A tárgyalás módja – még gyorsított eljárás formájában is – számos gyanúra okot adó körülményt produkált. Kezdve azzal, hogy a védelemnek, bár a törvény ezt kötelező jelleggel kimondja, nem állt rendelkezésre időben a vádanyag. Ez azért is nagyon kínos, mert az, hogy a védelem mindössze a tárgyalás előtt egy órával kapta kézhez a dokumentációt, e hiba felelőssége egyaránt terheli a bíróságot és az ügyészséget. Tisztán mulasztásról van szó. Az egyetlen kérdés, ami ennek kapcsán felmerülhet, hogy szándékos, vagy gondatlanságból fakad-e ez a mulasztás.

Hajlamosak lennénk utóbbit elfogadni, ha nem állna több ezt megkérdőjelező precedens értékű körülmény rendelkezésre. Ezek egyike a vád viselkedése, akik gyakorlatilag „kiterjesztették a törvényt”. Ez azt jelenti, hogy beszédükben olyan vádban is firtatták Gulyásék felelősségét, amit egyszerűen nem volt alkalmuk sem elkövetni.

„De ha lett volna, akkor biztosan elkövetik.” E sorok leírója utoljára iskolás éveiben szembesült hasonló retorikával, amikor az érintett tanerő, minden haragját rajta akarta leverni. A valóság megítélése – különös kitétellel a bírósági tárgyalásokra – nem történhet a feltételezéseket egyértelműen alátámasztó bizonyítékok híján. És itt a bökkenő. Gulyásék nem helyrehozhatatlan kárt okoztak – amit egyébként egyik vádlott sem tagadott –, hanem vízbázisú festékes palackot vágtak az épület oldalához.

A garázdaság ténye tagadhatatlanul fennáll,

A másik pont maga a magyar történelem. Az ötvenes éveket idéző módszerek egyértelműen kimutathatók. És ehhez elég a vádlottak előzetes letartóztatásának, kihallgatásának körülményeire vetni pillantást.

Ahogy arra Gulyásék egyértelműen felhívták a figyelmet – és jelen esetben nincs okunk kételkedni állításaik hitelében –, fogva tartásuk megfelelt egy jól kivitelezett emberkínzásnak. Hetvenkét óra alvásmegvonás és éheztetés még a legszívósabb szervezetet is nagy próba elé állítja.

Természetesen sejthető, hogy ezt a hatóságok legalábbis bagatellizálják, ha nem tagadják egyenesen le. Mondván, „ezt mindenki kibírja”, ami sokat elárul arról is, hogy a testület hogyan bánhat saját embereivel.

Mindemellett emlékeinkbe tolul az ötvenes évek bevett gyakorlatán kívül a 2006-os év „békés tüntetése”. Az az eset, amikor olyan garázdaság maradt büntetés nélkül, mint autók felgyújtása, középületbe való erőszakos behatolás és többrendbeli hatóság ellen elkövetett erőszak.

Mi lehetett akkor a célja ennek a gyengén kivitelezett színjátéknak? Csak nem az, hogy Gulyás Márton és Varga Gergő esetével példát statuáljon a kormány? Merthogy a bírói és ügyészségi gyakorlat, finoman szólva is kormánybarát, az tagadhatatlan. Nem is lehet más olyan főügyésszel, mint Polt Péter, akinek a jelek szerint munkaköri leírása, hogy minden, fideszes érdekeltséggel szemben indítandó korrupciós eljárást elkaszáljon.

Bárhogy is, ha a példát akartak statuálni, többszörösen is ráfaragtak. Az ítélet, bár gyenge, igazságtalan, ez pedig tovább növeli az elégedetlenek bizalmatlanságát az illetékesekkel szemben.

Természetesen ezúttal sem zárja ki semmi, hogy tévednénk, épp csak a körülmények gyanúsak, különösen annak tükrében, hogy Magyarországon napi rendszerességet élveznek „a szabályt erősítő kivételek”.