Amikor a nagyvárosok vonzereje szertefoszlik
Koronavírus: a vidék bosszúja?
Kertes ház, a nagyvárosi stressztől távol… A világjárványtól szenvedő városlakók közül egyre többen álmodoznak erről. A „vidék bosszúja” milyen valóságot takar?
Nem lehet nem észrevenni a párizsi metrón. „Alès, a város, ahol elférünk”, „Sologne, ahol levegőhöz jutunk”, „Seine-et-Marne, az igazi nagy kihívás”… – május óta ilyen és ehhez hasonló hirdetések lepik el a metrófolyosókat és a peronokat, különösen a La Défense-t és az üzleti negyedet összekötő 1-es metró vonalán.
A globális vállalati központokért, a világeseményekért vagy a sokdiplomás ügyvezetők megnyeréséért egy évvel ezelőtt Párizs még versenyben állt Londonnal, New Yorkkal vagy Szingapúrral, újabban azonban már a kisvárosok is intézményi felsővezetőkre áhítoznak, és másokat is arra ösztönöznek, hogy változtassanak.
A koronavírus-járvány egyik mellékhatása. A kijárási tilalmaknak és a korlátozó intézkedéseknek köszönhetően gyakorlatilag minden megszűnt, ami egy nagyvárost nagyvárossá tesz. Az éttermek, a kávézók, a múzeumok, az üzletek bezártak, a koncertek, a fesztiválok, az utcai embertömeg vagy a zavartalan utazás már a múlté. Helyét a világjárvány kezdete óta egyre inkább a metró (bicikli)-munka-alvás hármasa váltja fel, és senki nem látja igazán a fényt az alagút végén. A kérdés ennek hatására sokakban felvetődik: mi értelme a szűk, ellenben rendkívül drága fővárosi lakásainkban nyomorogni, ha a városi élet örömei és izgalmai már nem érhetőek el? Nem éreznénk magunkat jobban egy kisvárosban vagy vidéken, egy nagy kertes házban, ahol kényelmesen elférünk? Úgy tűnik, a távmunka megnyitja ehhez a kapukat. Az internetes webáruházaknak hála – amelyeken keresztül ma már bármilyen árut könnyűszerrel beszerezhetünk – egyre több dolgozó, független, képzett munkavállaló számára mindinkább elérhető, hogy természetközelben, városi ember módjára éljen.
Számos francia kóstolt bele a vidéki életmódba a tavaszi lezárások alatt. Ahogy bejelentették a korlátozásokat Párizsban, Lyonban vagy Lille-ben, tömegek indultak meg vidékre, a nyaralóikba vagy az egykori szülői házba. Párizs lakosságának körülbelül a negyede, legalább 451 000 ember hagyta el a fővárost márciusban és áprilisban, ami négyszer több mint az előzőévi tavaszi iskolai szünet idején.[1] Ugyanezt a jelenséget a világ más nagyvárosaiban, így például New Yorkban is megfigyelték, ahol a manhattani luxusnegyedek lakosainak több mint 40%-a állt odább.[2] A Financial Times Londont „kihalt városként” emlegette, ahol minden nap vasárnapra emlékeztet. „A bankárok eltűntek – írja a napilap, – helyüket másféle egyenruhások vették át”: feketenadrágos építőmunkások térdvédőben és poros csizmában, fluoreszkáló mellényt viselő, a kihalt épületek bejáratai előtt ide-oda mászkáló biztonságiak vagy sportfelszerelésben kocogó, bicikliző fiatalok.[3]
„Menekülj messze, gyorsan, és térj vissza minél később.” Hippokratész már a Kr. e. 5. században is ezt javasolta járványok idején, és aki tudta, így is tett. Amikor Avignonban kitört a fekete pestis 1347 és 1348 között, még a pápai udvar is maga mögött hagyta a várost. Ugyanígy tettek a 19. századi párizsiak is, amikor megjelent a kolera. Mindazonáltal a mostani koronavírus esetében a városi ember nem csupán a betegség ellen akar védekezni, hanem egy idilli környezetet is keres, ahol a lezárások idejére magát és családját is nyugalomban tudhatja.
