Liberálisok a populisták ellen: a válság utáni megtévesztő szétválás
A 2008-as válságra adott válaszok megrengették a politikai és geopolitikai rendet. A liberális demokrácia, amely hosszú ideig a kormányzás legfejlettebb formájának tűnt, védekezésbe szorult.
Forrás: magyardiplo.hu
A „városi” elittel szemben a nacionalista jobboldal kulturális ellenforradalma a migráció és a hagyományok terén bontakozik ki. De ők is a versenytársaikkal azonos gazdasági projekteket valósítanak meg. Ezt a szétválást a média szélsőségesen kiélezi annak érdekében, hogy a lakosságot az egyik vagy másik rossz közüli választásra kényszerítse.
Budapest, 2018. május 23. Széles, bő zakó és nyitott lila ing, alóla kilátszik egy póló körkivágású nyaka – Stephen Bannon értelmiségiek és jelentős magyar személyiségek előtt lép fel. „A Trump-forradalomhoz a gyújtózsinórt szeptember 15-én, reggel 9 órakor gyújtották meg, amikor a Lehman Brothers-t csődbe kényszerítették”. A Fehér Ház volt stratégája jól tudja: itt, Magyarországon a válság különösen súlyos volt. „Az elit kisegítette magát. Teljes egészében társadalmasították a kockázatokat – folytatja a Goldman Sachs Bank volt elnökhelyettese, akinek politikai tevékenységét spekulációs alapok finanszírozzák. – De az utca emberét megsegítette valaki?” A „gazdagok szocializmusa” a világ több pontján is „valódi népfelkelést okozott. 2010-ben Orbán Viktor visszatért a hatalomba”: egy „Trump, már Trump előtt”.
Egy évtizeddel a pénzügyi vihar után a világgazdaság összeomlása és az államadósságok válsága Európában lekerült a Bloomberg képernyőiről, ahol a kapitalizmus életjelei villódznak. De sokkhatásuk két működési zavart is felerősített.
Először is, összezavarta a hidegháború utáni nemzetközi liberális rendszert, amely az Észak-atlanti Szerződés Szervezete (NATO), a nyugati pénzintézetek és a szabadkereskedelem köré koncentrálódik. Ha azonban Mao Ce-tung jóslata ellenére a keleti szél még mindig nem erősebb a nyugati szélnél, a geopolitikai újrarendeződés elkezdődött: közel harminc évvel a berlini fal leomlása után a kínai államkapitalizmus kiterjeszti befolyási övezetét; a felvirágzó középosztályra támaszkodva a „szocialista piacgazdaság” hozzákötötte a jövőjét a kereskedelem egyre erősödő globalizálódásához, ami viszont kicsontozza a legtöbb nyugat-európai ország feldolgozóiparát. Az USA-ét is, és Donald Trump elnök már legelső hivatalos felszólalásában megígérte, hogy megmenti az amerikai ipart ettől a „mészárlástól”.
A 2008-as megrázkódtatás és különböző utódai ezenkívül felfordították a politikai rendet is, amely a piaci demokráciában látta a történelmi fejlődés legbefejezettebb formáját. A New Yorkba vagy Brüsszelbe kitelepített simulékony technokrácia gőgje – amely a szaktudás és a modernitás nevében kényszerítette ki népszerűtlen intézkedések egész sorát – nyitotta meg az utat a nagyhangú és fenyegető konzervatív kormányok előtt. Washingtontól Varsóig és persze Budapestig Trump, Jarosław Kaczyński és Orbán Viktor, mind ugyanannyira a kapitalizmust követelik, mint Barack Obama, Angela Merkel, Justin Trudeau vagy Emmanuel Macron; de egy más kulturális háttérre támaszkodó kapitalizmust, „illiberálist”, nemzetit és tekintélyelvűt, feldicsérve az ország hagyományait, inkább, mint a nagyvárosi értékeket.
Az uralkodó osztályok egy éles törésvonal mentén szakadtak szét. Ezt komponálja meg és erősíti fel a média, amely beszűkíti a lehetséges politikai döntések távlatát erre a két ellenséges testvérre. Pedig az újonnan érkezettek célja ugyanaz, mint a korábbi vezetőké, vagyis tovább gazdagítani a gazdagokat, és ehhez kihasználják azt a haraggal kevert undort, amit a liberalizmus és a szociáldemokrácia iránt éreznek a lakosság gyakran többségben lévő alsóbb rétegei.
