Mi történik Trump árnyékában? – A Demokrata Párt választási stratégiája
Donald Trump lemondatási kísérlete a Szenátusban januárban kezdődött, miközben február 3-tól kezdődnek az előválasztások, amelyeken döntenek a novemberi elnökválasztáson induló ellenfeléről. Mind a két eseményt erősen befolyásolják tettei, megjegyzései, egész személyisége. A demokrata jelöltek közül vannak, akiknek egyetlen céljuk Donald Trump leváltása, és vannak, akik messzebbre látnak.
Forrás: magyardiplo.hu
Amióta Donald Trump berendezkedett a Fehér Házban, az amerikai politika személyhez kötöttsége csúcsra jár. Bár már kezdenek belefáradni, egy egész ország megszállottan csüng bejelentésein, tweetjein, beszólásain, önközpontú viselkedésén. A média persze örül az állandó cirkusznak. Az eredmény pedig az, hogy másról sem beszélnek, mint róla. A republikánusoknak nincs is más célja, mint erősíteni a táboron belül vitathatatlan hatalommal rendelkező vezért. A demokraták pedig azon vitáznak, hogyan lehetne minél hamarabb kibillenteni a hatalomból egy ilyen veszélyes elnököt. Miközben lemondatására kicsi az esély, abban bíznak, hogy az előválasztási folyamatban kiválik egy olyan demokrata jelölt, aki novemberben elintézi a sorsát.
„Ha megelégszünk azzal – mondja Naomi Klein, az ismert baloldali szerző –, hogy kipenderítjük, akkor visszaáll majd az a nagyon rossz helyzet, amely lehetővé tette a győzelmét.” Szerinte jobb lenne az okokat kezelni és nem a tüneteket. Andrew Yang, a demokraták tizenkét jelöltjének egyike szintén így okoskodik: „A média tényleg nem nekünk segít, amikor hallgat, és sosem elemzi azokat az okokat, amiért Donald Trump elnök lett. Ha a tv-híradókat nézzük, azt hihetjük, hogy egy kis Oroszország, egy kis rasszizmus, a Facebook, Hillary Clinton és a mailjei együtt juttatták be a hatalomba. De az amerikaiak nagyon is jól tudják, hogy ez nem így van. Elveszítettünk négy millió ipari munkahelyet, főleg Ohioban, Michiganben és Pennsylvaniában, Wisconsinban és Missouriban (csupa olyan állam, ahol meglepetésre és nagyon kis előnnyel nyert 2016-ban). Minél inkább úgy teszünk, mintha Trump elnök lenne az egyetlen gondunk-bajunk, az amerikaiak annál inkább kételkedni fognak abban, hogy képesek vagyunk megoldani a napi gondjaikat.”[1]
Ezzel azonban azt kockáztatják, hogy felbukkan egy új Trump, ügyesebb és ezért veszélyesebb, aki nem ijeszti el választóinak egy nagy csoportját a bohóckodásaival, kevésbé javíthatatlanul önközpontú, olyan, aki felismeri a nemzetközi erőviszonyokat. Ezért pedig képes lesz szövetségeseket találni országon belül és kívül is, egy alapvetően azonos politika szolgálatában, ami emiatt még rombolóbb következményekkel jár majd.
Emlékezzünk: 2008 novemberében az amerikaiak többsége boldog és büszke volt. Beszavaztak a Fehér Házba egy fiatal afroamerikai szenátort, aki „reményt” és „változást” igért. Megválasztása kiütötte a republikánusokat, akiket sokan bigott, reakciós, a gazdagok és a katonai lobbi szolgálatában álló embereknek képzeltek el, annál is ijesztőbbnek, mert a lakosság legszegényebbjei között is vannak híveik.[2] A lelkesedés hamar visszaesett, hiszen alig jött valamilyen csekély változás; és tudjuk, ki lesz az elnök Obama után.
Donald Trump, aki élesen meg akarta különböztetni önmagát elődjétől, akit ki nem állhatott, nem ködösített, nyílt sisakkal lépett színre. Közben pedig elfogadtatott egy sor viselkedési normát – amelyekről precíz dokumentumaink vannak, így érdemes végigvenni azokat: közönséges, kapzsi, rasszista és szexista megjegyzések, az erőszak dicsőítése, állandó hazudozás. Ugyanakkor a demokrata táborban is furcsa, aggodalomra okot adó viselkedési normák terjedtek el, és ez a lista szintén hosszú: az általános választások megkérdőjelezése, ha nem tetszik az eredménye; az Egyesült Államok történelmének feltétel nélküli istenítése egészen addig az átkozott napig, amikor Trump elnökké választása mindent elrontott; minden nyugati katonai szövetség „haladónak” tekintése, csak azért, hogy szembe menjenek Donald Trump „America first” jelszavával; a felderítőügynökségek magasztalása, mivel kiszivárogtattak a sajtó felé a Fehér Házat zavaró információkat (és telefonbeszélgetéseket); végül pedig a magánmédia lelkes ünneplése és felmentése minden kritika alól, csak azért, mert Donald Trump ágál ellenük, és azt állítja, hogy az álhírek gyártásán és terjesztésén kívül mást nem is csinálnak.
