A legújabb, CEU által irányított kutatás viszont azt mutatja, hogy az energiaimport csökkentésére irányuló ambiciózus szakpolitikák csupán csekély mértékben befolyásolnák a klímaváltozást, és nem gyakorolnának jelentősen kedvező hatást az éghajlatra. A Nature Energy című folyóiratban publikált (http://www.nature.com/articles/nenergy201673) legújabb, a Közép-európai Egyetem (CEU) által jegyzett tanulmány szerint az energiafüggőségi politikákat ráadásul sokkal olcsóbban is meg lehetne valósítani, mint azokat, amelyek a globális felmelegedés 2 °C-on való tartásához szükségesek. (A 2 °C-os célszámot 2010-ben fogadták el, a decemberi párizsi ENSZ klímatanácskozáson pedig megerősítették azt.)

A korábbi kutatások azt mutatták, hogy a klímapolitikák más területekre, így pl. az energiabiztonságra is kedvező hatást gyakorolnának. Az új kutatás, amelyet Jessica Jewell, a CEU egykori hallgatója, aki jelenleg az Alkalmazott Rendszeranalízis Nemzetközi Intézetében (Institute for Applied Systems Analysis, IIASA) dolgozik Ausztriában, Vagyim Vinyicsenko, a CEU PhD-hallgatója és Aleh Cherp, a CEU Környezettudomány- és Környezetpolitika tanszék professzora folytat, azt vette górcső alá, hogy az energiabiztonságra koncentráló politikák miként hatnának az üvegházgáz-kibocsátásokra. A kutatók úgy találták, hogy az energiaimport korlátozása minimális hatást gyakorolna a kibocsátásra.

A kutatás öt különböző energiaökonómiai modell segítségével vizsgált meg nyolc hosszú távú forgatókönyvet olyan politikákkal kapcsolatban, amelyek vagy a kibocsátás csökkentésére, vagy a kőolaj-, illetve mindenféle energiaimport lefaragására irányultak. Mindebből az derült ki, hogy az energiahordozó-behozatal nagyarányú korlátozása a kiinduló értékhez képest csupán 2–15 százalékkal csökkentené a 21. századi károsanyag-kibocsátást, amely durván 3,5–4 °C-os jövőbeni felmelegedésnek felelne meg az iparosodás kora előtti időszakhoz viszonyítva az évszázad végéig. Ahhoz viszont, hogy 2100-ig maximum 2 °C-ra korlátozzuk a globális felmelegedést, 70 százalékos csökkenést kellene elérnünk a kibocsátásban.

A kutatás arra is rámutat, hogy az energiaimport csökkentése 3–20-szor kevesebbe kerülne, mint az éghajlat stabilizálása 2100-ig. „Ahhoz, hogy megértsük, milyen politikák valósulnak valószínűleg meg, jobban át kell látnunk a hozzájuk kapcsolódó relatív költségeket” – mondta Jewell. „Ha egy kormány érdeklődik az energia behozatal visszafogása iránt, vajon mennyit hajlandó erre áldozni? Magyarán kész-e megfizetni a drága klímastabilizációs szakpolitikák árát úgy, hogy energiabiztonságot is kap mellé, vagy vonzóbb-e ha sokkal olcsóbb intézkedések foganatosításával csökken az energiaimport?”

Cherp úgy véli, a válasz erre a kérdésre attól függ, hogy a két célkitűzés költségei milyen mértékben térnek el egymástól. „Amennyiben nagyjából ugyanannyiba kerül megálljt parancsolni az éghajlatváltozásnak, mint mérsékelni az energia behozatalt, valószínűbb, hogy mindkét politikát egyidejűleg elfogadják. Akkor viszont - ahogyan ez a kutatásunkból kiderül - nagyon eltér a két költség, az a valószínűbb, hogy csupán a jóval olcsóbb energiafüggetlenség elérésére fognak törekedni. Természetesen további valós életből származó politikákat kell még elemeznünk, hogy meggyőződjünk a hipotézisünk helyességéről.” A Közép-európai Egyetem egyik új kezdeményezése, az Energiatranzitok Politikai Ökonómiája (Political Economy of Energy Transitions (POLET)) elnevezésű projekt kapcsán a CEU Környezettudomány- és Környezetpolitika tanszéke, a CEU Közpolitikai Iskolája és az IIASA pontosan erre a kérdésre keresi közösen a választ: különböző, de egymással összefüggő energiacélokra irányuló politikai koalíciók interakcióját elemzik.

Dr. Nico Bauer, a potsdami Klímahatás-kutató Intézet (Potsdam Institute for Climate Impact Research) munkatársa és a tanulmány társszerzője leszögezte, hogy akár a klímaváltozás enyhítését célzó, akár az energiafüggetlenségre irányuló politikákat foganatosítanák is az importőrök, a legnagyobb fosszilis energiahordozó exportőrök – így pl. a Közel-Kelet és Oroszország – bevételektől esnének el, ezáltal aránytalanul nagy rész jutna rájuk a költségekből. „Az exportőrök számára azonban mégiscsak az éghajlatváltozás enyhítésére vonatkozó politikák lehetnek vonzóbbak, hiszen ebben az esetben legalább ők is részt vehetnek a feltételek megtárgyalásában” – vélte a kutató.

A kutatás egy kevésbé ambiciózus klímapolitikát is megvizsgált, amely a 2015 decemberében megtartott párizsi klímatanácskozáson tett kötelezettségvállalásokhoz hasonló adatokkal számol. Eszerint ezen kötelezettségvállalások szakpolitikai költsége nagyságrendileg hasonló az energiabiztonsági politikák árához, és 2,5–3 °C-on belül tartaná az éghajlatváltozást 2100-ig.