„Mi építettük újra Kínát”
A 2008-as válságra adott válasz lecsupaszítva és anélkül, hogy félrefordíthatnánk a tekintetünket, háromszorosan is meghazudtolta mindazt, amit a jobbközép és balközép vezetők a jó kormányzásról prédikálnak a Szovjetunió összeomlása óta. Se a globalizáció, se a demokrácia, se a liberalizmus nem jön ki ebből sértetlenül.
Először is, a gazdaság internacionalizálása nem minden országnak hasznos, és nem jó a nyugati alkalmazottak többségének sem. Donald Trump megválasztásával egy olyan férfi került a Fehér Házba, aki már régen meg van arról győződve, hogy ez nem hasznos az országának, sőt a globalizáció felgyorsította annak hanyatlását, és biztosította stratégiai versenytársainak megerősödését. Vele „az Amerika az első” szempont megelőzi a szabadkereskedelem híveinek „win-win” (nyerő-nyerő) álláspontját. Így tehát augusztus 4-én Ohioban, egy iparosodott és általában politikailag kiegyensúlyozott államban, de ahol ő több mint nyolc ponttal előzte meg Hillary Clinton asszonyt, az amerikai elnök felszólalásában országa óriási (és tovább növekvő) kereskedelmi hiányáról beszélt – „817 milliárd évente!” –, majd megmagyarázta: „Nem haragszom a kínaiakra. De még ők is csak csodálkoznak, alig képesek elhinni, hogy hagytuk őket a saját kárunkra így megerősödni! Mi építettük újra Kínát; itt az ideje, hogy újraépítsük saját országunkat is! Ohio 200 000 feldolgozóipari munkahelyet veszített el, amióta (2001) Kína tagja lett a Kereskedelmi Világszervezetnek. A WTO egy teljes katasztrófa! Politikusaink évtizedeken keresztül megengedték, hogy más országok ellopják a munkahelyeinket, elrabolják a vagyonunkat, és kifosszák a gazdaságunkat”.
A múlt század kezdetén az USA iparfejlődését a protekcionizmus hajtotta, mint ahogy több más országét is; ráadásul hosszú ideig a vámok finanszírozták a közkiadásokat, mivel az első világháború előtt nem léteztek jövedelemadók. Donald Trump William McKinley republikánus elnököt (1897–1901, egy anarchista gyilkolta meg) idézte: „Ő megértette a vámok meghatározó jelentőségét egy ország számára”. Ma a Fehér Ház habozás nélkül és nem törődve a WTO-val vezet be vámokat. Törökország, Oroszország, Irán, az Európai Unió, Kanada, Kína: minden héten újabb kereskedelmi szankciókat dob be a különböző, Washington célkeresztjébe került államok ellen, függetlenül attól, hogy baráti vagy sem az ország. A „nemzetbiztonságra” hivatkozás lehetővé teszi Trump elnöknek, hogy a Kongresszus – ahol a képviselők és a kampányukat finanszírozó lobbik még kitartanak a szabadkereskedelem elve mellett – beleegyezése nélkül intézkedjen.
Kiábrándította a munkásokat a globalizációból, a liberalizmusból és a demokratákból
Az Egyesült Államokban Kína kérdésében egyetértés van, bár épp a Kína-ellenesálláspont a közös. És nem kizárólag kereskedelmi okok miatt: Pekinget a legfontosabb stratégiai versenytársnak érzékelik. Azonkívül, hogy bizalmatlanok vele szemben gazdasági ereje miatt – hiszen nyolcszorosan erősebb, mint Oroszország, – és Ázsiában egyre erősebb befolyása miatt, ráadásul a tekintélyelvű politikai berendezkedése mint minta versenyez a washingtoni modellel. Francis Fukuyama amerikai politológus kitart ugyan 1989-ben kifejtett elmélete mellett, miszerint a liberális kapitalizmus visszavonhatatlan és egyetemes győzelme továbbra is igaz, de azért bevezetett egy lényeges hangsúlyeltolódást : „Kína messze a legnagyobb kihívás a »történelem vége« narratívával szemben, mivel gazdasági modernizációját úgy oldotta meg, hogy közben diktatúra maradt. (…) Ha az elkövetkező években a növekedése továbbra is kitart, és fenntartja helyét mint a világ legerősebb gazdasági hatalma, akkor el fogom fogadni, hogy véglegesen megcáfolta az elméletemet”[1]. Végül is Donald Trump és belső ellenzéke egy ponton azért összetalálkoznak: Trumpék úgy gondolják, hogy a nemzetközi liberális rendszer túl sokba kerül az Egyesült Államoknak, a belső ellenzék szerint pedig a sikeres Kína megdöntheti a liberális rendszert.
