„Valaki” felcsapott egy fizikakönyvet, olvasott belőle, hátradőlt és beleszeretett, mert többek között arra bukkanhatott benne, hogy a centrális erőtérben az erő nagysága csak a centrumtól mért távolságtól függ. Remekül hangzik. Rögtön meg is lehet magyarázni, hogy miért szükséges állandóan egyenesen a tűz közelében tartani a Fidesz választóit: ugye, a nagyobb távolság kisebb erőt jelent. Sejthető, hogy mennyire örülhettek a fizikakönyv olvasása közben e mondat felfedezésének is: a szigorúan centrális erőtér mindig konzervatív. Bármit is jelentsen ez, de ugye, ha a fizikában így van, biztosan így van a társadalomban is. Jól hangzik. A fizika egzakt tudomány. Nem lehet vele vitatkozni, pláne az átlagos választó szintjén. Így hát az a tény, hogy a 19. század elejétől már nem divat, mert hiszen lehetetlenség is a társadalomtudományokra, no pláne a társadalomra erőltetni a fizika és a matematika szabályszerűségeit, a magyar jobboldalon senkit sem zavart. S végül ez a társadalom- és politikaelméleti katyvasz átvette az uralmat az ország felett.

„Orbán Viktor a kötcsei polgári találkozón (2009.) elmondott beszédében hangsúlyozta: Magyarországon ma jobboldali konjunktúra van, de ha a választás után mindössze "ellenkormányzást" hozunk létre, akkor visszajön az a duális erőtér, ahol az egymásnak feszülés a legfontosabb.”

(2009. szeptember, hatodik kötcsei polgári piknik  http://www.miniszterelnok.hu/cikk/a_nemzeti_ugyek_kormanyzasat_kell_megvalositanunk/)   

A centrális erőtér valójában nem megszüntette az egymásnak feszülést, a szembenállást, hanem le- és elhazudja azt, vagy épp a rosszindulatú pletyka, sustorgás szintjére degradálja. Bármiféle rendszert kritizáló ellenzéki véleményről van is szó, a centrális erőtér médiumai, óriási sajtófölénye ezekről nem számol be.

Modern struccpolitika, vagy ha úgy tetszik, társadalomlélektani presszió: amit nem mutatunk, az nincs.

A ma Magyarországa azért van tragikus helyzetben, mert saját vezetői teszik ezt vele. A hazugság, amely a rendszer alapgondolata volt, lassanként valósággá vált. A centrumban csakis a kormány és a kormány által támogatott csoportok léteznek: ez az elit, a legfelső decilis, és gondolati síkon a Fidesz-KDNP szavazói. A periférián pedig ott van mindenki más: nem pusztán a pártok, az ellenzék, a demokratikus gondolkodók, és az értelmiség, hanem a sokmillió ember Magyarországa. A Fidesz a kezdetektől talált szövetségeseket számos társadalmi csoportban saját világa kiépítéséhez: az új oligarcháktól, az állam és kormányigazgatási elitig, a jobboldali politikai centrumhoz húzó nagy és kisvállalkozásoktól, a konzervatív értelmiségen keresztül egészen a klerikális elitig.  Ezek a csoportok azonban, már a felsorolásból is látszik, nem a többséget, no pláne nem a tömegeket képviselik, vagy a tömegek érdekében lépnek fel.

Ellenzéki, demokratikus oldalról a centrális erőtér ezt a kirekesztést, az igazságtalanságot, a tömeges elszegényedést, a statikus gazdasági helyzetet, a kilátástalanságot kellene jelentse. A centrális erőtér ugyanis már nem pusztán politikai kategória, habár akként indult. A Fidesz a politikai tér eluralásával tette meg az első lépést a közvélemény hiszterizálására a 2000-es évek legelején, majd ezt követte ennek lehetséges radikalizációja a 2002-es választási kampányban. Medgyessy Péter még nyerhetett Európával, Gyurcsány azonban már maga is a kétpólusú világ szülötte volt, s azóta is erre épít. A kezdeti aktusok egyike és nagyon fontos eleme volt, hogy a jobboldal saját médiát teremtett, amivel már ellenzékben módszeresen építette a centrális erőteret. E médiumok széles körű és szakmai elfogadása miatt már a szocialista kormányok, különösen a második Gyurcsány kormány idején elegendővé vált a politikai és a közbeszédben is az egyszerű támadás az érvelés helyett. Tragikus, hogy mindezt épp az akkori kormányfő nem vette észre, és még pár évig szándékán kívül, de éppen ő szolgáltatta az eszközt a Fidesz kezére.