„A béke szigete a fák alatt”
A médiát csaknem elárasztotta „a boldog száműzetés” témája, amelyet az elfelejtett nyugalommal, a tiszta levegővel, a természettel és a családdal közösen töltött reggelikkel társítottak, és ez már majdnem olyan volt, mint a nyaralás. Nem is kell több, hogy kimondjuk: a vidék, a közepes méretű városok és „a periférikus Franciaország” végre bosszút állhat a nagyvárosok éveken át tartó féktelen uralmáért.
Április 1-jén, Brice Couturier a France Culture rádióadón egy „feje tetejére állított” jelenségről beszélt, amelyben „a városiak menekülnek vidékre”, és nem fordítva. Szerinte ez visszabillentheti „a földrajzi kiegyensúlyozottságot” egy olyan országban, ahol jelenleg egyes vidékeket az elnéptelenedés veszélye fenyeget. A Le Figaro (április 10.) szerint a vidék iránti igény, amely már most nagyon erős a városiaknál, nagymértékben fokozódni fog a jövőben, és a távmunkát választók száma is jelentősen nő majd. Olivier Babeau közgazdász „az ingatlanpiac nagy átalakulását” látja, amelyből szintén a vidék fog majd profitálni olyan egyedi adottságainak köszönhetően, mint az alacsonyabb árfekvés, a tiszta levegő, a nyugalmi környezet vagy a mostanra különösen nagyra értékelt tágas tér.[4]
A lezárások feloldása óta a televízió számos riportot közölt az Alice és Ferdinand színészpárosról is, akik párizsi lakásukat adták fel egy normandiai kertes házért (France 3, november 9.); Céline, aki kollektív intelligencia workshopokat tart, szintén elhagyta a fővárost, és mostantól távmunkában, hangulatos sologni erdei házából vagy egy vierzoni közösségi irodából dolgozik, ami mellett még „kerámiakészítésre és fotós hobbijára” is jut idő (Le Monde, július 24.); Claire jógaoktató, aki második lakhelyén, Charentesben találta meg a boldogságot a lezárások alatt, már nem is akar visszatérni a városba (Marie Claire, november 11.); Charles és Magali sem bírt visszaköltözni a városi rengetegbe, és úgy döntött, hogy véglegesen Loiretben marad (Le Figaro Magazine, október 23.). És olyanok is vannak, mint Yann, aki két lakóhelyért, egy vidéki házért Nievreben és egy az egyetemista gyerekeinek és szakmai találkozóknak fenntartott párizsi kislakásért is fizet (Le Parisien, október 23.). A brit és az amerikai média hasonló cikkeket közölt, a különbség csupán annyi, hogy Kathlyn és Andrew költözött Hudsonba vagy a Kent-völgybe.
A felsőbb társadalmi osztályok szemüvegén keresztül
A társadalomföldrajzi felállás néhány hónap leforgása alatt átalakult. A világjárvány előtt az újságírók, ha a falvakról vagy a vidékről készítettek anyagot, az általában sajnálatot takart, és leginkább csak a sárgamellényesekről, a szélsőjobboldalról, a munkanélküliségről, a kis üzletek vagy vasútállomások megszűnéséről, a benzin áráról, a színtelen kertvárosokról, a hivatalok hiányáról vagy a ritka közlekedési eszközökről esett szó. Ezek a problémák mára mintha megszűntek volna, az újságokban a vidék mostanra egy idilli kis kertesház lett. A nagyváros viszont, amely egy évvel ezelőtt még a kreativitást, az innovációt és az intelligenciát jelképezte, ma már minden, csak nem vonzó.