A geopolitikától a politikáig nincs nagy távolság. A globalizáció eltüntetett egy sor munkahelyet, és nyugaton zuhantak a bérek – az USA-ban a bérek aránya a GDP-ben (bruttó hazai termék) csak az utolsó tíz évben 64%-ról 58%-ra esett vissza, ami évi 7 500 dollárt (6 600 eurót) csökkenést jelent minden dolgozónak[2]!
És pontosan a kínai verseny miatt lepusztult ipari régiókban fordultak az amerikai munkások a jobboldal felé az utóbbi években. Persze tulajdoníthatjuk a választási fordulatot egy sor „kulturális” tényezőnek is (szexizmus, rasszizmus, kitartás a lőfegyverek szabad tulajdonlása mellett, az abortusz és a homoszexuális házasság ellenzése stb.). De akkor be kell csuknunk a szemünket egy legalább ennyire kényszerítő gazdasági magyarázat előtt: 1992–2016 között erősen csökkent – 862-ről 323-ra – azoknak a megyéknek a száma, ahol a foglalkoztatás legalább 25%-ban a feldolgozóipartól függ, és mindeközben a republikánusok és demokraták egyensúlya teljesen átalakult. Negyedszázaddal ezelőtt a szavazatok közel egyenlően oszlottak meg a két nagy párt között (országosan úgy 400 mindegyiknek); 2016-ban azonban itt 306-an döntöttek Donald Trump és 17-en Clinton asszony mellett[3]. Az akkori demokrata elnök – William Clinton – támogatása mellett, Kína tagja lett a WTO-nak, ami felgyorsította az ország átalakulását liberális társadalommá. És főleg kiábrándította az amerikai munkásokat a globalizációból, a liberalizmusból és a demokratákból…
Alig valamivel a Lehman Brothers összeomlása előtt a Federal Reserve (FED) volt elnöke, Alan Greenspan nagy nyugodtan elmagyarázta: „A globalizációnak köszönhetően az amerikai közpolitikát felváltották a globális piacok. A nemzetbiztonsági kérdések kivételével a következő elnök személyének alig lesz majd jelentősége”[4]. Tíz évvel később senki sem merne egy ilyen diagnózist felállítani.
A közép-európai országokban, ahol a növekedés még az exporton alapul, a globalizáció megkérdőjelezése nem a kereskedelmi kapcsolatok ellen irányul. De a hatalmon lévő „erős emberek” kikelnek az ellen, hogy az Európai Unió rájuk kényszeríti a „nyugati értékeket”, amelyeket gyengének és dekadensnek ítélnek meg, mivel támogatják a bevándorlást, a homoszexualitást, az ateizmust, a feminizmust, az ökológiát, a család felbomlását stb. Nem ismerik el a liberális kapitalizmus demokratikus jellegét. Ezt egyébként nem alaptalanul. Az a kérdés, hogy egyenlő politikai és civil jogok és szabályok érvényesek-e mindenkire, 2008 után újfent élesen felvetődött: „Semmilyen jogi eljárás sem indult egyetlen magas rangú pénzügyi vezető ellen sem – jegyzi meg John Lanchester újságíró. – Az 1980-as évek takarékbankos botránya után 1100 személyt ítéltek el”[5]. Már a múlt században is így gúnyolódtak egy francia börtön elítéltjei: „Aki tojást lop, börtönbe megy, aki egy marhát lop, az a Palais Bourbonba.”