Orbán hamar felismerte, s professzionálisan ki is használta az érzelmi kártyát: megszületett a mi és az ők országa. A centrális erőtér egy tudatosan felépített, alaposan végiggondolt politikai és társadalmi stratégiává lett, amelyben a Fidesz az ország. A centrális erőtér már nem politikai, sokkal inkább társadalmi konstrukció.  Minden és mindenki Más a körön kívülre esik, amellyel és akikkel csak végső esetben kell foglalkozni. Ez a fekete-fehér reláció túl sok jót sosem ígért, 2010 óta pedig gyakorlatilag a tökéletesítése is befejeződött. A továbbiakban nem politikai ellenfelek voltak (vannak), hanem társadalmi ellenségek. Vége lett az úriemberek világának, a háttérben értelmes mondatokat váltani képes Torgyán-Horn politikusi időszaknak. A Fidesz azóta sem engedheti felkelni a baloldalt, beleszorítja a kialakított rendszerbe, miközben ma is az MSZP-t tekinti ellenfelének, nem a többi ellenzéki pártot vagy az időközben megerősödött Jobbikot. A Jobbik már ennek a világnak, a centrális erőtérnek a terméke, de nem tud a Fidesz fölé erősödni. Mivel maga is a rendszer része, a nacionalizmusba hajló ígérgetések és jelszavak világában nem képes ellenzéki szerepet ellátni. Nem, a Jobbik nem tud Fideszebb lenni a Fidesznél, s ezért sikere is korlátos. Hiába indul el saját bevallása szerint a néppárttá válás útján, nem lehet néppártibb a Fidesznél sem múltja, sem jelene miatt. És azért sem, mert vezetője korántsem oly magabiztos és karizmatikus stratéga, mint a kormányfő.

S ezzel elérkeztünk ahhoz a tételhez, amely nélkül nem lehet meghatározni a centrális erőteret, hiszen nem létezhet nélküle. Ez a karizmatikus vezér figurája.

Nálunk a kormányfő egy személyben népének vezére is, sőt, ma már Orbán egyre inkább egy spirituális erővel felruházott szabadságharcossá, hadvezérré válik. Ő a jedi lovag, az egyetlen, aki képes az országot vezetni, akár egyedül is – s ehhez talán még a Fideszre sincs szüksége. Orbán szabadsága a kevesek szabadsága, nem a demokratikus haza szeretete. Ezzel pedig a jobboldali mítoszalkotás folyamata lezárult. Orbán a híveihez szól, és a híveivel foglalta el az egész országot, nem a Fidesszel. Nem kérdés, hogy nem egyszerűen beszél, Orbán prédikál, térít, s így a centrális erőtérben politikai gondolatvilágunk hitvilággá alakult át. Ezért van folyamatos messiás és karizmatikus vezér várása a baloldalon, miközben ez rendszerhiba és nem megoldás.

Ebben a hitvilágban, mitológiában a Fidesz magának vindikálja a jogot, és egyes egyedül csak magának, hogy az országról és az országhoz beszéljen. Mindig kínos és legtöbbször veszélyes, ha egy megálmodott világképp valósággá válik, azonban ez esetben ez történt. Mindennek következménye vagy méginkább fogalmazhatunk úgy, hogy a rendszer sajátossága, hogy az ellenzéki pártok csak magukkal foglalkozhatnak, más hírrel szinte lehetetlenség a közvéleményt formálni.  A történtek legnagyobb vesztese, részben áldozata, a Magyar Szocialista Párt. Vegyük példának a fizetésemelési követeléseket, melyeket szeptember óta hangoztat. Már a sajtó, az értelmiség, sőt multinacionális cégek és bankok is foglalkoznak a kérdéssel, a társadalom többségéhez azonban a program nehezen jut el. Eljut viszont minden belső vita, ami Legkevésbé az MSZP, sokkal inkább a kormánypártok, és járulékos folyományként a rivalizáló más baloldali pártok érdeke.

