Ezt úgy tíz évvel ezelőtt egy szocialista polgármestertől hallottam, miután az utcán azzal szólítottam meg, hogy miért nem szabadulnak meg a Fidesz hivatalban maradt néhány fontos emberétől.

Említettem pár nevet, talán már nem is emlékszem rájuk. 

Emlékszem viszont arra a demokratikus gőgre, amivel a polgármester visszautasította a felvetésem. Bár akkoriban már ellenzékből is lényegében Orbán Viktor diktált, de a mégiscsak hatalmon lévő MSZP egyik ismert embere úgy vélte, hogy „mi nem lehetünk olyanok, mint ők”. 

Büszkén ásták a saját és a mi sírunkat. 

Ugyanakkor kétezer márciusában Áder csak belesúgott valamit Györgyi Kálmán legfőbb ügyész fülébe, mire az egy perc alatt lemondott, s kezdetét vehette a Polt-korszak. A Magyar Narancs ezt akkor így kommentálta: „Alaptalannak tűnik az a prejudikáció is, miszerint a poszt legesélyesebb várományosa, Polt Péter pártkatona lenne”. 

Á, tényleg, soha nem volt az , csak a magánpassziója, hogy a demokrácia szétverésének és a diktatúra kiépítésének minden egyes percéhez azóta is asszisztál. 

A baloldal tehát már akkor is a mai önpusztító álobjektivitástól szenvedett, de hogy tényleg semmi esélye nincs ezzel a radikális, jog- és szabálytipró jobboldallal szemben, azt csak ott az utcán, a polgármester kétperces demokrácia-gyorstalpalója során fogtam fel.

Azóta eltelt tíz év, és mi még mindig nem vagyunk olyanok. 

Jóllehet, menetközben Magyarországon az egész demokratikus univerzum megszűnt, szétesett, s benne a hazai baloldal saját világa, tíz általam olvasott, hallgatott ellenzékiből kilenc még mindig nem fogta fel, hogy ez az út a teljes megsemmisüléshez vezet. Akár Lót felesége, visszanéztek és sóbálvánnyá változtak – kizárólag fontosságtudat, hiúság, celebvágy hajtja őket.

Pedig irtózatos a felelősségük. Miután az elmúlt éveket néhány porlepte rádió-tévécsatorna és többnyire súlyosan amortizálódott műsorvezetők segédletével szétfecsegték és veszni hagyták, most a jövőt készülnek elveszíteni. Tovább elemeznek, finomkodnak, lényegileg a régi konfliktuskerülő vonalon haladnak. Helyes volt-e Pukli Istvánnak a bocsánatkérést feltételként szabnia? – ilyesmi napi rutintörténések izgatják őket. 

Ehelyett, bár a rezsim túlélési esélyei, tíz hónap, vagy tíz év?, megjósolhatatlanok, már most készülniük kéne a bukására. 

Még inkább a bukás utánra. 

Arra, hogy a társadalom addigra a demokrácia visszaállításához és az elszámoltatáshoz alkalmas idegi, szellemi és erkölcsi állapotban legyen. Hogy ne az új hatalomnak kelljen majd elkezdeni az emberek meggyőzését a törvényes, jogos és igazságos élet visszaszerzésének feltételeiről. Hogy a többség akár kétharmad nélkül is követeljen majd új alkotmányt, követelje Felcsút és környéke köztulajdonba visszavételét, követelje a liberális demokrácia felszámolóinak bíróság elé állítását. 

Mert ha ez nem lesz, Magyarország sem lesz.

Bruck András