A nép választ, de dönteni a tőke dönt. Ezt a gyanút csaknem minden választás alkalmával megerősítették a liberális vezetők, jobboldaliak és baloldaliak is, hiszen a kormányok nagyon gyakran kormányoznak a választási ígéretekben elhangzottak ellenében. Miközben azért szavazták meg, hogy szakítson konzervatív elődei politikájával, Barack Obama csökkentette a közkiadási deficitet, megszorította a szociális kiadásokat, és ahelyett, hogy kikényszerítette volna a társadalombiztosítás bevezetését, rákényszerítette az amerikaiakra egy egészségügyi biztosítás megvásárlását egy magánkartelltől. Franciaországban Nicolas Sarkozy kitolta a nyugdíjkorhatárt két évvel, pedig egyértelműen megígérte, hogy nem változtatja meg; ugyanilyen nyugodtan szavazta meg François Hollande az európai stabilitási paktumot, pedig megígérte, hogy újratárgyaltatja. Az Egyesült Királyságban Nick Clegg liberális vezető mindenki meglepetésére szövetséget kötött a Konzervatív Párttal, majd miniszterelnök-helyettesként, elfogadta, hogy háromszorosára emelik az egyetemi beiratkozás díját, amit pedig esküdözött, hogy el fog törölni.
Az 1970-es években egyes nyugat-európai kommunista pártok azt sugallták, hogy amennyiben kormányra kerülnek választások útján, az csak egyirányú menetlevelet jelent majd számukra, és a szocializmus építése, ha egyszer elkezdődik, már nem fog a választások bizonytalanságaitól függni. A „szabad világ” győzelme a szovjet hétfejű sárkány fölött egy kifacsart választ hozott erre az elképzelésre: a szavazati jogot nem függesztik ugyan fel, de kötelező megerősíteni az uralkodó osztályok előnyeit. Ellenkező esetben újra kell szavazni. „1992-ben – emlékeztetett Jack Dion újságíró – a dánok a Maastrichti Szerződés ellen szavaztak: majd kénytelenek voltak újra az urnákhoz fáradni. 2001-ben az írek szavaztak a Nizzai Szerződés ellen: vissza kellett térniük a szavazófülkékbe. 2005-ben a franciák és a hollandok az Európai Alkotmányról szóló szerződés ellen szavaztak: ennek ellenére rájuk kényszerítették azt Lisszaboni Szerződés néven. 2008-ban az írek a Lisszaboni Szerződés ellen szavaztak: újra kellett szavazniuk. 2015-ben a görögök 61,3%-a szavazott a brüsszeli megszorítási tervek ellen – ennek ellenére rájuk lőcsölték azokat”[6].
Évre pontosan ugyanakkor a német pénzügyminiszter, Wolfgang Schäuble egy alig néhány hónappal korábban megválasztott baloldali kormánynak címezve – amely kénytelen volt a lakosságát egy liberális sokkterápiának alávetni – foglalta össze, mi is a véleménye erről a demokratikus cirkuszról: „A szavazások nem változtathatják meg a gazdaságpolitikát”[7]. A maga részéről Pierre Moscovici, a gazdasági és pénzügyek európai biztosa később megmagyarázta: „Összesen huszonhárom ember, a helyetteseikkel, dönt – vagy nem dönt – az alapvető kérdésekben több millió ember sorsáról, ebben az adott esetben a görögökről, elképesztően összetett technikai paraméterekről, miközben ezek a döntések ki vannak vonva minden demokratikus ellenőrzés alól. Az Eurogroup nem felelős egyetlen kormány, egyetlen parlament, főleg nem az európai parlament előtt”[8]. Ez egy olyan gyülekezet, amelyben mindezek ellenére Pierre Moscovici a jövő évben is tag szeretne maradni.
