Pedig a női harcosok nem pusztán legendák alanyai voltak – erre engednek következtetni az elmúlt évek kutatásainak eredményei.

A fogalom (nem nagy meglepetésünkre) görög gyökerekkel rendelkezik, és minden valószínűség szerint az a-mazos szóból alakult ki. Manapság is gyakran illetjük ezzel a jelzővel azon nőtársainkat, akik szenvedélyesek, és mindenféle finomkodás nélkül mondják ki azt, mi a szívüket nyomja, valamint bármilyen helyzetben kiállnak az elveik mellett. Azonban ha lehet, ne ezt az első látásra elismerést sugalló fogalmat használjuk legközelebb, hiszen a valódi jelentés már kevésbé hízelgő a nők számára. Az a-mazos kifejezés ugyanis magyarul annyit tesz: „mell nélküli”…

A jelentésnél már csak azok szokásai bizarrabbak, akik egykor rettegésben tartották a hellén férfitársadalmat. A legtöbb információt az amazonokról a híres történetíró, Hérodotosz (élt Kr. e. 490 és 425 között) beszámolóiból szerezhetjük meg.

Meg kell azonban jegyezni, hogy a hozzájuk igencsak hasonló, harcias nőkről ugyanúgy vannak feljegyzéseink Kínából vagy Egyiptomból, mint Észak- és Nyugat-Afrika területéről. Ezek a csoportok kevéssé ismertek számunkra, ráadásul az emléküket megörökítő leírások sem olyan részletesek, mint a sokak által ismert amazonokról készültek esetében.

Térjünk még vissza egy rövidke kifejtés erejéig a mellnélküliség témájához! Az amazonok a leánygyermekeknek azt a sorsot szánták, hogy kegyetlen harcosokat faragnak belőlük: épp ezért kiégették a fiatal lányok jobb mellét. Mai felfogással ez az egész értelmetlennek és különösen kegyetlennek tűnik, ám bármilyen hihetetlennek hangzik is, a rituálénak praktikus oka volt.

Ha meghagyták volna a keblet, az zavarta volna őket az íj megfeszítése közben, mindemellett a pajzs tartása is jóval megerőltetőbb lehetne – ezzel a kevésbé kellemes megoldással azonban még tökéletesebb harcosokká válhattak.

Többek között ezt a ceremóniát örökítették meg a hérodotoszi történetek. Az ókori mondavilág szerves részévé vált a fekete-tengeri amazonok birodalma, ami a Kr. e. II. évezredben virágozhatott, és amelynek területe a Fekete-tengertől egészen a mai Törökország földközi-tengeri partjaiig húzódott.

Az amazonokról sok dolgot el lehet mondani, csak épp azt nem, hogy minden energiájukkal a jószomszédi viszony kialakítására törekedtek volna. Athén városát ötször fenyegették meg támadással, s egy (később több) alkalommal be is tartották vészjósló ígéretüket.

Az utolsó nagy összecsapásra a trójai háborúban került sor – az amazonok királynőjük, Pentheszilea vezetésével üköztek meg a férfiak fegyveres csapataival, a Thermodon (a folyó mai neve: Terme Cay) partjainál, Kr. e. 1200 környékén. Sokáig úgy tűnt, hogy a csata az athéniak vereségével zárul majd, ám a hadiszerencse a bajnok Akhilleusz felbukkanásával megfordult.

A bajnok, miután halálosan megsebesítette az amazonok vezérét, levette róla az aranysisakot, s a beszámolók alapján azonnal beleszeretett a szépséges haldoklóba. Ez a történet adta később az alapját a halált is legyőző szerelem eszményének, melynek legfőbb példaképévé Pentheszilea vált. Időszámításunk előtt 600 után a gyászoló Akhilleuszt és a haldokló amazon-királynőt ábrázoló jelenetek gyakran tűntek fel vázákon, valamint különféle domborműveken. A legendás uralkodónő halálát követően az amazonok eltűntek a Kaukázusban, és keveredtek a híres lovas néppel, a szkítákkal.

Ha épp nem álltak hadban senkivel, az amazonok kezeskedtek afelől, hogy biztosítsák az „utánpótlást” matriarchálisan berendezkedett államuk számára. Curtius Rufus, a Római Birodalom történetírója örökítette meg az utódokról való gondoskodás szokatlan formáját az Alexandroszról készített életrajzban. Thalestris, a királynő 300 leánya társaságában kereste fel Nagy Sándort, akivel kertelés nélkül közölte, hogy gyermeket hajt tőle (az uralkodó egyébiránt nem volt épp az esete, ugyanis „kissé alacsonynak és túlontúl soványnak tartotta”). Hogy mi történt ezután? „14 napig tartó, féktelen orgia vette kezdetét, amelyen a 300 leány és Nagy Sándor legjobb harcosai vettek részt. Táncoltak, ittak és szeretkeztek a sötétben – ki-ki azzal, akit talált.”

Az efféle kalandok után elkerülhetetlen volt a gyermekáldás, ám nem mindegyik újszülött élvezhette a gondoskodó anyai szeretetet. Már korábban megemlítettem, hogy mit tettek az amazonok a leányokkal. Ha azonban fiú született, akkor csak a legritkább és legkivételesebb helyzetekben kerültek vissza a porontyok az apa karjaiba. Máskülönben a szerencsétlen ifjoncokat vagy megcsonkították, vagy pedig megölték.

Az amazonokról szóló, sokszor vad legendákat a történészek többsége nem tartja többre antik mendemondáknál, vagy olyan torz szüleményeknél, amelyek alapjait a memorátorok fantáziája, képzelgései szolgálták.

Ám a szakértők ezen esetekben hajlamosak megfeledkezni Trójáról – ha Heinrich Schliemann 1870-ben nem végez ásatásokat a Dardanellák közelében, ma sem ismernénk a valóságot a várossal kapcsolatban. A közelmúltban (ahogy arra már a bevezetőben is tettem utalást) több olyan lelet is napvilágra került, melyek a harcis nők egykori létezéséről tesznek tanúbizonyságot.

A Fekete-tenger környékén és Ukrajnában olyan sírokra bukkantak, ahol az amazonokat teljes vértezetükben, fegyvereik (például dupla élű szekercék) társaságában helyezték örök nyugalomra. Ugyanakkor egyes kutatók azt is nagyon valószínűnek tartják, hogy az amazonok poliszokat emeltek: általuk alapított városnak tartják például Szmirna, Szinope vagy épp Epheszosz egykori településeit. Hérodotosz azt állítja, hogy az amazonok birodalmának fővárosa Themiskira volt, amelyet manapság a török Gireszün városával azonosítanak.

Ha valaki feltárásokat végezne Terme Cay torkolatánál, vajon milyen titkokról rántaná le a leplet? Eljön-e valaha az idő, amikor az ókor harcias asszonyai végleg történelmünk részévé válnak?

Forrás: Fejes Valentin – noiportal.hu / rejtelyekszigete.com