Szerda hajnalban az izraeli hivatalos hírügynökség jelentette a halálhírt. Simon Pereszt két hete, agyvérzés miatt a Tel-Aviv melletti Siba kórházba vitték, ekkor még eszméleténél volt, de később állapota rosszabbodott, mesterséges kómába helyezték és lélegeztető gépre került. Kedd éjjel családja és környezete jelezte, hogy az idős politikusnak csak néhány órája van hátra.

Simon Peresz személyével jelentős történelmi alak távozott, ő volt az Izrael Államot alapító politikusok generációjának utolsó tagja, egyúttal a palesztin autonómiára alapozó 1993-as oslói békemegállapodás egyik fő létrehozója.A megállapodáshoz vezető izraeli-palesztin béketárgyalásokért, amelyekben külügyminiszterként vett részt, 1994-ben Jichák Rabín izraeli miniszterelnökkel és Jasszer Arafat palesztin elnökkel együtt megkapta a Nobel-békedíjat.Izrael kilencedik államelnöke az év eleje óta küzdött súlyosabb egészségi problémákkal. Januárban enyhe szívinfarktuson esett át, ezt követően szívkatéterezéssel gyógyították. Tavasszal többször is kórházba került szívproblémák miatt. Peresz ötvenöt évi politikusi pályafutás után vonult nyugdíjba 2014-ben, miután hét év után leköszönt államelnöki hivatalából. Azóta sem pihent: az arabok és zsidók közti megbékélés ügyét szolgáló Peresz Békeközpont sorsát egyengette.

Szymon Persky néven 1923. augusztus 15-én született a kelet-lengyelországi (ma Fehéroroszországhoz tartozó) Wiszniewben. Nagyapja rabbi, édesapja fakereskedő, édesanyja könyvtáros volt. A család otthon héberül, jiddisül és oroszul beszélt, Peresz az iskolában tanult meg lengyelül, később elsajátította a francia és az angol nyelvet is. Apja 1932-ben kivándorolt Tel-Avivba, a család 1934-ben követte, otthon maradt rokonaik a holokauszt áldozatául estek.

Peresz Palesztinában egy mezőgazdasági iskolában tanult, majd egy kibucban élt több évig. Tehetségét Izrael alapító atyja, David Ben Gurion fedezte fel, az Egyesült Államokba küldte őt tanulni, ahol Peresz szociológiai és közigazgatási tanulmányokat folytatott. Ben Gurion már Izrael függetlenségének 1948-as kikiáltása előtt bevonta a baloldali Mapai párt munkájába.

Az államalapítás után a védelmi minisztériumban töltött be tisztségeket, jelentős szerepet játszott a korszerűen felszerelt izraeli hadsereg kiépítésében. 1959-ben a kneszet, az izraeli parlament tagja és védelmi miniszterhelyettes lett, utóbbi tisztségéről a párton belüli viták miatt mondott le 1965-ben. Még abban az évben Ben Gurionnal együtt kilépett a Mapaiból, s az újonnan létrehozott Rafi párt főtitkára lett. 1968-ban a Rafi is beolvadt az akkor alakult Izraeli Munkapártba, amelynek 1977 és 1992 között elnöke volt.

1969 és 1974 között a Golda Méir és Jichák Rabin vezette kabinetekben több tárcát irányított. 1977 áprilisától két hónapon át ügyvezető miniszterelnök volt. Az 1984-es választások nyomán alakult nagykoalíciós kormány élén a Munkapárt és a Likud megegyezése értelmében 1986-ig Peresz, 1986-tól két évig Jichak Samír állt, Samír kormányában Peresz első miniszterelnök-helyettes és külügyminiszter volt. Az 1988-ban lezajlott választások után ismét nemzeti egységkormányt alakítottak, de az két év múlva megbukott a két politikus között a palesztin kérdésben feszülő ellentétek miatt.

A Munkapárt választási győzelme után 1992 és 1995 között ismét ő volt a külügyminiszter Rabin kormányában, ebbéli minőségében komoly szerepet játszott 1993-ban a közel-keleti békefolyamat elindításában és a Washingtonban megkötött úgynevezett oslói békemegállapodásban, a Jordániával kötött megállapodások kidolgozásában, a Szíriával folytatandó béketárgyalások előkészítésében. (A korábban a Munkapárt keményvonalas “héjái” közé tartozó politikust külügyminiszteri hivatali ideje alatt kezdték “galambként” emlegetni.)

Miután 1995. november 4-én Rabint meggyilkolta egy szélsőséges zsidó merénylő, november 22-én Peresz lett a kormányfő és pártelnök. Pártja az 1996. évi választásokon vereséget szenvedett, ezután pártelnöki tisztétől is megvált. 1999 júliusától Ehud Barak kabinetjében regionális fejlesztési miniszter, majd Ariel Saron nemzeti egységkormányában 2001 márciusától másfél évig külügyminiszter és miniszterelnök-helyettes volt.

2003. június 19-én az Izraeli Munkapárt ismét őt választotta elnökévé, és 2005 januárjától a novemberi választásokig Saron kormányában miniszterelnök-helyettes volt. A választások előtt a Saron által létrehozott Kadima párthoz csatlakozott, amely megnyerte a voksolást, az új kormányban ismét miniszterelnök-helyettes lett. Pályafutása során szinte minden miniszteri tisztségben kipróbálhatta vezetői képességeit.

2007 júniusában a kneszet megválasztotta Izrael Állam kilencedik elnökének, tisztségét 2014 júliusáig töltötte be. Ekkor hivatalosan visszavonult a politikától, azóta a Peresz Békeközpontban próbálta előmozdítani a palesztin-izraeli viszály megoldását, a mérsékelt izraeliek szószólója, a palesztinokkal való megbékélés híve volt.

Az Izrael “nagy öregjének” számító politikusnak két fia és egy lánya született, felesége, akivel 1945 óta élt házasságban, 2011-ben halt meg. A Nobel-békedíj mellett számos rangos elismerésben részesült, megkapta az UNESCO díját, a Franklin D. Roosevelt békedíjat, a német Quadriga-díjat, 2012-ben az Egyesült Államok legmagasabb civileknek adható elismerését, az Elnöki Szabadságérmet, 2014-ben pedig az amerikai törvényhozás legmagasabb kitüntetését, a Kongresszusi Aranyérmet.

24.hu