A maga módján ez is autoriter és „illiberális”. A népszuverenitás ilyen fokú megvetése táplálja a konzervatív vezetők választási kampányainak legerősebb érveit az Atlanti-óceán mind két partján. Ellentétben a jobbközép vagy balközép pártokkal, amelyek elkötelezik magukat – persze anélkül, hogy megteremtenék az ehhez szükséges feltételeket, – a legyengült demokrácia helyreállítására, Donald Trump és Orbán Viktor, csakúgy, mint Lengyelországban Jarosław Kaczyński vagy Olaszországban Matteo Salvini, bevégzik az agóniáját. Kizárólag a többségi szavazást tartják fent, és megfordítják az adott helyzetet: az országoktól elszakadt, a szakmaiságra hivatkozó Washingtonban, Brüsszelben vagy a Wall Streeten székelő szakértők helyébe lépnek, és magabiztosan nemzeti tekintélyelvűséget hirdetnek meg, amire mint a népakarat győzelmére hivatkoznak.
Erőteljes állami beavatkozás
A globalizációt és a demokráciát érintő problémák után a harmadik általánosan elfogadott tézis, amelyre a válság óta eltelt évek egyértelműen rácáfoltak: a gazdaságpolitika szerepének csökkenése. Mindent szabad, de nem bárkinek: ritkán történik meg a történelemben, hogy ennyire tisztán kiolvashassuk egy elv megvalósulását, mint ahogy ez az elmúlt évtizedben történt. Frenetikus pénzteremtés, államosítások, nemzetközi szerződések félresöprése, képviselők tetszés szerinti intézkedései stb. A bankok megmentése – ettől a rendszer túlélése függött – minden ellentételezés nélkül történt, korábban lehetetlennek és elképzelhetetlennek mondott intézkedésekkel az Atlanti-óceán mindkét partján, és azt lehet mondani, hogy minden ellenállás nélkül. Az erőteljes beavatkozás egyértelműen erős államra mutat, amely képes bevetni a hatalmát egy olyan területen, ahonnét pedig úgy tűnt, hogy önként kivonult[9]. De ha az állam erős, akkor az erejét elsősorban a tőke számára stabil környezet megteremtésére használja.
Rendíthetetlen, amikor a szociális kiadásokat kell csökkenteni azért, hogy a költségvetési hiány a GDP 3% alatt maradjon. Jean-Claude Trichet – 2003 és 2011 között az Európai Központi Bank elnöke – ugyanakkor elismerte, hogy 2008-ban az államfők által a bankrendszer megmentése érdekében vállalt pénzügyi elkötelezettségek 2009 közepére elérték a „GDP 27%-át Európában és az USA-ban”[10]. Több tíz millió munkanélküli, kilakoltatott, gyógyszerhiánnyal küszködő kórházakban szenvedő betegek, mint Görögországban: belőlük sosem lett „rendszerkockázat”. „Az eurózóna kormányainak politikai döntése saját állampolgáraira zúdított egy olyan súlyú gazdasági visszaesést annak minden következményével, mint amilyen az 1930-as években volt tapasztalható. Az egyik, saját magunknak okozott legnagyobb gazdasági katasztrófa, amit valaha megfigyelhettünk” – mondja Adam Tooze történész[11].
A vezető réteg hitelvesztése és népszerűtlensége, illetve az államhatalom megerősödése elkerülhetetlenül egy új kormányzási stílust hozott magával. Amikor azt kérdezték tőle 2010-ben, gondot okoz-e neki, hogy épp akkor kerül hatalomra, amikor az egész világ válságban van, a magyar miniszterelnök mosolygott: „Nem, én szeretem a káoszt. Épp a káoszból indulva leszek képes egy új rendszert felépíteni. Azt a rendszert, amit én akarok”[12]. Donald Trumphoz hasonlóan Közép-Európa konzervatív vezetői is megszerezték a nép támogatását ahhoz az erős államhoz, amely a gazdagokat szolgálja. Ahelyett, hogy garantálnák a szociális jogokat – ami persze összeegyeztethetetlen a tulajdonosok érdekével –, az államhatalom a migránsok előtt zárja le a határokat, és bejelenti, hogy a garantálja a nemzet „kulturális értékeit”. A szögesdrótkerítés az erős állam visszatérését jelzi. Úgy tűnik, egyelőre működik az a stratégia, amely felhasználja a lakosság kiszolgáltatottságát – és közben eltéríti és eltorzítja –, azt a kérését, hogy a politikusok álljanak ki a védelmében. Egyértelműen megállapíthatjuk, hogy annak a pénzügyi válságnak, amely kisiklatta a világot, az okai érintetlenek, közben a politikai élet Olaszországon, Magyarországon vagy olyan régiókban, mint Bajorország, úgy tűnik, kizárólag a menekültek körül forog. Az amerikai egyetemeken nevelkedett – nagyon kiegyező vagy fordítva, nagyon radikális – európai baloldal egy része úgy döntött, hogy jobboldali témák köré szervezi a politikai küzdelmet[13]. Ez így megy már harminc éve, mára jól mérhető eredménnyel.
