A terézvárosi Rózsa utcában találkozunk, a Momentum Mozgalom székhelyén, egy „olasz tulajtól” bérelt pincében. Korábban fodrásziskola működött itt. Az egyik hátsó helyiségben – amit majd tárgyalóvá szeretnének átalakítani – még látszanak a fodrászszékek padlóból kimeredő csonkjai. A hevenyészett bútorokkal felszerelt terem középen lila lufikból álló csokor, a bejáratnál lévő asztalkán jelvények egy nejlonzacskóban. A kampány kellékei.

A párttá alakulás küszöbén álló Momentum Mozgalom azzal robbant be a köztudta, hogy el akarja érni: legyen népszavazás arról, akarnak-e olimpiát a budapestiek. Ehhez persze csaknem 140 ezer érvényes aláírás is kell. Mivel a köztéri standoknál hanyatlani látszik a kezdeti lendület, az idő pedig sürget, az aktivisták új módszerrel bővítik a repertoárt. Nem elégednek meg az utcai gyűjtéssel, elkezdik járni a lakásokat az aláírásokért.

A Terézvárosból a XIII. kerületbe, Angyalföld egyik lakótelepére készülünk. Áncsán Márton és Radnóti András, a két fiatalember, akit elkísérünk, pontosan tudja, hova megyünk. Konkrét utcanevük és házszámuk van. „Ezt dobta ki az algoritmus” – indokolja a helyszínválasztást a logisztikáért felelős (neve mellőzését kérő) társuk. Aztán elmagyarázza.

A nyilvánosan hozzáférhető adatok elemzése alapján döntik el, melyik területen érdemes a leginkább aláírásokat gyűjteni. A politikai preferenciát is nézik, de ez csak harmadlagos szempont. Elvégre az olimpiai népszavazás nem ellenzéki felségterület, a kezdeményezést jobboldaliak is szép számmal támogatják. Fontosabb a népsűrűség és a választópolgári aktivitás. Az analízis szerint a szóban forgó cím, ahová indulunk, a „TOP 5 körzet” közé tartozik.

A kopogtatós módszer sokkal nehezebb, mint a pultos utcai gyűjtés. Több munkával és kevesebb eredménnyel jár, macerás műfaj – mondja utazás közben a 31 éves Áncsán Márton. A Nyíregyházától nem messze lévő Újfehértón született, a Budapesti Műszaki Egyetem villamosmérnöki karán végzett. Jelenleg nincs állása, máskülönben informatikai területen dolgozik.

A momentumosok között sok a szakkollégista, „jó a csapat”. Lehet, hogy a politikai meggyőződésük különbözik, de – hangsúlyozza Áncsán – az értékrendjük ugyanaz. Elutasítják mások megbélyegzését, a racionális vita hívei. Nem szeretik, ha a fejük fölött döntenek. Az olimpiát elvileg nem ellenzik, annak viszont ellene vannak, hogy ez a kormányzat ilyen jogszabályi környezetben – ráadásul az emberek megkérdezése nélkül – olimpiát rendezzen Budapesten.

A nála hét évvel fiatalabb Radnóti András foglalkozása külpolitikai elemző. Angliából költözött haza, szerinte fel kell venni a kesztyűt a "begyöpösödött, egyre elnyomóbb rendszer” ellen. Öt évet élt kint, sok magyar fiataltól hallotta, hogy visszajönne, ha „történne valami itthon”. Csak az a baj, hogy ezért kevesen hajlandók tenni. Ha így marad, öngerjesztő folyamat alakulhat ki: miközben mind többen mennek külföldre, Magyarországon erősödik a passzivitás.

A megadott angyalföldi címen egy lakótelepi utca első háza vár ránk. „Nem érdekel az olimpia” – szól vissza a kaputelefonból egy mérsékelten barátságos hang. Némi hezitálás után mégis bebocsátást nyerünk. A tízediken kezdünk, a kétfős csapat különválik: Márton a páros emeleteket kapja, András a páratlanokat.

Délután háromnegyed öt van. Elméletileg tökéletes időpont, gyakorlatilag jó pár lakásban senki nincs otthon. Ahol ajtót nyitnak, jellemzően kedves a fogadtatás. Megismerkedünk a kaputelefonos hang gazdájával is, élőben sokkal szimpatikusabb.

„A legjobb helyen járnak!” – tör ki üdvrivalgásban egy középkorú férfi, csak úgy zeng tőle a lépcsőház. Esete is mutatja, mennyire nem igaz, hogy már aláírta a népszavazási ívet, aki akarta.

Az idősek azt is meggondolják, hogy ebben a lucsokban egyáltalán kimenjenek-e az utcára – szabadkozik egy törékeny testalkatú, ősz hajú asszony. Hálálkodik, amiért a lakásához jöttek a momentumosok.

„Gazemberek! Még az olimpián is százmilliárdokat kaszálnának!” – szidja a kormányt egy szintén idős, erősen nagyot halló férfi. Felesége lelkesen helyesel, de az aláírását nem adja, hiába unszolja a férje. Pontosabban: az aláírását szívesen adná, csak a személyes adatait nem. Nincs egyedül, a ház több lakója is attól fél, hogy a hatalom visszaél az érzékeny – vagy ahogyan egyikük mondja: a „forró” – adatokkal. Áncsán Márton nem erőszakoskodik, elköszön a házaspártól. Majd néhány emelettel lejjebb hallja, hogy a férj kiabál: „Halló, jöjjön vissza, a feleségem meggondolta magát!”.

A mozgalom logisztikai felelőse kétségkívül jó körzetet ajánlott, a gyűjtés ennek ellenére nehézkesen halad. Van, aki már aláírt „az Együttnél”, másvalaki azon sajnálkozik, hogy a lakcímkártyája szerint nem budapesti lakos.

Több mint fél órába telik, mire az aktivisták végeznek az első tízemeletes házzal. Az eredmény: nyolc aláírás. Korábban nem érdemes kezdeni a kopogtatást, túl későn illetlenség zavarni. Ketten – szerencsés esetben – ötven aláírással számolhatnak esténként.

Ilyen az, ha a népszavazási kampány mögött nem áll egy kormányzó párt, amely fizetett apparátust működtet és nyakló nélkül, két kézzel szórja mindannyiunk pénzét. Tényleg macerás műfaj.

Forrás: nepszava.hu

Szerző: Czene Gábor

CIVILHETES szerkesztő: K. Toók László