Belülről élte meg, hogyan zajlottak le nálunk a politikai, gazdasági átalakulások. Amióta kiszállt a közéletből, több regényt és drámát is írt a magyar vadkapitalizmus nyerteseiről és veszteseiről.

Nemrég jelent meg A rendszerváltó című kötete, amelynek főhőse vidéki értelmiségiként csöppen bele a kilencvenes évek sorsfordító eseményeibe. Morális aggályai nincsenek, a politikától csupán gyors meggazdagodást vár, s a pénzért bárkit bármikor elárul.

Az írótól azt is megkérdeztük: ilyen figurák működtetik a jelenlegi Orbán-rendszert?

– Tizennyolc évvel ezelőtt, Vagyonregény címmel már írt egy regényt a rendszerváltásról. Miért tért vissza a témához? Úgy érezte, sok minden kimaradt abból a könyvből, vagy már másként látja azt az időszakot?

– Keményen benne voltam a rendszerváltásban én is. Előtte tíz éven át filozófiatörténetet tanítottam a pécsi egyetemen. A kilencvenes évek elején elővettem a jogi diplomámat, és egy barátommal privatizációs tanácsadó céget alapítottunk.

Majd újra váltottam: a Horn-éra utolsó és az első Orbán-kormány első évében az ORTT főigazgatója voltam. 47 éves koromban úgy döntöttem, kiszállok a közéletből, és csakis az írással foglalkozom. Most részben azért nyúltam vissza a rendszerváltáshoz – amivel az első regényemben is foglalkoztam –, mert azóta is izgat a téma, és talán gazdagodtak az írói eszközeim is.

És igaz az is: a jelenből visszatekintve nagyon másként látom azt az időszakot. Jóval borúsabban.

– Nyilatkozta is: a demokráciát és a szabadságot felülről, ajándékba kaptuk, talán ezért sem tudtuk megbecsülni. Jobb lett volna, ha forradalmi vér folyik az utcákon?

– Az semmiképp, de a politikai változásokért nem csak fegyverrel lehet küzdeni. A szűk demokratikus ellenzéket le­­szá­­mít­­va a Kádár-korszak népe békésen dagonyázott az egypártrendszer puhuló diktatúrájában, s ha rajta múlt volna, nagyon sokáig nem következik be a rendszerváltás.

Utólag az is látszik, mennyire könnyelműen herdáljuk el azt a törékeny demokráciát és a szabadságot, amit kiépítettünk, holott végre ahhoz a Nyugathoz tartozhatnánk, amelyhez több száz éve csatlakozni akartunk.

Fotó: Fekete István Forrás: 168ora.hu

– A rendszerváltásnak a hirtelen meggazdagodó eliten kívül rengeteg vesztese is lett. Tömegek zuhantak olyan szegénységbe, amilyenben korábban sosem éltek. A nyomor azóta csak mélyült, hatalmasak a társadalmon belüli egzisztenciális szakadékok. Ennek a „szabadságnak” kellene örülni?

– Természetesen nem.

És még nagyobb gond, hogy a jelenlegi kormánynak a periférián élőkkel is sikerült elhitetnie, hogy minden bajunkért mások a felelősek, főleg Európa. Az uniótól kapott rengeteg támogatás meg nekünk amúgy is jár.

A rendszer igazi veszteseit elszigetelik a hiteles információktól, csak a sikerpropaganda jut el hozzájuk. És amikor szavazni kell, tájékozatlanságuk okán vagy a helyi fideszes hűbérurak fenyegetései miatt a kormányra voksolnak még akkor is, ha a demokrácia felszámolásával épp ők kerülnek a legrosszabb helyzetbe. Ugyanakkor visszatekintve már látszik, hogy hol követtük el a hibákat.

– Például hol?

– Az alkotmányba a jogállami garanciákat is be kellett volna betonozni, hogy mondjuk a választási törvényt, a médiatörvényt vagy az Alkotmánybíróság tagjainak megválasztását csak széles körű po­­litikai konszenzussal lehessen megváltoztatni.

Ne fordulhasson elő, hogy lényegében egypárti önkénnyel, az ellenzék nélkül az egész alkotmányt átírják. A Fidesz profin használta ki a joghézagokat, így tudta könnyedén leépíteni a demokratikus intézményrendszert.

Már látszik, hogy mindez előre kidolgozott tervek szerint történt. Amikor 2001-ben az első, rendszerváltással kapcsolatos könyvem megjelent, meg sem fordult a fejemben, hogy egyszer idáig jutunk.

– Pedig közelről látta, hogyan zajlik a privatizáció, kik kerülhetnek a hatalom közelébe. Mégis, miben bízott?