„A gyilkosok, na azok sokan vannak”
A fehér, nem diplomás, a 2008-as és a 2012-es elnökválasztáson Obamára szavazók 22%-a szavazott át a republikánusokhoz 2016 novemberében.[3] Mivel Clinton asszony csapata rasszizmussal tényleg nem vádolhatta meg azokat a szavazókat, akik kétszer egymás után és lelkesen egy afroamerikai jelöltre szavaztak, ezért átpártolásukat nőellenességgel és a faragatlanok hiszékenységével magyarázták, akik épp mivel műveletlenek, könnyen befolyásolhatók az orosz eredetű álhírekkel. Hogy a demokraták által forszírozott szabadkereskedelmi politika pusztító hatása, hogy a bezárkózás egy városi, diplomás és másokat lenéző szociológiai kiscsoportba legalább ilyen erős szerepet játszhatott a szavazók elpártolásában, nem sokáig zavarta az álmukat.
Ez a társadalmi rövidlátás nem csak a választási stratégiában jelent meg. A Roseanne című tv-sorozat – amelyben munkások, alkalmazottak és falusiak játszották a főszerepet grafikusok, újságírók és kreativitást tanító professzorok helyett – váratlan nagy sikerére reagálva az American Broadcasting Company (ABC) tv-csatorna elnöke bevallotta, mennyire meglepődött: „Mostanáig sok időt fordítottunk a programok sokszínűségére – arra, hogy megteremtsük a sokszínűséget, a bőrszín, a vallás és a nemek irányában. Nem gondoltunk viszont a gazdasági különbségekre. A Roseanne sikere hívta fel a figyelmünket arra, hogy sokan vannak, akik eddig nem gyakran ismertek rá magukra a tv-műsorok szereplőiben.”[4] Donald Trump győzelme, amely felhasználta az alsó középréteg haragját az értelmiségi „elit” ellen, kellett tehát ahhoz, hogy a producerek és a forgatókönyvírók kilépjenek kreatív ernyedtségükből.
A hirtelen felismerés hatása általában nem tart sokáig. Félő, hogy a jólképzett, városi felső középosztály-beliek, akik a demokratákra szavaznak főleg New Yorkban és Kaliforniában, épp arra hivatkozva fognak végképp elzárkózni a szegény és nem diplomás fehérektől, hogy azok úgyis Donald Trumpra szavaznak. Pedig ennek a társadalmi csoportnak a feltételezett bajnoka szintén nem törődik velük. Ebből a szempontból követi elődjét: Barack Obama magát szolidárisnak hirdette az afroamerikai proletárokkal, szimbolikus gesztusokkal és szóvirágokkal kábította őket, de sosem harcolt az ellen a gazdasági berendezkedés ellen, amely elnyomja őket.
„Leváltani Trumpot” – több millió amerikai kész bárkit, sőt bármit elfogadni, hogy ezt a célt elérje. Ha Donald Trump véd valakit, akkor rögtön ügyésszé válnak ellene. Ha pedig Donald Trump kiáll egy ügy ellen, rögtön ügyvédként lépnek fel. A bizonyítékot nagyon hamar, már 2017. február 5-én, alig két héttel azután, hogy az új elnök belépett a Fehér Házba, megkaptuk. A Fox News-csatornán Bill O’Reilly, a konzervativizmusáról ismert újságíró a szemére veti, hogy nem ítélte el Vlagyimir Putyint, aki szerinte egy „gyilkos”. Donald Trump nagy nyugodtan válaszolt: „A gyilkosok, na azok sokan vannak. Nálunk is vannak jó néhányan. Mit gondol? A mi országunk teljesen ártatlan?”