Valójában ma már a civilek és az értelmiség is ebben az erőtlen térben mozog. Sem civil, sem pártos összefogással nem lehet valódi erőteret teremteni. Ez nem pusztán politikai hiba, ez sokkal inkább társadalmi következmény, ilyen alapon kár szidni a politikailag aktív közösségeket és a pártokat is, de érthetővé válik, miért történik meg mégis. Láttunk olyan kivételt egy-egy ügy esetében, amely képes volt centrumot képezni a perifériából: gondoljuk csak ennek legemblematikusabb példájára, az internetadó elleni tüntetésre és civil megmozdulásra. Furcsa mód nevezhetjük polgári ellenállásnak is az állami önkény ellen, mivel sejthető, hogy két ok miatt verte ki a kormány javaslata a biztosítékot, s mindkét dolog az állami beavatkozás lehetőségét lebegtette meg. Egyszer: az internetre az emberek a demokrácia, önnön szabadságuk megélésének utolsó bástyájaként tekintenek, s ennek állami korlátozását, kontrollját látták az adóban. Másodszor: épp az internet demokratikus jellegével ellenkezik az adó, hiszen ma már úgy tekintünk rá, mint alapvető jogra, infrastruktúrára, amiért fizetünk és így adózunk is, nincs szükség plusz teherre, amelyet az államnak kellene szolgáltatnunk. E két tényező elegendő volt ahhoz, hogy balról és jobbról tömegeket mozgasson meg és nem csak Budapesten. Egyik sem lett volna önmagában elég.

Túl azonban ezen a részsikeren, és még jópár más, demokratikus eszközzel megvalósult részsikeren, váltás nem történt, ekkora sikere a centrális erőtérrel szemben álló tömegeknek nem volt. Ma már lecsengőben a civil akciózás aranykorszaka is a társadalomban, kis túlzással, lassan ugyanazzal a beletörődéssel szemléli a többség a civilek akcióit, mint a pártokéit. A politika nem lehet más, akkor sem, ha civil. A centrális erőtérben minden, úgynevezett balliberális megmozdulás, ötlet és kampány csakis negatív konstrukcióban értelmezhető. Ha az MSZP, a DK, a PM, vagy az Együtt a földkerekség legjobban megkonstruált programjával állna elő, azzal is csupán a zsűri asztaláig sikerülne eljutni, ahol minimum három nemmel kiesnének. És ez valójában tragikus.

A rendszer sikere viszont éppen ez, így biztosítja további létezését és így szolgálja ki a fennálló kormányt és pártjaikat. Elszívják a levegőt minden más, demokratikus megoldás elől a közbeszéd, és a választók szintjén egyaránt. Dialógus már rég nincs. A centrális erőtér nem pusztán a politika világát vagy a közbeszédet tematizálta a siker érdekében, hanem az egész magyar társadalmat átalakította: nem csak a demokratikus ellenzéki pártok vannak válságban, ez a magyar társadalom válsága is – gazdasági, szociális, kulturális, egészségügyi – és sajnos folytathatnánk a sort - válság. Ez a tapasztalat közös, mégsem fogalmazódik meg, mégsem ölt formát, mégsem válik belőle dac, forrongás, polgári ellenállás, szakszervezeti tüntetés. Ma olyan országban élünk, ahol a veszélyérzet észlelését a legmélyebben rejtőző ösztönös félelmek szintjére vitték le mesterségesen: féljünk az idegenektől, de a jó magyaroktól nem kell. Akkor sem, ha 2010 óta egyre nehezebben élünk. Lassan, évek alatt jutottunk el odáig, hogy a valódi problémákra tompán és erőtlenül reagálunk. S mivel ez mindenkire igaz, ennek köszönhető, hogy a hangok, amelyek az ellenzéki pártokkal kapcsolatosak, mindig egységesek a demokratikus oldalon: Hol vannak? Nem csinálnak semmit? Nincsenek. Mindegy. Reménytelen.