Az újságírók paradigmaváltása jól mutatja, hogy mennyire képtelenek vagyunk az országot nem a felsőbb társadalmi osztályok szemüvegén keresztül nézni. Noha Charles és Magali kétségtelenül örömét leli ezen időszak alatt is, a bezártság vidéken nem mindenki számára felhőtlen boldogság. Rengetegen a járványhelyzet ellenére is ingáznak, a gazdáknak nincs meg a szükséges alkalmazotti létszámuk a termés betakarításához; az idősek még elszigeteltebbnek érzik magukat; számos kicsi, amúgy is törékeny üzlet véglegesen bezárja kapuit, nem beszélve a rosszul felszerelt kórházak zsúfoltságáról (ellentétben a párizsi kórházakkal). Ilyen körülmények között a kiskert megléte igen kevés vigaszt jelenthet.
Ezenfelül a menekülő városlakók sem „a vidéket” vagy „a periférikus Franciaországot” célozták meg, hanem sokkal inkább egy már jól ismert hétvégi házat, amely vagy a második otthonuk, vagy a nyaralójuk volt, az is többnyire az ország déli vagy nyugati részén, vagy a városközelben. Különben is, nem minden vidéki térségnek volt oka bosszút állni a nagyvárosokon. Néhányuk már a koronavírus előtt is nagyon jól teljesített, dinamikus demográfiai adatokkal és virágzó ingatlanpiaccal büszkélkedhetett, ilyen volt Perche, Bretagne, Dordogne, Landes, Vaucluse, Vexin, Gâtinais is „A periférikus Franciaországot” gyakran úgy nézzük, mintha minden része ugyanolyan lenne, a valóságban azonban hatalmasak az egyes települések közötti különbségek, amelyeket a képzett városiak emigrálása valószínűleg csak hangsúlyozni fog. Mert ugyan hány párizsi vagy lyoni költözne Belfort vagy Metz mellé?
Jóllehet a tehetős városi ember vidékre költözése sem minden esetben előnyös. Noha érkezésük több lakost, tehát több fogyasztót, több helyi adót és potenciális munkahelyet is jelent, mégis inkább arra lenne szükség, hogy az újonnan érkezők a sarki boltból (ne pedig online) vásároljanak, vagy hogy helyi munkaadóknak (és ne egy párizsi székhelyű vállalatnál) dolgozzanak, tehát hogy tényleg beilleszkedjenek a helyi közösségekbe, és ne csupán városi szokásaikat akarják áttelepíteni vidékre, úgy téve, mintha ottani életük városi életmódjuk kiegészítője vagy valamiféle díszítőeleme lenne.
Ahogy azonban Greta Tommasi geográfus dordognei példáján keresztül is látjuk,[5] ez aligha valósulhat meg könnyen: a régi és az új lakosoknak, akik különböző helyekre, társadalmi eseményekre járnak, sokszor nehezükre esik kapcsolatba lépni egymással. Az előnyösebb helyzetben lévő városi ember érkezése ráadásul előidézi az úgynevezett „vidéki dzsentrifikáció” jelenségét is, amely az ingatlanárakat a nagyvárosi bérekhez igazítva nagymértékben csökkentheti egyes helyiek, de különösen a fiatalok lakástalálási esélyeit.
A nagy fővárosi megindulás azonban nincs kőbe vésve. Tény, hogy a párizsi ingatlanárak március óta stagnálnak – miután huszonöt év alatt négyszeresére nőttek –, miközben a külvárosi árfekvés egyre csak emelkedik.[6] Az apróhirdetési oldalakon sem kerestek még soha ilyen tömegesen új lakóhelyet közvetlenül a nagyvárosok mellett, és a közvélemény-kutatások is azt mutatják, hogy a nagyvárosi lakosok egyöntetűen kertről és kisvárosi környezetről álmodoznak. Az odavezető út azonban már árnyaltabb, hiszen az álmokat össze is kell tudni hangolni a realitással: a munkaerőpiac lehetőségei, a szolgáltatások elérhetősége, a család és a barátok távolléte, a kevésbé jó hírű vidéki iskolák vagy az ingatlanárak mind fontos befolyásoló tényezők lehetnek. És hát a vágyak sem teljesülhetnek mindig.