Amy Klobuchar demokrata szenátor asszony, pártjának jelenlegi jelöltje az előválasztásokon, rögtön felháborodik, hogy az Egyesült Államok elnöki posztján valaki össze meri hasonlítani a gonosz Oroszországot az ő erényes országával. És a New York Times – a Cable News Network (CNN) és MSNBC tv-csatornákkal együtt a Demokrata Párt centrumszárnyának harcos szószólója – szintén kiáll egy háborgó, patriotizmustól csöpögő vezércikkel: „Eddig az amerikai elnökök számára nem okozott nehézséget kijelenteni az Egyesült Államok erkölcsi és politikai magasabbrendűségét. De Donald Trump ahelyett, hogy emlékeztetett volna az amerikai kivételességre, úgy tűnik, csodálja Vlagyimir Putyin brutalitását, és arra utalt, hogy az USA is hasonlóan lép fel.”[5] Az összevetés annyira felháborítja Nancy Pelosi asszonyt, a képviselőház jelenlegi demokrata elnökét, hogy azonnal vizsgálatot kér a Federal Bureau of Investigationtól (FBI) az új elnök anyagi helyzetét illetően, hogy megbizonyosodjon, az orosz kormány nem zsarolja őt. Ma ez az egyébként kivételesen okos asszony megállás nélkül ismételgeti: „Trump esetében minden út Putyinhoz vezet.”
Nem sok maradt a „Russiagate-ből”, amióta Robert Mueller különleges ügyész leadta a jelentését tavaly tavasszal, de az ovális irodában megbújó ellenség (sikertelen) üldözése Donald Trump elnökségének első két évében központi témája volt a Demokrata Pártnak és a médiának.[6] Felerősített egy általános bizalmatlanságra épülő légkört, ami akaratlanul is hozzájárult a katonai költségvetés növeléséhez (738 milliárd dollárra), amelyet támogatott mindkét oldal parlamenti képviselőinek erős többsége (az egyik kivétel Bernie Sanders szenátor volt). Az elterjedt vélemény, amely szerint Vlagyimir Putyin támadja az amerikai demokráciát – ezt gyakran hasonlítják a császári Japán által indított támadáshoz Pearl Harbor ellen 1941-ben –, Donald Trump ellenségeinek szinte vallásos hitévé vált. Pedig az amerikai demokráciának, néhány hamis és korlátozott hatású Facebook-üzeneten rágódás helyett, lennének jóval fontosabb feladatai is: a jelenlegi elnök 2016-ban három millióval kevesebb szavazatot kapott mint ellenfele, és idén az egyik versenytársa Michael Bloomberg New York-i milliárdos lesz, aki még nála is gazdagabb.
A Demokrata Párt középszárnya és a hozzá tartozó média az oroszellenes keresztesháborút a társadalom katonai és biztonságpolitikai rétegére támaszkodva folytatta. Mint azt Glenn Greenwald rendszeresen felveti – akinek Edward Snowden, Chelsea Manning és Julian Assange mellett azt köszönhetjük, hogy tudomásunkra hozták, miszerint az amerikai kémtevékenység mindenre kiterjed –, nem lehet úgy megnézni egy MSNBC- vagy CNN-programot, hogy ne kelljen elviselnünk egy volt CIA- vagy FBI-tábornokot vagy -ügynököt, aki most újságírói, sőt riporteri megbízással dolgozik ezeknek a csatornáknak.[7] A demokrata középszárny már egyáltalán nem fogja vissza magát, és lelkesen isteníti a különböző hírszerző szolgálatokat, amelyek pedig arról híresek, hogy külföldön sok ellenzéki politikust öltek meg, és államcsínyeket szerveztek. A demokrata közép azonban az elnök elleni ellenállás gócait látja bennük. Hiszen tavaly augusztusban egy CIA-ügynök szivárogtatta ki Trump elnök telefonbeszélgetését egy külföldi államfővel, konkrétan az ukrán elnökkel! Ezen a címen tudták elindítani a lemondatási eljárást, így Donald Trumpnak minden oka megvan, hogy felhánytorgassa a mély állam által ellene szervezett politikai beavatkozásokat. De örülnünk kell-e, hiszen Trump lenne az áldozat, vagy épp fordítva aggódnunk kell-e, hiszen egy másik elnököt sem kímélnének?[8]
Nem elég, hogy híveik körében terjesztik a hírszerző szolgálatok dicsőítését, a Demokrata Párt vezetői istenítik a volt republikánus elnököket is azon a címen, hogy mennyire különböznek furcsa utódjuktól. Joe Biden kitüntetést adományozott a Bush házaspárnak a veteránok támogatásáért – már persze azokat, akik élve jöttek vissza az iraki vagy az afganisztáni háborúból. Michelle Obama pedig kifejtette, hogy imádja George W. Busht, aki „egy igazán kellemes ember” (Today, NBC, 2018. okt. 11.). Emiatt terjedt el a Trumpwashing kifejezés, amely a baloldal által istenített legutálatosabb jobboldali szereplőkre és tevékenységekre utal, ha azokat Donald Trump valamikor megkritizálta. Még Ronald Reagannek is jutott a demokraták múltat megszépítő védelméből, ami annál is ellentmondásosabb, mivel az utóbbi három évben az amerikai külpolitika hatása talán kevésbé gyilkos, mint korábban.