A társadalmi szereplők ilyetén módon tudtukon kívül építik tovább a Fidesz erőterét, táplálják az amúgy is önmagát gerjesztő folyamatot, s végül eljutunk az önmagát korlátozó magyar társadalomig, amely nem észleli, hogy az a kívülről konstruált valóság, amely a centrális erőtérből árad nem igaz. Az országban sokszázezren éheznek, tömeges méreteket ölt a dolgozói szegénység, kritikussá kezd válni a munkaerőhiány, a kivándorlás, az oktatás vagy az egészségügy helyzete. A valódi Magyarországon még mindig a baloldaltól várják a megoldást, sokan egyenesen egy ellenvezért, az ellenpapot, arra alapozva, hogy a hitet csakis hittel lehet legyőzni. A magyar társadalom azonban ma olyan problémákkal néz szembe, olyan rémségeket titkol a centrum, ahol egy hittérítő már kevés. Hasfájásra nem megoldás a fejfájás, gyógyszer kell.

A kiépült rendszerben a baloldal azonban egyszerűen nem beszélhet az országról, mert előbb mindig meg kell magyaráznia önmagát. Arra kényszerül, hogy ne képviseljen egy olyan rendszerben, ahol mesterségesen el van zárva minden megoldási lehetőségtől és mechanizmustól. Csalóka világ ez. Ez a csapda oly nagy, olyannyira megkerülhetetlen, hogy a baloldali pártok minden alkalommal bele kell essenek, így számukra kevés valódi lehetőség maradt, s az egyik épp a követelés és a figyelemfelhívás. Ez annyiban politika, amennyiben képes a társadalomhoz eljutni, és a remény lángját felébreszteni. A többség, a periféria Magyarországának ugyanis valójában hiányzik már a remény is, bár lassanként megtanul elfeledkezni róla. Az áldozatok országa lettünk, ahol az emberek nem értik áldozat szerepüket. A magyar társadalom úgy tűnik, elhiszi, hogy az ország leromlása egyszerűen csak tény, amit el kell fogadni.

Gyermekkorom egyik meghatározó, társadalmi élménye volt, amikor szülővárosomról olvastam egy Komárom-megyéről szóló könyvben. A könyv 1989 előtt íródott és úgy jellemezte Esztergomot, ezt az ősi kultúrvárost, mint a tatabányai ipari régió, dorogi ipari területének perifériáját. Kísért a múlt, és ugyanezt érzem nap mint nap Magyarországgal kapcsolatban: a centrális erőtér nagyon hasonló analógiára definiálja az országot, az értéket és követendőt magának vindikálja, minden mást a centrumon kívül helyez. A címbéli periferiális erőtér nincs, és nem is létezhet. Ha valami a perifériára jutott, akkor a szélre sodródott, ki a fősodorból, ott pedig nehéz, kínkeserves aprómunkával lehet eredményre jutni.

Amíg a Fidesz módszeressége kitart, addig nehéz változtatni, de nem pusztán a Fideszen múlik, hanem az ellenzéki következetességen és „aprómunkáján” is. Az ellenzék számára nem marad más lehetőség, mint pontosan megfigyelni azt a teret, amely távol van a centrumtól, és amelynek ő maga és a társadalmi többség is része. Ennek a térnek, a többségnek a problémáit kell diagnosztizálnia, artikulálnia, képviselnie, egy pillanatra sem letérve erről az útról. A pontos társadalomismeret és képviseleti munka nélkül nincs változtatási lehetőség, nincs remény sem. Sajnos, az ilyesfajta sziszifuszi munka, kitartás az internet és a totális (és nem baráti) médiafigyelem korában nem könnyű feladat, különösen akkor, ha a centrális erőtér működése miatt gyakorlatilag támogató gesztusokkal e munka során csak ritkán találkozni.

Csakis a megértés, a kvázi rendszerszintű empátia, s az ellenzéki követelések igazsága és következetessége az, amellyel a baloldal szállíthatja a reményt, amely képes az erőteret összeroppantani. Ebben az értelemben tehát tökéletesen téves út a baloldal messiását, a karizmatikus vezért várni, mert az épp a centrális erőtér terméke, s mint olyan, gyakorlatilag csak erősíteni képes azt. Nem lehet megúszni a munkát bűvésztrükkökkel, nem lehet kicselezni a rendszert. Komolyan kell venni, hogy a valódi remény nem Fidesz típusú erőteret épít, hanem sokkal fontosabb, hogy képes rá, hogy lerombolja a jelenlegit.

Harvay Anna / Megjelent az Új Egyenlítő 2015/decemberi számában