Válaszul a Nagy Válságra, a kormányfők tehát fellebbentették a fátylat a megjátszott demokráciáról, az állam valós erejéről, a gazdasági döntések politikai jelentéséről, illetve stratégiájuk alapvetően antiszociális beállítottságáról. Az a réteg, amely támogatta őket, meggyengült, ez jól látható, hiszen a választások bizonytalan politikai erőkkel zajlanak. 2014 óta a szavazások többsége nyugaton azt mutatja, hogy a hagyományos politikai szervezetek vagy átalakulnak, vagy meggyengülnek. Ezzel szemben sikeresek a hirtelen felbukkant személyiségek vagy a tegnap még alig ismert mozgalmak, amennyiben kritizálják – gyakran ellentétes okokból, mint például Donald Trump és Bernie Sanders, akik mind a ketten élesen szólalnak fel a Wall Street és a média ellen, – az uralkodó intézményeket. Hasonló a helyzet az Atlanti-óceán másik oldalán, ahol az új konzervatívok a társadalmi szokások és a migráció kérdésében is túl liberálisnak ítélik meg az Európai Uniót, miközben a baloldal új hangjai, mint a spanyol Podemos vagy a Lázadó Franciaország vagy az Egyesült Királyságban a Munkáspárt vezetője, Jeremy Corbyn a megszorítási politika ellen harcolnak.
Az új „erős embereknek”, akik nem akarják felborítani az asztalt, csak a játékosokat akarják lecserélni, fontos, hogy ne derüljön ki: a vezető osztály egy része támogatja őket. 2014. július 26-án, Romániában Orbán Viktor nyíltan beszélt egy nagy port felvert beszédében: „Az új állam, amit Magyarországon építünk, egy illiberális állam, egy nem-liberális állam”. De ellentétben azzal, amit a nagy lapok hangoztatnak, és a média ismételget azóta is, céljai nem korlátozódnak a „nyílt társadalom” által kedvelt multikulturalizmus elvetésére, a családi és keresztény értékek terjesztésére. Egy gazdasági célt is bejelentett, „a mi közösségünket évtizedes távlatban versenyképessé [tenni] a nagy világversenyfutásban, [,,,] Ki kellett mondanunk azt, hogy egy demokrácia nem szükségképpen liberális. Az, hogy valami nem liberális, még lehet demokrácia.”. A magyar miniszterelnök visszaküldi a feladónak Margaret Thatcher híres „nincs más megoldás” mondását: vegyük Kína, Törökország vagy Szingapúr példáját – „valószínűleg a liberális demokrácia államszervezési elvére épülő társadalmak a következő évtizedekben nem tudják fenntartani a világverseny-képességüket”[14]. Ezek a célok meghódították a lengyel és a cseh vezetőket, de a széljobboldali franciákat és németeket is.
Az „inkluzív kapitalizmus”-féle butáskodás
Versenytársuk egyértelmű sikere nyomán a liberálisok elvesztették magabiztosságukat és csillogásukat. „Az ellenforradalmat a belpolitika kettészakadása táplálja, a kiegyezés helyébe az antagonizmus, a kibékíthetetlen ellentét lépett. Az ellenforradalom a liberális forradalom és a kisebbségek vívmányai ellen lép fel” – borzong Michael Ignatieff, a milliárdos Soros György kezdeményezésére létrehozott budapesti Közép-Európai Egyetem (CEU) rektora. „Egyértelmű – teszi hozzá, hogy – a nyílt társadalom rövid uralma véget ért” [15]. Szerinte a tekintélyelvű vezetők, akik a célkeresztbe vették a jogállamot, a hatalmi ágak egyensúlyát, a magánmédia szabadságát és a kisebbségek jogait, tényleg a demokrácia fontos tartóoszlopait támadták meg.
