segíteni.

Munkanélküli, szakmáját vagy képzettségét tekintve nem univerzális, nem képes bármilyen feladat ellátására, képességei nehezen eladhatóak. Esetleg krónikusan beteg, netán idős. Nincs családja, környezetében kevés a munkalehetőség.

Gratulálok: ez a problémás állampolgár nem más, mint Sir Isaac Newton. Gyermektelen, sőt, nőtlen volt egész életében, kizárólag egészen speciális dolgokhoz értett, a piacon mégsem adhatta el a gravitációt vagy a binomiális tételét, a mostani magyar kormány szempontjából teljesen haszontalan kenyérpusztítónak minősülne. Azonban az akkori brit kormány nem így látta, tehát kinevezte az állami pénzverde igazgatójának, ahol is feltalálta az érmék peremének recézését, így lehetetlenné téve azok körülvágását (ezt a módszert már a római kor óta gyakorolták a csibészek, a levágott nemesfémből komoly vagyonokat keresve). Így tehát nem csak hasznos volt Newton a brit állam számára, hanem 1705-ben jutalmul lovaggá is ütötte Anna királynő.

Ha azonban szociáldarwinista alapon elengedik a kezét – és mondjuk nem tudós lesz belőle, hanem lehetőségeit tekintve pénzhamisító –, jóval kényelmetlenebb és elmaradottabb világban élnénk.

Ez fikarcnyit sem érdekli azt a magyar államot, amely most mindennel takarékoskodni akar, olyan túlzó mértékben, hogy az már az emberség rovására megy. De ha kiszáll a szociális tevékenységekből – ami a társadalmi szerződés egyoldalú felrúgása, és rendszerint piszok nagy baj lesz belőle –, akkor miért létezik egyáltalán?

Milyen egyéb funkciói vannak?

Működtetnie kéne az intézményrendszert, gondoskodni a közszolgáltatásokról és a honvédelemről. Valamint szabályozni a jog útján a közéletet, de ez az intézményrendszerhez tartozik. Egyáltalán: a köz javának előmozdítása volna a feladata.

Előre mozdul a köz java mostanság?

Dehogy mozdul, hanyatlik, mint felhőbe a drégeli rom.

Intézményrendszer? Mit vegyünk elő, az oktatást, az egészségügyet, a tömegközlekedést vagy a postát?

Jogállamiság? Maximum annyiban merül ki, hogy szakmányban termelik az ilyen törvényeket.

Honvédelem? Ezekben a mostani háborús időkben fontos lenne, és van is fejlesztés, de mindezzel együtt elmondható, hogy a magyar kormány politikája képes volna berántani egy fegyveres konfliktusba az országot kivételes balszerencse esetén, de nem volna képes megvédeni azt még négy kóbor macskától sem.

Az államkincstár szempontjából teljes a csőd: az egyik oldalon alulfizetett, sztrájkoló vagy arra készülő közalkalmazottak, akiknek a bérén akarnak spórolni, lehetetlen helyzetbe kerülő adózók és egy időben munkanélküliség meg munkaerőhiány (ezt egyszer még egyetemen fogják tanítani), a másikon plakátkampány Brüsszel ellen, bombákkal.

A kulturális intézmények egymás után zárnak be, holott a plakátkampány árából mindegyiket életben lehetne tartani, de akkora a válság, hogy már a kocsmák is átmeneti zárva tartásokkal próbálnak életben maradni, amire a magyar történelem folyamán még sosem volt példa. Az energiaárak az egekben, emiatt gyakorlatilag minden drágul, de főleg az élelmiszer, a gazdaság haldoklik, az adót viszont fizetjük.

Ellátja-e a magyar állam akár egyetlen feladatát is maradéktalanul? Egyedül az adót szedi be, abban nincs, hiba, de másról nem beszélhetünk.

Van nekem egy kocsmáros barátom, ide s tova huszonöt éve ismerjük egymást, ő találta fel egyszer viccből, hogy megreformálja a vendéglátást.

– Hogy gondolod ezt a reformot?

– Bejösztök, köszöntök, köszönök én is. Leteszitek a pénzt a pultra, én elveszem, megköszönöm és már mehettek is.

– És az ital?

– Arra semmi szükség. Ez benne a reform.

Az ötlet nem aratott osztatlan sikert, de ő is csak viccelt vele. Hanem a magyar állam lassan kezd ilyesféle kocsmáros lenni: a pénzt elteszi, de nem ad érte semmit.

Végül elmesélnék egy apróságot Kínáról, melyért úgy rajong pártunk és kormányunk. Kínában a történelmet nem lineáris folyamatnak, hanem ciklikus körforgásnak tekintik. Az uralkodó személyesen felelős az állam polgárainak minimális jólétéért, a császárság idején évente áldozatot mutatott be a Menny Templomában, ezt manapság a pártkongresszuson teszi, de a lényeg ugyanaz. A kínai logika szerint ugyanis az Ég kegyelméből uralkodik, a dinasztia a Mennytől kapta a megbízatást (kínaiul Tianming, 天命, angolul Mandate of Heaven), ha elkezdenek rosszul menni a dolgok, kitör a járvány, az éhínség, a háború, akkor vagy az áldozatnál szúrt el valamit a Menny Fia, vagy másért fordult el tőle az Ég, de ő a felelős személyesen. Ha meg nem is akar tenni a népjólétért, oda a tianming, a mennyei megbízatás, méltatlannak bizonyult a vezetésre, gyorsan meg kell szabadulni tőle is, a dinasztiától is, jöhet a következő, ők meg mennek Jen-lohoz, a Pokol urához. Ezek a császári házak ily módon pár száz évente váltják egymást.

A magyar kormány épp most hajítja el magától minél messzebbre a tianmingjét, a felhatalmazását, amit nálunk elvileg nem a Jáde Császártól kapott, hanem a választóktól. De ha oda a tianming, semmin se csodálkozzon.

Meglátjuk, mi lesz, de az, ami van: felháborító.

Szele Tamás/Huppa/MINDÖRÖKKÉ OFF