– Antall József még hitt a politika ethoszában, Horn Gyulában is volt egyfajta alázat: megértette, hogy reformokat akkor is végre kell hajtani, ha népszerűségvesztéssel járnak.

Később is ismertem olyan politikusokat mindkét oldalon, akik etikusan, a köz javaiért akartak cselekedni. Akik még tudták, hogy a politika nemcsak a hatalom megszerzéséről, hanem a köz ügyeinek bölcs intézéséről is szól. De ezek az emberek fokozatosan kiszorultak a közéletből.

Ma pedig már olyanok vezetik az országot, akiknek semmiféle értékrendjük nincs. Egyetlen céljuk a hatalom megtartása és saját anyagi jólétük növelése. A rendszerváltó című könyvemben elsősorban a jelenlegi jobboldali elit holdudvarához tartozó szürke eminenciás figurák érdekeltek.

Azok, akik erkölcsi aggályok és gátlás nélkül szolgálják ki politikai hűbéruraikat. Az izgatott, honnan jöttek ezek az emberek, miért váltak ilyenekké. Szinte senki nem ismeri őket, mivel kerülik a nyilvánosságot, viszont nagy szerepük van a rendszer fenntartásában.

– Főhőse, Vidra Milán elsőgenerá­­ciós vidéki értelmiségi, számára a rendszerváltás leginkább hatalmas anyagi nyereséget és karriert jelentett. Ebből a körből került ki a Fidesz-vezetők többsége is.

– Igen, mégis fontos hangsúlyozni: a vidéki, nem értelmiségi világból érkezők közül is remek tudósok, művészek, értelmiségiek nőttek ki. Regényem főhőse azonban más karakter: hedonista alak, aki szeretne minél könnyebben minél több pénzt keresni.

A rendszerváltás előtt párttag, a rendszerváltás után viszont az antikommunista Független Földmunkás Pártnál köt ki, egyetemi fizetésének sokszorosáért teljesít politikai feladatokat. Karrierje a sorozatos árulások története. Elárulja a tudományt, a barátait, az apját és persze a politikai hűbérurait.

Egyre mélyebbre süllyed a korrupcióba, bűnbe, s ezzel zsarolhatóvá válik. Végül politikai ellenfelei a Távol-Keletre űzik, de amikor visszatérne, a magyarországi bandaháború áldozata lesz. A regényemben nem a jó győzi le a rosszat – a hazai közéleti mocsárban nincs megtisztulás, feloldozás.

– Sőt, a hatalomra kerülő jobboldali párt miniszterelnöke leszámol régi koalíciós szövetségesével, és lefizeti az ellenzék egyik vezetőjét is. Úgy gondolja, a Fidesz már rég megkötötte háttéralkuit az ellenzékkel?

– Nem mindenkivel, de néhány tagjával már biztosan. Ezekről az ügyekről egy napon súlyos akták fognak előkerülni. Nem tartom véletlennek azt sem, hogy az ellenzéki pártok hét éve folyamatosan a belső viszályaikkal vannak elfoglalva.

Ez arra emlékeztet, ahogyan a múlt rendszerben az állambiztonsági erők befolyásolták a könnyűzenei életet.

A hatalom ügynökeinek az volt a feladatuk, hogy az együttesekbe beépülve állandóan összeveszítsék a tagokat, így a zenekarok mielőbb felbomoljanak. Szerintem ma is megvannak azok a beépített politikusok és kis pártok, akiket és amelyeket azért fizetnek, hogy ellenzéki oldalon gyűlölködést szítsanak,

és ezzel lehetetlenné tegyék a kormánnyal szembeni összefogást.

– Saját életének helyszíneit és eseményeit is beleírta a könyvébe. A rendszerváltás után önt is megkörnyékezték az új pártok?

– Akadtak ajánlatok, de én – a főhősömmel ellentétben – örültem, hogy már egyik politikai platformnál sem kell ott lenni, megszűnt rajtam ez a nyomás. Egyik párthoz sem közeledtem, s a megkereséseiket azzal hárítottam el, hogy mu­­tattam a tagsági igazolványomat, hogy nekem egy szervezet bőven elég.

Akkor ugyanis már beléptem a Magyar Madártani Egyesületbe, ahol azóta is tag vagyok. Ezen jót nevettünk, aztán nem került többé szóba a dolog.

– A Vagyonregénnyel kapcsolatban mégis azt mondta: könyve gyónás is volt. Sok minden miatt érez lelkifurdalást?

– Mindenkinek van lelkifurdalása vala­­miért. Vagy önnek nincs?

– Annak, aki sosem volt hatalom és pénz közelében, kevesebb kísértéssel kellett megküzdenie.