Két ellentétes lehetőség
Pedig egy nemzetközi leszerelési stratégia népszerű lenne egy olyan országban, ahol 2001. szeptember 11. óta, mint láttuk, egy 700 milliárd dolláros költségvetéssel 172 országban vagy területen 240 000 katona bevetését vagy állományban tartását igazolták „a harc a demokrácia védelmében” jelszavával. Kászim Szulejmáni iráni tábornok meggyilkolása, pedig zökkenőmentesen zajlott le, nem kedvezett Trump elnöknek, és ez szintén azt mutatja, hogy a lakosság körében nem népszerűek „a végnélküli háborúk”. De gyakran a demokrata jelöltek úgy mutatják be magukat, mint az utóbbi három évben megingatott kereskedelmi és stratégiai világrend helyreállítói. Különösen Joe Biden harcol a protekcionista politika ellen, azért, hogy az amerikai csapatok maradjanak Irakban, és dicsőíti a NATO-t is. Egy nagy vihart kavart cikkben – olyan hangvételt képzeljünk el, amilyenek a hidegháború legrosszabb éveiben divatoztak – frontális politikai szembenállást javasol Oroszországgal, hogy „megvédjük a demokráciát az ellenségeitől”.[9]
És miért is ne mennének el még messzebb? A New York Times egyik rovatvezetője, aki közel áll az izraeli jobboldalhoz, és mindig lelkes támogatója az amerikai katonai beavatkozásoknak – még azoknak is, amelyekről végül lemondtak –, azt javasolja a demokratáknak, hogy lépjenek a kudarcot vallott Fehér Ház helyébe, és váljanak a birodalom pártjává. Arra a paradox álláspontra helyezkedett, hogy Trump elnök „naivitása”, illetve „visszavonulása” – történetesen a Távol-Keleten és a Közel-Keleten – véleménye szerint megnyitotta politikai ellenlábasainak a teret, hogy egyedüli profétáivá válhatnak a „Pax Americanának” Szíria, Oroszország és Észak-Korea ellen.[10]
A Demokrata Párt haladó szárnya nem hajlandó ezt a szerepet eljátszani. Elisabeth Warren, mint Bernie Sanders is, azt javasolja, hogy vonják ki az összes katonát a Közel-Keletről és Afganisztánból. Emellett messze nem támogatnak bármit csak azért, hogy szembe menjenek Trump politikájával. Sanders szenátor egy éve üdvözölte az elnöki találkozót Kim Dzsongun észak-koreai elnökkel: „Nagyon jó lenne, ha Trumpnak sikerülne megszabadítania az országot a nukleáris fegyvereitől, és sok sikert kívánok neki ehhez” (CNN, 2019. febr. 25). Néhány hónappal később, tudva, hogy a módszeres szembenállás a republikánus elnökkel lehetővé teszi Joe Bidennek és barátainak, hogy elmismásolják azokat a strukturális változásokat, amelyeket az amerikai társadalom követel, hozzátette: „Ha azzal töltjük az időnket, hogy Donald Trump minden lépését megkontrázzuk, akkor a demokraták el fogják veszíteni a választást”.[11]
Most azonban a kérdés inkább az, hogy mit remélnek nyerni. A középen álló jelöltek azzal magyarázzák nagyon is félénk javaslataikat, hogy nem akarják elijeszteni azokat a szavazókat, akiknek ugyan elegük van Trump szélsőségeiből, de nem annyira, hogy rá akarnák borítani az asztalt: A status quot annál is elfogadhatóbbnak tartják, hogy a gazdasági eredmények és a tőzsdeárfolyamok nem követelnek meg radikális változást. Bernie Sanders, és egy kicsit kevésbé Elisabeth Warren, épp fordítva, úgy ítélik meg, hogy a jelenlegi elnökellenes utálat egyetlen előnye, hogy amennyiben megnyerik az előválasztásokat, akkor kihasználják a lehetőséget arra, hogy elfogadtassák a radikális változásokat azokkal a társadalmi rétegekkel, amelyek normális állapotok esetén erre nem lennének hajlandók. Ugyanakkor azt is remélik, hogy azok a kiábrándult választók, akik már nem hisznek a politikában, visszatérhetnek a szavazófülkékbe, ha valós változásokat remélnek (társadalmasított egészségügy, a minimálbér megduplázása, ökológiai forradalom), és nemcsak azt, hogy visszatérnek a három évvel ezelőtti állapotok.
A demokraták előtt álló ezen két lehetőség közötti választás legalább olyan fontos, mint a november 3-i szavazás.
Fordította: Morva Judit / magyardiplo.hu
