Aki a bűnözők szemében erős, bátor ember, mint volt mondjuk a Whyskis, számíthat a többi elítélt segítségére, támogatásásra, így könnyebb lesz elviselnie a letöltendő időt. Az olyanok azonban, akik nem közéjük valók, nem szükségből tették, amit tettek, sok jóra nem számíthatnak. Azok, akik már voltak börtönben sokat tudnak erről mesélni - írja a Kiskegyed.

Stadler József, az akasztói vállalkozó például utolsó vele készített interjúnkban azt mondta: azoknak, akik sokat forognak a médiában, sokkal rosszabb a börtönben a soruk, mint az egyszerű, ismeretlen embereknek.

Ilyen volt Zalatnay Cini is, aki 2 évet ült csalásért. Hét négyzetméteres cellájában sokáig egyedül volt. Súlyos klausztrofóbiában szenvedett. Amikor esténként kattant a zár, és már a folyosóra sem mehetett ki, nem egyszer rosszul lett. De a börtönőrök nem lehettek erre tekintettel. 

A legnehezebb a börtönben az – nyilatkozta szabadulása után egy interjúban –, hogy embert nem csak a szabadságától fosztják meg, hanem a személyiségétől, az emberi mivoltától is. A börtönben ugyanis hivatalosan senkinek nincs neve, a börtönőrök betű és szám alapján azonosítják be az embert. Engem ER 4817-es elítéltnek hívtak. Lehet jó tanácsot adni annak, akit börtönbüntetésre ítélnek, de erre senkit nem lehet igazából felkészíteni. 

Stohl András 150 napot töltött rácsok mögött. Börtönnaplója alapján íródott Magyar Börtönpokol című könyvében ő is kemény dolgokat írt. A színész szerint a börtönben mindenki feljelent mindenkit, miközben a súlyos bántalmazások, megálázások következmények nélkül maradnak. Buci állítja: a kinti világban elképzelhetetlen az a lappangó feszültség, gyűlölet és agresszivitás, ami kitör az emberekből a börtönben – legyen az elítélt vagy akár fegyőr. 

Életem legszörnyűbb negyven órája

Munkatársunk Dogossy Katalin 1987-ben szándékosan csukatta le magát. 

– Egy parkolási büntetést nem voltam hajlandó kifizetni. Kétnapi elzárásra ítéltek, amit Pálhalmán kellett letöltenem. Amikor a börtöniroda előtt leparkoltam, és átadtam a „beutalómat”, azt mondták, még mindig kifizethetem a párezer forintot. Nem voltam hajlandó, hiszen a börtönről akartam riportot írni. Gyanús voltam nekik nagyon, sokáig telefonálgattak, és kideríthették, hogy újságíró vagyok, mert magánzárkába raktak, nehogy szimatolni tudjak. Nem bántottak, az élmény mégis felejthetetlenül borzalmas.

Amikor az irodából a börtönbe szállító förtelmes, szürke rabszállító autóba raktak, megszűntem embernek lenni. Amikor kértem a sofőrt, segítse föl a csomagomat, kiröhögött, meglökött és rám csapta az ajtót. Rácsok nyíltak és záródtak, őrtől őrig adtak, motoztak, de talán az volt a legrosszabb, hogy nem szóltak hozzám. Nem kérdezhettem, és nem válaszoltak. Két napot és egyetlen éjszakát töltöttem csupán ott, de az volt életem legszörnyűbb 40 órája...

kiskegyed.hu