A városlakók egyébként már a járvány előtt is vágyták a zöld környezetet. Amikor a Nemzeti Demográfiai Kutatóintézet (INED) 1945-ben először kérdezte a lakosságot, a párizsiak 56 százaléka (és a franciák 72 százaléka) mondta azt, hogy kertes családi házban élne. „A franciák többsége egy darab földet szeretne, ahol művelheti kertjét, tudva, hogy a virágágyások és a zöldségnövények közepén ott áll egy ház, a várostól távol, amely az övék,” – írták a tanulmány szerzői.
Az azóta lefolytatott közvélemény-kutatások szintén megerősítették: tízből hét-nyolc francia számára a saját családi ház tűnik ideálisnak. Míg az amerikaiak a szétterülő kertvárosok elterjedését szorgalmazták, a francia döntéshozók sokáig ellenálltak a lakosság ezen vágyának. A második világháború óta az INED kimutatásai ellenére is inkább jószerivel csak többlakásos lakóépületek és lakótelepek épülnek, amelyekben elhelyezhető volt a gyorsan növekvő lakosság.[7]
Gyorsan és sokat kell beruháznunk, ha újjá szeretnénk építeni a vidéket, úgy hogy az a megnövekedett népességet is képes legyen elbírni. A Vichy-kormánytól[8] való különbözés vágya (amely annak idején buzgón támogatta a kertvárosi ideológiát) élénken jelen van, és mindenki emlékszik még a két világháború közötti „gagyi ingatlanok” időszakára is, amikor haszonlesők árultak ingatlanspekulációs ügyletekből származó telkekre felhúzott tákolmányokat szántóföldek és mocsarak közepén, minden közműtől távol, aminek következtében „a szerencsétlenül jártak” százezreinek vált a kisház birtoklása rémálommá. Csaknem húsz évbe telt, mire ezeket a károkat helyrehozták.
A kormányok ezért sokáig inkább a többlakásos lakóépületeket részesítették előnyben, és csak az 1970-es években kezdték szabadon engedni a kertházas beépítést, lehetővé téve ezzel, hogy fokozatosan egyre nagyobb részt harapjanak le a termőföldből. A diákok azóta (ötven éve...) tanulják úgy, hogy körülbelül hét-tíz évente betonozzák le egy megyényi terület megfelelőjét, és a szabad földek fogyásának folyamatában a kertes magánházak 50%-ban nyomnak a latba.
A kormányok épp ezért az elmúlt húsz évben kiemelt célként tűzték ki a városszétterjedés elleni küzdelmet – a 2000. évi Városi szolidaritásról és megújulásról szóló törvényben, a 2010. évi Környezetvédelem iránti nemzeti elkötelezettségről szóló törvényben (Grenelle 2) vagy a 2014. évi Lakásellátás és megújult városrendezési törvényben is (ALUR). A külső lakóövezetek, különösen a távolabbi részek (második gyűrű) „besűrítésének” szükségessége minden valamire való várostervezési szimpózium napirendjében ott szerepel.
Ezért meglepő, hogy az akkori lakásügyi miniszter, Julien Denormandie ennyire örül a városlakók elvándorlási törekvésének:[9] „A járvány alatt átélt időszak elgondolkodtat bennünket a regionális tervezésen, és azt látjuk, hogy az emberek egyre inkább érdeklődnek olyan jellegű és elhelyezkedésű ingatlanok iránt, amelyek a válság előtt nem tűntek ennyire vonzónak, – mondta május 14-én. – A változást alapvetően a távmunka okozta. Ma már látjuk, hogy új társadalmi minták is lehetségesek”. Ez az „új társadalmi minta” azonban, amelyben a felsővezetők és a menedzserek tömegesen távoznának a metropoliszokból, hogy távmunkában perche-i vagy vexin-i ingatlanjaikból folytassák a munkát, jelentős városi jellegű terjeszkedést is eredményezne, nem is beszélve arról, hogy várhatóan az autóhasználat és az internetes óriásoktól való függőség is teljesen befészkelné magát a mindennapjainkba, a Zoomtól az Amazonig.
„Visszatérés a természetbe?” Valóban?
Írta: Benoît Bréville / Fordította: Nagy Viktória / magyardiplo.hu
