Ebből a célból gyűjtöttem ki néhány idézetet a cikk végén megjelölt könyv bevezetetőjéből és első fejezetéből:

„A demokratikus politikusok mindig olyan megoldásokat javasolnak, amelyek révén még több pénzhez és hatalomhoz jutnak függetlenül attól, hogy korábban hányszor vallottak már kudarcot.”

„A politikusokat nem szabad komolyan vennünk, hanem inkább nevetnünk kell rajtuk. Ez aláássa legitimitásukat és hatalmukat. A demokrácia olyan politikusokat termel ki, akik többet ígérnek, mint amit teljesíteni tudnak, mivel a legtöbbet ígérő politikusok nyerik a választásokat. Miért kellene ezért őket hibáztatni? És mivel a demokratikus politikusok tudják, hogy csak ideiglenes a hatalmuk, a lehetőségeknél többet költenek, többet adóztatnak, és több kölcsönt vesznek fel, tudva, hogy utódaiknak (vagyis inkább a jövő generációknak) kell majd állniuk a számlát. És különben is, mások pénzét költik. Miért is várnánk el mást tőlük? Ön vajon másképp viselkedne képviselőként? Kétlem.”

„A híres író, George Orwell egyszer ezt mondta: „Minden vicc egy kis forradalom.” A humort valóban szokták a szovjet kommunizmus bukásának egyik okaként megjelölni. Felszínre hozza a politika abszurditását és csökkenti a politikusok elismertségét. Ezért tehát nevessünk egy jót a politikusainkon: ez sokkal egészségesebb, mint idegeskedni miattuk. Meztelen királyok ők, akiknek az ígéretei semmit nem érnek, a megoldásaik nem működnek.”

„A szavazók jó ideje ingadozók lettek. Rendszeresen pártolnak át egyik politikai szerveződéstől a másikhoz. Egyre inkább vonzódnak a radikális és populista pártokhoz. A politikai színtér mindenhol szétszakadozik, és egyre nehezebb felülkerekedni a nézetkülönbségeken és működőképes kormányt létrehozni. A politikai pártok nem kínálnak megoldást ezekre a kihívásokra. Nem tudnak valódi alternatívát felmutatni. A saját megcsontosodott párt- struktúrájuk foglyai, eszméiket pedig kisajátították a különféle érdekcsoportok és a lobbisták.”

„A liberálisok és a konzervatívok között csak az a különbség, hogy az előbbiek inkább a túl nagy gazdasági, az utóbbiak pedig a túl nagy személyes szabadság miatt panaszkodnak.”

„Nem túlzás azt állítani, hogy a demokrácia vallássá, egy modern, világi vallássá vált. A Föld legnagyobb politikai hite lett belőle. Tizenegy ország –Mianmar, Szváziföld, a Vatikán és néhány arab nemzet–kivételével az összes demokráciának tartja magát, még ha esetenként csak névleg is. A demokrácia istenébe vetett hit közeli kapcsolatban áll a nemzeti demokratikus államnak a XIX. század során kialakult imádatával. Az Államlépett Isten és az Egyház helyett a társadalom szentatyjának helyébe. A demokratikus választás az a rítus, melynek során az Államhoz imádkozunk, hogy adjon munkát, lakást, egészséget, biztonságot, oktatást. Teljes szívvel és lélekkel hiszünk a Demokratikus Államban. Hisszük, hogy Ő mindenről gondoskodik. Ő ítélkezik, jutalmaz, Ő a mindentudó, a mindenható. Még azt is Tőle várjuk, hogy megoldja minden személyes és társadalmi problémánkat. A Demokratikus Isten szépsége abban rejlik, hogy teljesen önzetlenül végzi Jócselekedeteit. Istenként az Államnak nincs önérdeke. A közérdek tiszta őrzője. Ráadásul semmibe sem kerül. Ingyen adja a kenyeret, a halat és más jótéteményeket. Legalábbis így tűnik ez az emberek számára.”

Hans-Hermann Hoppe  Demokrácia, a bukott bálvány