– A privatizáció világa tele volt extrém helyzetekkel. Pontosan lehetett látni, hogy kik azok a befektetők, akik megveszik, szétszedik és tönkre fogják tenni az állami vállalatokat. Mégsem lehetett mit tenni, ha a jogszabályoknak megfelelően ők tették a legjobb ajánlatokat.

Amikor a hazai cukorgyárakat eladták külföldi befektetőknek, tudtuk, hogy a gyáraknak mi lesz a sorsuk: be fogják zárni őket. Üzlettársammal feljegyzést írtunk erről az Állami Vagyonügynökségnek, de nem is reagáltak. Tudtuk azt is, hogy a privatizáláshoz olykor meg kell vesztegetni az állami hivatalnokokat, ez másként nem megy. Mindenki ezt csinálta.

Részt vettem olyan üzleti tárgyaláson, ahol az ügyfél közölte: ha a megbeszélésről bármi kiszivárog, verőlegényekkel töreti el a kezünket. Kemény, veszélyes világ volt a privatizáció, sokkal kisebb pénzekért is öltek már embereket.

Örültem, amikor kiszállhattam ebből a közegből.

– Azután nevezték ki az ORTT főigazgatójának. Nemrég beszélt először nyíltan arról, miért is mondott le a posztjáról.

– Az előző főigazgató idejében indultak el az első hazai kereskedelmi tévécsatornák: többek között a TV2, az RTL Klub és a Baló György vezette Írisz tévé is pályázott a frekvenciákra.

Az utóbbié volt a legjobb pályázat, de Horn Gyula arra utasította az ORTT-t, hogy pontozzák le az Íriszt. Horn nem akarta, hogy a szabad demokratákhoz közeli tévé nyerjen, s ebben támogatta őt az MSZP és a jobboldal is.

Aljas politikai játszma folyt, az Írisz vesztett, aztán perelt, s bíróság első és másodfokon is elkaszálta az ORTT döntését.

Én ezt követően kerültem a médiahatósághoz.

A döntéseket hozó testület – amelybe minden frakcióval rendelkező parlamenti párt delegált egy főt államtitkári sarzsival – azt akarta, hogy negyvenmillió forintért kérjek fel egy általuk megnevezett ügyvédi irodát a perújrafelvételhez, továbbá a testület üléseiről és persze döntéseiről ne készüljenek többé magnófelvételek.

Közöltem, ha ezeket a javaslatokat megszavazzák, én lemondok. Így is történt.

– Miért csak most mondta el mindezt?

– A lemondásom után felhívott Forró Tamás, aki akkor közrádiónál volt riporter, s kérte, hogy nyilatkozzak. Annyit mondtam neki, hogy nem értettem egyet az ORTT stílusával és néhány döntésével, de részletekbe nem mentem bele. Akkor úgy gondoltam, ne piszkítson az ember a saját fészkébe, amiből éppen csak most mászott ki.

Fotó: Fekete István Forrás: 168ora.hu

– Csakhogy az ország nem működhet úgy, hogy fontos közügyeinkről mindig csak húsz év múlva derüljön ki az igazság.

– A rendszerváltóban nemcsak a múltról írok, hanem arról is, ahogy a jelenlegi hatalom működik, sőt a könyv a jövőben, 2018-ban fejeződik be.

– A regénybeli miniszterelnök sohasem jelenik meg, ezzel is kifejezve: ő mindenki fölött áll. Pártszolgái Főmérnökként emlegetik őt, de azért nem nehéz beazonosítani Orbán Viktort.

– A Főmérnök nevet nem én találtam ki. Több éve egy nagyberuházás pályázata kapcsán ismerőseim mesélték, hogy a döntéshozók azt mondták, hogy előbb a „főmérnököt” kell megkérdezni, hogy a pályázat rendben van-e, és csak aztán indulhat az építkezés. A „főmérnök” profi tervezője és irányítója az egész hatalmi gépezetnek.

De ez a rendszer össze fog omlani, ugyanis a működtetői egyre alacsonyabb színvonalúak. Közéletünk legfontosabb jobboldali szereplői közül többeknek még felsőfokú végzettsége sincs.

A tudás, a kultúra, a szakképzettség egyre kevésbé számít, csak a párthűség.

Megszűnik a verseny, nincs innováció, mindjobban leszakadunk Európától. Egy ilyen országot csak fokozódó diktatúrával lehet fenntartani és irányítani.

E téren sokkal rosszabbul állunk, mint a késői Kádár-korszakban: akkor a párt kultúrfelelőse, Aczél György, kifejezetten kereste a kapcsolatot az entellektüelekkel. A szakmai tudást nagyon is tisztelték. A jelenlegi hatalom számára viszont újra a politikai lojalitás a legfontosabb szempont, és ezzel visszakanyarodtunk az ötvenes évekbe.

168ora.hu