A The Economist brit hetilap, amely világszinten tölti be a liberális elit kapcsolati kiadványának szerepét, megerősíti ezt az összképet. Amikor június 16-án megrémült amiatt, hogy „a demokrácia veszélyesen meggyengült a 2007–2008-as pénzügyi válság óta”, akkor nem a feneketlen mélységű vagyoni egyenlőtlenségeket okolja, se nem a szabadkereskedelem miatt felszámolt ipari munkahelyeket, se nem a választók akaratának semmibe vevését a „demokrata” vezetők által. Helyette „az erős embereket, akik aláássák a demokráciát”. Velük szemben, ezt reméli, „a független bírók és a nyughatatlan újságírók a védvonal első sorát alkotják”. Annyira keskeny, amennyire törékeny védvonal!
Hosszú ideig a vezető felső osztályok hasznot húztak a választási rendszer játékszabályaiból három, egymást erősítő tényező okán: az alsóbb rétegek egyre gyakrabban maradtak távol az urnáktól, a „hasznos szavazás”, amely kihasználta a „szélsőségektől” való irtózást, és az, hogy a középen elhelyezkedő pártok azt állították magukról, hogy a burzsoázia és a középosztály közös érdekeit képviselik. Mára azonban a demagóg reakciósok képesek szavazásra buzdítani a távolmaradókat; a nagy válság következményeként meggyengült a középosztály; ráadásul a jobb- és balközép, illetve zseniális tanácsadóik politikai döntései az évszázad válságát zúdították a nyakunkba...
Az új technológia utópiájával szembeni csalódás is hozzátesz a nyílt társadalmakkal szembeni keserűséghez. Nemrég még a liberális-libertariánus civilizáció prófétáiként ünnepelték a Szilícium-völgy demokrata cégtulajdonosait, akik közben olyan mindenre kiterjedő követő- és ellenőrzőrendszert építettek ki, hogy a kínai kormány a rendfenntartás biztosítására már le is utánozta. Összeomlott tehát az univerzális hálózatra épülő világméretű agorába vetett remény, a közelmúlt lelkes hívőinek legnagyobb sajnálatára: „A technológia az információgyűjtés és a fake news-ok terjesztése miatt, de főleg, mivel inkább az érzelmekre, mint a gondolkodásra épít, még tovább erősíti a cinikusokat és a diktátorokat” – kesereg egy vezető újságíró[16].
A berlini fal leomlásának közeledő harmincadik évfordulójára a „szabad világ”hírnökei attól félnek, hogy az ünnep mogorvára sikeredik. „Az átmenet a liberális demokráciákba egy jól képzett és erősen nyugatbarát elit vezényletével ment le” – ismeri el Francis Fukuyama. Sajnos, a kevésbé képzett lakosság „sosem csodálta a liberalizmust, azt, hogy lehetősége lenne egy többfajú, többnemzetiségű társadalomban élni, ahol a hagyományos értékek helyébe a homoszexuális házasságok, a bevándorlás stb. lehetőségei lépnének”[17]. De kit lehet hibáztatni azért, hogy a felvilágosodott kisebbség nem tudta belelkesíteni a többséget? A fiatal burzsoák tunyaságát, mérgelődik Fukuyama, – „akik megelégedtek azzal, hogy otthon ücsörögtek, fényezték magukat a nagy eszükért, a széles látókörükért, a fanatizmustól mentes véleményükért. (…) És akik az ellenséggel szemben kizárólag egy kávéházi beszélgetés és egy mojito elszürcsölése erejéig mozgósították magukat”[18].
Tény, hogy ez nem lesz elég. Mint ahogy az se, hogy ellenőrzésük alá vonják a médiát, vagy hogy az ugyanazokon háborgó „ismerősöknek” szánt felháborodott kommentekkel öntsék el a hálót. Ezt Barack Obama jól megértette. Július 17-én egy részletes és egyes részleteiben teljesen világos elemzést tett közzé az elmúlt évtizedről. De nem volt képes túllépni a neoliberális baloldal azon fixa ideáján, amit azóta hajtogatnak, hogy elfogadták a kapitalista modellt. Kiemelve a lényegét – ahogy arra a volt olasz balközép miniszterelnök Paolo Gentiloni emlékeztette Donald Trumpot 2018. január 24-én Davosban – „javítgathatjuk a keretet, de nem változtathatjuk meg”.
A globalizációt, ismeri el Barack Obama, hibák és kapzsiság kísérte. Meggyengítette a szakszervezetek erejét. Lehetővé tette „a tőke részére, hogy elkerülje az adózást és az államok törvényeit, a számítógép egyetlen gombnyomására elutalható több száz milliárd dollárjaival”. Nagyon jó, de mi lenne a gyógymód? „Egy inkluzív kapitalizmus”, a humanista kapitalisták erkölcsi támogatásával. Szerinte a rendszer hibáinak kijavítását kizárólag a „halottnak a csók” típusú beavatkozás segíthetné. Mivel úgy tűnik erre most senki sem kapható, és mert a mai helyzet nagyjából megfelel neki…
A volt amerikai elnök nem tagadja, hogy a 2008-as válság és az akkor adott rossz válaszok (ideértve saját intézkedéseit is, gondoljuk) felerősítették „a félelem, a harag, a bezárkózás politikájának hatását”, az „erős emberek népszerűségét” és a „kínai autoriter ellenőrzési modell elfogadását a káoszként megélt demokrácia helyett”. De a káoszért és más szabálytalanságokért az alapvető felelősséget szerinte a „populisták” viselik, akik kihasználják és a maguk javára forgatják a létbiztonság hiányát, és azzal fenyegetik a világot, hogy visszatérünk egy „veszélyesebb és brutálisabb régi rendhez”. Elemzésében természetesen megkíméli a társadalmi és értelmiségi elitet (saját közegét), akik létrehozták a válság feltételeit – ráadásul sokan kiválóan megéltek ebből.
Egy ilyen körképnek sok előnye van a társadalmi és értelmiségi elit számára. Először is, azt ismételgetni, hogy diktatúra fenyeget, lehetővé teszi, hogy elhiggyük, demokráciában élünk, ami, természetesen tudjuk, néhány apró javítgatásra szorul. De ennél fontosabb, hogy Barack Obama koncepciója (nagyon hasonló Emmanuel Macron elmélete is), miszerint „az emberiség jövőjéről két nagyon különböző elképzelés létezik egymással versenyben, és ezek próbálják megnyerni az emberek szívét és értelmét az egész világon”, lehetővé teszi, hogy elhallgassa, mi a közös ebben a „két nagyon különböző elképzelésben”. Nem kevesebb, mint a termelési mód és a tulajdon kérdése, vagy hogy magának a volt elnöknek a szavaival fejezzük ki ugyanezt, a „gazdasági, politikai és médiabefolyása azoknak, akik a piramis csúcsán vannak”. Ezen a téren végül is semmi sem különbözteti meg Donald Trumpot Emmanuel Macrontól, mint ezt egyébként szépen mutatta hatalomra kerülésük után az a közös igyekezetük, hogy csökkentsék a tőkejövedelmek megadóztatását.
Megszállottan beszorítani a következő évtized politikai életét a demokrácia és a populizmus, a nyílt társadalom és a szuverenitás közötti ütköztetésre nem fogja megkönnyíteni azoknak az egyre növekvő néprétegeknek az életét, akik csalódtak a „demokráciában”, amely magára hagyta őket, és akik csalódtak abban a „baloldalban”, amely átváltozott a burzsoázia diplomás pártjává. Tíz évvel a pénzügyi válság kirobbanása után a sikeres ellenállás az alakulóban levő „veszélyes és brutális rend” ellen egészen mást igényelne. Elsősorban egy olyan politikai erő megerősödését, amely egyszerre képes felvenni a harcot a „felvilágosult technokrácia” és a „megvadult milliárdosok”[19] ellen. Megtagadja tehát, hogy segéderőként lépjen fel egyik vagy másik blokk mellett, hiszen mindkettő a maga módján veszélybe sodorja az emberiséget.
Fordította: Morva Judit / Írta: Serge Halimi és Pierre Rimbert / magyardiplo.hu
